Délmagyarország, 2001. augusztus (91. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-04 / 181. szám

A méhészmester Mézespistáélcnál - Kisteleken Az onokáké lesz itt minden" külleméről ítélve talán a legszebb laptestvérünk, a győri szerkesztésű Agrárelit Magazin bemutatkozásakor már olvashattak a kisteleki Sipos családról azok a szerencsés gazdák, akik elsőként kapták kézhez a most induló újságot. Az agrárgazdaság legjobbjainak ajánlott képes magazin mutatványszáma személyre szóló, emiatt hiába is keresnék az újságosoknál a kisteleki méhészpálinkafőző-kocsmáros családról írottakat. Hogy mégse maradjon csak a kistelekiek kiváltsága (meg az agrármagazin olvasóié) e helytálló család története, elnagyolt ecsetvonásokkal vázoljuk: kik ők, mit csinálnak, és miért épp Kisteleken? részeges embernél is", pedig hát kocsmárosok is egyben. A méztejelő Sipos-méhészélet szereplőire kérdezünk: - A gyerekek? - Szint oda születtek. - Az asszonypajtás? — - Pannika? Belenevelkedett. Ő a profi, ő a kitartóbb. - A kikapcsolódás? - Pihenésképpen méhészkedünk. - Az onoka? - Gyurika! Azt mondta, hogy ezeket a kurvapofákat, tata, én fölrúgom. - Úristen! Mi történt? - Verte a rostaszövetet és megszúrták a kicsi kézit. - Ja, a méhek kívánják a békességet... Gyurika, megnevezetten Kismarton György, ötéves pusztaszeri állampolgár, mint Sipos tata szeme fénye él a méhészfőzdés-kocsmáros-boltos családban. Gyurika szerencsés szerencsétlenségben született. Tatája egyik barátjával ütközött szülei autója, anyukája több métert repült, szerencsére semmi komoly baj nem történt. Az onoka kedvéért, ugye, nincs tata, aki ne tenne meg mindent. És, mégis... - Egyszer, valahogy Gyurika szőrmés bundája alá bebújtak a méhek. Csúnyán összeszurkálták a kis testét, mert nem tudtak onnét kijönni. Be kellett feküdnie a kórházba, hogy kigyógyítsák az allergiából, amit ezzel kapott. Eleinte nagyon rosszul volt, de most már jár velünk. Szemes, ügyes gyerek. Vezetné a traktort is, ha engednénk. A múltkor rajtamaradt a világítás az autón, szól: tata, vedd le! Kell is majd Gyurika leleményessége, hiszen mostanában igencsak rosszul alakul a méhészegyszeregy, gyenge eredményeket hoz a méhészszámtan. Mézespista, most már István nagyapa így összegez: - Egész életemben méhésznek készültem, és ha újra kellene kezdeni: biztos, hogy nem lennék az. Csak egy friss példa, méhésztársamtól hallottam, hogy náluk az idei méz árát elviszi a mobiltelefon. Aki számít, csak azon érhető utol. Ha valamit el akarunk intézni, nyeli a pénzt, mint a sivatag a vizet. Abban maradtunk: magát eszi föl most a méhészet. A főzde, a bolt, meg a kocsma is. Majoros Tibor Nagyapától nagyapáig megyünk Siposéknál. Nézzük az élet képét a méz tükrében. A Nagy Kaptár szorgosait látjuk, a gyűjtésre épülő méhésztársadalmat. Kérdezhetjük: idejét műit sikertörténet ez? Nulláról a nullára jutó méhészszámtan? Sipos István méhészmester, ha a szó szoros értelmében nem is bogaras ember, a méhei után bátran nevezhetjük mézbogaras gazdának: akár tizenötmillió méhecske is körbedönghetné. Mézgyártói - hatszáz méhcsalád - méhészházaiban, kaptáraiban utaztatva erdővirágzások, rétpompázások idején járnak hegyet, röppennek pusztát. Sipos űr, ha nem nektárt legeltet méheivel, kikapcsolódásként pálinkát főz, valamikori téeszmeggyest gondoz, erdőre ügyel. Sipos István, amióta kezébe vehette a sorsát, mindent kézben tart. Fejben meg ennek a tudományát. Az otthon, a Csillag utcai lakás nagyfia Istváné, és asszonylánya Ilonáé is - amikor azt a szükség kívánja. - Az apám malomgépész volt - halljuk. - Kömpöcből Borsodba került, ahová a nagyanyám csak a húgom születése után engedett. Szomszédunk 9 gyerekének Rákosi volt ott a keresztapja. Meg kellett öregednem hozzá, hogy megértsem: miért is nem vettek be engem a falubeli srácok sohasem a focicsapatba, se semmiféle játékba? - És, miért? - A ház tulajdonosát, ahová apámékat tették, a családjával a Hortobágyra telepítették! Az ifjoncot akkorra már igencsak hatalmába kerítette a kaptárlyuk körül nyüzsgő tarkaság. A nagyapa szomszédjának polygó mézbogarai. Ajándékba kapott egy raj méhet. Később: - Gyűlt annyi pénzünk, hogy amikor visszajöttünk Borsodból, nem a kömpöci nagyapához mentünk. Kisteleken, a Hét vezér utcában vettünk házat. A méhek közben húsz családra szaporodtak, őket kivittük hozzá. A nagyapának föl volt perdülve a lába. Még az első háborúban térdébe fúródott három gránátrepesz. Hordta azokat sokáig, Szegeden vette ki Vadász adjunktus. Kaszált, kapált, vitte az ortopédcipőben a tele zsákot. A Sipos csalód: ifjabb István, Ilona, Pannika és István gazda Ritka pillanat a Sipos kocsmában: lánya szolgálja ki az apját Semmiben se maradt le a többitől. Öreg fejjel jobban visszagondoltam, látom, hogy az erős, fiatal emberek ketté öntik az ötven kiló takarmányt, nem is értem: mi tartotta az erőt az akkori emberekben? A mostani hatvanéves méhészmester mondta ezt, aki feleséggel, fiával, asszonyul szegődött Ilona lányával indítja útjára a hatvan hektáros Sipos-birtokot. - Apránként jött ez össze - réved István gazda a beszélgetés ide eső idejében. Megtudjuk, hogy a legénykedésnek induló István, hazatérve Borsodból, vett 6 hold balástyai homokot. Tizenhatezer forintot adott érte, 1959-ben, amit aztán a későbbi Móra Tsz harminc évig használt. A kisteleki téeszben pálinkafőzdés lett, űjházasként kapott gépet, homokot, téglát. Olyan házat emelt, amit akkoriban sokan irigyeltek. A méhek se hagyták cserben. Számolásával egy méhcsalád 2 és fél kilós, abban 25 ezer méhecske egy fordulóval 2 és fél kiló mézet gyűjt. Ha ennyi csupán a napi termés, azonnal föl is élik, ha több, akkor elraktározzák Gyurika, most még egyedül legtöbbször a méhésznek. Siposék mézbogarai dolgoztak becsülettel. Új autóra is futotta keresetük. A főgazda ezért többre is becsül közülük egyet, „még három