Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-23 / 145. szám

Mintha zsugorodott volna a világ Julcsa néni százkét éve / minap avval állított meg Pista, ha írtam az újszentiváni Olga néniről, akkor írhatnék az alsóvárosi Farkas Györgynéről is. Jól jön néha egy kis félreértés, az útbaigazító beszéd nyomán Rózsa mamához toppantunk be először, aki csupán menye, de kicsi kérlelésre elvezetett az utca derekától az utca harmadába. Éppen oda indult. Útközben mondta, anyósa egyedül él, de csak azért, mert négy gyermeke, veje és menye, tizenkét unokája szintúgy párjával, ráadásként öt ükunokája van ugyan, és talán valamennyi szívesen befogadná, de egyiknek se szeretne a terhére lenni. S<hmidt Andrea) Amióta ide költöztünk, azóta ide vagyok szokva. Ha elmegyek is a temetőbe, akkor örülök legjobban, amikor hazaérek. Minden héten megyek, van úgy, hogy kétszer is. - Nincsen is jobb, mint temetőből saját lábon hazajárni. - Apám-anyám olyan messzire van temetve, az ő sírjukhoz már el se jutok. Erőltetném az első háborút, hátha hallok valamit, amiről eddig nem tudhattam. Jó lenne tudnom azt is, meddig ér a szóbeliség a történelmi emlékezetben. - Gyerekek voltunk még. Lekergettek bennünket a pincébe, amikor kinéztünk utána az utcára, tele volt halottal. Ugrik megint az emlék, mintha menekülni akarna. - Valamikor 50-60 év elég volt egy embernek. Most meg a száz? Meg azon fölül is még? Ha belegondolok, azt hiszem, megbolondulok. Hogyan lehet ennyit élni? A Tóni fiam levente volt, aztán hadifogoly. Kint voltunk a földben, amikor jött haza. Meglátott bennünket, elkezdett sími. Beteg volt szegény, be vittük a kórházba, ott gyógyították ki. Menye mondja, erről soha nem beszélt később. A család emlékezetébe tehát be se került ez a korszak. - Az a baj, hogy sok a beteg mostanában. Sokan járnak bottal. A kertet kérdezi? Nem jó. Száraz nagyon. Mintha követ kapálnék, olyan száraz volt. - De a gaz, gondolom, bőven terem. - Azt az én kertemben nem talál. Mindet kikapálom. Most, ahogy megázott, mindjárt föltöltöttem a krumplit. Jön az egyik ükunokám, azt mondja, ilyen szépen ő se tudná megcsinálni. Antal napja előtt, június 12-én töltötte be a százkét évet. Horváth Dezső nem próbálja. Nem hallok rendesen, rosszul látok, és a fejem is romlik. Az orvos azt mondja, az idő a sok. Itt volt a két világháború, erre ne mondja senki, hogy szép volt. Apáméknak földből bőven jutott, mi tehát gyerekként is dolgoztunk benne. Röszke alatt is, Bodomban is, a Nagyfeketén is volt, de még tanyán is szőlő, oda jártunk. Nem ám kocsival, ahogy most, hanem gyalog! A szőlősünkben házikó volt, kivittek bennünket, egy hétig is oda voltunk. Kötöztünk, kapáltunk. Amikor rossz hallására panaszkodott, eszembe jutott megint Olga néni. Neki elég volt a fülzsír egyszerű kimosatása a fülklinikán. - Említette a két háborút. - Amikor a Tiszán jöttek át az oroszok? Tata tudott beszélni velük. Menj és bújj el valahová, mert azt mondják, engem is agyonlőnek. Ez már a második lehetett. Később is ez jön elő mindig. Az elsőt úgy mosta volna el az emlékezet, hogy a másodikból ültetett be foszlányokat? Hogy esetleg néger katonák is jártak itt az első után, aztán jöttek a Farkas Györgyné mindig tesz-vesz a ház körül. (Fotók: románok meg a hazaiak, utánuk a különítményesek és Horthy Miklós, mind elenyészett. - Húsz esztendős voltam, amikor férjhez mentem. Az uram bátyja a nénémet vette el. Bodomban kapáltunk, amikor először meglátott az uram. Láthatta, jó dolgos vagyok, megkérte a kezemet. Anyósomékkal laktunk két évig, a második gyerekünkig. Egy kicsike konyhában! Most? Minden gyereknek külön szoba kell. Ha a lavórt meg a teknőt említem, csak néznek rám. Na, akkor vették meg az öregek nekünk ezt az öreg házat. Már akkor nagyon régi volt, amióta benne vagyunk, állandóan javítjuk. De még most is én meszelem. - Sok meszelő elkophatott azóta. Az anyós? - Nagyon jó asszony volt, Isten nyugosztalja szegényt. Szeretett, mert látta, szeretek dolgozni. Mondta is egyszer, egészen más vagy te, mint a nénéd. így megdicsért. Igaz, ha fáradt voltam is a dologban, amikor hazaértünk, odamentem, segítettem főzni. Aranyból való betűket kellene megint töltenem a számítógépbe, mert akiről most írok, az is százkét éve született. Töltenék is, ha tudnám a módját. Aki eléri a százat, sőt meg is haladja, legalább ezt megérdemelné. Ne felejtsük el, a legutóbb letűnt évszázad az összemberiség talán legidiótább száz éve volt. Nem akarom korban versenyeztetni Alsóváros házait, de talán a legöregebben lakik Julcsa néni. Az udvaron találjuk most is. Nem mernék örökérvényű következtetéseket levonni egyetlen szempillantás alatt, de termetre majdnem akkora, mint Olga néni. Lehet, hogy égimeszelő férfiak is megérhetik ezt a szép kort, de én mostanáig az alacsonyabbakkal találkoztam, asszonyi kiadásban. És madárcsontúnak látszik őis. Hozzá lányai hordják az ebédet, ő már nem nagyon főzögeL Valamikor faoszlopos volt a tornác, ahová leültünk, később téglával pótolták elkorhadt tartóit, de ez se mostanában történt. - Szép kor az a százkettő. - Addig ne mondjon ilyeneket, amíg