Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-02 / 128. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. JÚNIUS 2. A kiméröben - Veled akar beszélni - szól Lili asszony Lórántnak, aki erre feje búbjáig hátrasimítja haját, jelezvén, hogy ő viszont nem óhajt szóba állni ezzel a részeges alakkal. A séf odaveti asszonyának, ki soros kiszolgáló, vigye a szokásosat: két lazát a kocsisból, felest a pattintottból. Lili, a pultos, hogy töltse az időt, Józseffel mint első vendéggel csevegésbe kezd, aki viszont mindvégig erősködik: Lóránt-főnök is jöjjön. Fontos. Emberünk igaz ivónak számít a kacsalábon forgó panzió kimérőjében. A Kisszurtosban mindig mindent rendez. Azt is, amit hazafelé már a kutyáknak ad, és néha azt is, amit meg se ivott. Ha ivóegyenlege tartozást mutat, készpénze elfogyott, megkéri Lóránt urat, kezelje titokban a számláját, hogy az italostársak ne sejthessék meg, mikor akadt el a lóvé. Amikor megtelik az asztal pohárral, üveggel. bagóvéggel, Józsika! kiáltanak, és ő egy szóra pattan, összeszedi a széjjelséget. Kamat fejében mosogat; helyére rakja a ládákat. Udvart seper, fát vág, és ha új vendég érkezik: széplányostól dicséri a Lóránt panziót. József nem tegnap jött először a kimérőhe, viszont itt züllött el. Éjszakai őre a szeméttelepnek, ahonnét a fizetését szinte már ide utalják. Lóránték semmirekellőnek tartják, de ma már a kocsmában is a pénz beszél, bárki a vendég. Becsületükre legyen mondva: záróráig mindig türelemmel viselik Józsefet. Lili asszony sokadszorra noszogatja urát: - Értsd meg, Lóránt, azt mondja, olyan az ügy, amihez te is kellesz. - Nagy pénzt semmiképp se adunk! Érted?! De majd én kimérem! - int kisirodai nyugit a kimérőfőnök. Az asztalon marad a Tippmix újság, pillantás az eddigi fizetni valóra: hozott a konyhára. A séf haverkodón inti a kimérő pultjához Józsefet: - Na, mi az a fontos, kispofám? Határidős szódát számlázok. József a kezét tördeli. Tér a tárgyra: - Már régóta szeretném... - Mit, kispofám? - dülleszti mellét a tulaj. - Jó embernek tart engem a Lóránt úr? A panziós a feleségére néz. nagyot nyel. Homlokától a feje búbjáig tolja ismét a haját. Krákog, köhög, de kimondja: - Fasza koma vagy, kispofám! Lilike érezvén a zavart, rátromfol: - Bár minden vendég ilyen lenne, Józsika. Emberünk szemébe könny fut. Céklavörös lesz. - Alig merem... - bicsaklik meg az ifjú kérése. - Ne tökölj! Lökd ki! Pénzünk az nekünk sincs, kispofám, de ha mást akarsz... Józsika előbb az egyikükre, aztán a másikukra tekint. - Megkérném a lányuk kezét! Majoros Tibor Moszkva, május Új oroszok és régiek Moszkva: mintha mintha a dúsgazdag és a szegény orosz között nem létezne a mai ember A Moszkva-parton laktam, na nem a belvárosban, azt az egykori szocialista tábor mai polgára nem tudja megfizetni, hanem egy távolabbi kerület zöldövezeti felhőkarcolójának huszonkettedik emeletén. A szörnyű épület május elsején hallgatott: aki nem ment el a dácsájába, mindenki lent volt a vízparton: sétált, saslikot sütött - vagy csak piált. A Bjelorusz pályaudvar jelkép, a háború végén ide, a szovjet Nyugatiba érkeztek meg a győztesek, csakhogy a mai oroszok közül nagyon keveseket érdekelnek a háborús jelképek. A megélhetéssel törődnek. Úgyhogy Luzskov, Moszkva polgármestere, a városi tanács előtt felállított alacsony deszkatribünön hadonászva erről beszél. Május elseje: a hangerő nagy, a tömeg kicsi. Nézem ezt az igazi, régi vágású, tömeg nélküli tömegvezért. Nincs a nadrágja kivasalva, valószínű, hogy már az előző esti díszvacsorát is ebben szenvedte végig, s reggel, ahogy az ünnep napja felsütött, gyorsan magára rántotta, indulás, jön a nép. De a nép nem jött el. Szinte ketten vagyunk a Tverszkaján, Luzskov meg én. így hát nekem sorolja a szédületes termelési eredményeket, éppen úgy, ahogy azt a hatvanas, hetvenes nyolcvanas években mindketten megszoktuk. Mintha Hruscsovot látnám, pontosan olyan a kis köpcös, kopasz, kerek fejű muzsik. És pontosan úgy is kiabál, mint Nyikita Szergejevics, azokon a világtörténelmi filmkockákon, amelyeken az ENSZ-ben a cipőjével veri a pulpitust. Valószínű, hogy ez a hasonlóság volt Luzskov sikerének egyik titka. Megjelenése, demagóg szónoki stílusa a Szovjetunió emelkedő korszakára emlékeztette az embereket, amikor nem volt még infláció, egy rubel egy dollárt ért, és akkor sem emelkedett évtizedeken át a kenyér ára, ha különben nem volt egy szelet se. Fekete lobogóikkal átvonulnak a szakszervezetiek gyűlésén az anarchisták. Lehetnek vagy harmincannegyvenen. Telhetnek-múlhatnak az évek, évtizedek, ők nem változnak. Ugyanazt követelik, amit száz évvel ezelőtt, ugyanazokat a kudarcokat remélhetik, amelyek tegnap is érték őket. Akik itt vannak ezen a gyűlésen, az nem az úgynevezett igazi tömeg, hanem a több mint tízmilliós Moszkva különféle kerületeinek szakszervezeti tisztségviselői. Épülget itt is a piacgazdaság. A szakszervezetiek háta mögött Jurij Dolgorukij lovas szobra, mellette a Mosztbank épülete, s a bank cégére fölött, egy hatalmas oszlopon a régi felirat: Moszkva hős város. De a szakszervezetiek nem hátra, hanem előre néznek. Ott Lenin felső teste lendül a márványlapba vésve... Minden másképpen a régi. A régi módon változnak a jelszavak is, s hirdetik, hogy a hazáért dobognak a szívek, hogy egységben az erő, hogy a moszkvai hatalmi szerveknek a moszkvaiakat kell(ene) szolgálniuk. Munkát! Kenyeret! Békét! Szolidaritást! És egy konkrétum is: az egészségbiztosítási alapot adják vissza a szakszervezeteknek! Ugyanis a közelmúltban az államhoz kerültek, és ott állítólag nincsenek jó helyen. Csak egy kicsit kell tovább ballagni, és máris megérkezünk a tökéletes régmúltba. A Vörös tér mellett, a Kreml egyik sarkánál, Zsukov marsall új lovas szobrának tövében, Zjuganov kommunistái éltetik a proletár internacionalizmust. Hatalmas vörös zászlóikon a Szovjetunió térképe, az egybegyűltek sapkáján olykor a Szu betűjele: CCCP. Idős elvtársak és elvtársnók szívükhöz Sztálin-képet szorítva masíroznak, mellükön több sorban csörög a soksok kitüntetés. A helyzet azért korántsem ilyen idillikus. Olykor elrobog mellettük valaki, és rájuk kiált, hogy jobb volna, ha sose jönnének elő a napvilágra. Rengeteg újságot is lehet kapni. Megjelent a nagy napra a Bolsevisztszkaja pravda, fejlécén sarló és kalapács, illetve Marx, Engels, Lenin és Sztálin portréja, az elmaradhatatlan felszólítással: Világ proletárjai, egyesüljetek! A Molnyija a Trudovaja Rosszija elnevezésű szélsőbalos szervezet lapja, és elsőoldalas szalagcímben hirdeti, hogy május l-jén mindenki a harc vörös zászlai alatt tóduljon az utcákra. A jobb alsó sarokban pedig ott kiáltozik a Vörös Ifjúság Élcsapatának felhívása Mindenkihez! Mindenkihez! Mindenkihez! A baljós szervezet nevének rövidítése oroszul: AKM. (Avangard Krasznoj Mologyozsi...) És a K betű a rövidítésben valóban egy AKM géppisztolyt formáz. A szónokok pedig sok mindenről beszélnek, sok mindenkit szidnak, de legtöbbet a zsidókról beszélnek, és legjobban a zsidókat szidják. Megdöbbentően éles antiszemitizmus árad a szónoklatokból, s az említett újságokból. Tavaly november 7-én Zjuganovék felvonulásán egy olyan táblát is vittek, amelynek igen egyszerű szövege így szólt: „Halál a zsidókra!" Oroszul ilyen esetekben a zsidó (zsid) szó helyett a cionistát (cioniszt) használja a „politikai nyelvezet", mert ez az utóbbi politikai fogalom, s nem lehet belekötni, hogy a zsidó népet gyalázza. Időnként azonban, mint a tavalyi november 7-én is, eltekintenek a körülírástól... A súlyos gondolkodásbeli problémák persze gyakran kiderülnek a szónoklatokból is. Anpilov, a Trudovaja Rosszija kulcsfigurája hevületében például ilyet tud mondani, pár száz méterre Lenin múmiájától: „Amíg egyetlen kommunista él, harcolni fog a végső győzelemért!" Szerencsére azonban a még mindig hatalmas ország egyre nagyobb fővárosában nem sokan hallgatják ezeket a szövegeket. Üres a város. Moszkva nem felvonult, hanem kivonult. Autóval percek alatt át lehet szelni a város központját, ami hétköznapokon olykor órákba is beletelik. Ha elkezdenénk áradozni arról, hogy Moszkva az utóbbi tíz évben igazi világváros lett, igazunk is volna, meg nem is. Tény, hogy hatalmasat változott, sokat javult a város képe. Berobbant ide a nagyvilág, azt is mondhatnánk, manapság mindenki itt lop/ aki számít. Ennek következtében iszonyatosan gazdak emberek élnek itt, akiknek a gyerekei Angliában, Amerikában tanulnak luxus- körülmények között. Ők az uj oroszok. Lent pedig a szegény, régi oroszok. És mintha köztük nem létezne a mai orosz. Aki nem volna sem iszonyatosan gazdag, sem iszonyatosan szegény, hanem csak úgy szimplán volna munkája, el tudná tartani a családját, a gyerekei tandíjmentesen járhatnának egyetemre, és diplomaosztás után kapnának munkát. Ez nincs. Moszkvában új bankok, szállodák, székházak, éttermek nőttek ki a földből. Váratlanul feljavult a közvilágítás, nem csak a reklámoknak köszönhetően. Rengeteg az autó! Csillogó Mercik, Rolls Royce-ok, és hát a gyengébb márkák, a közembereknek, amelyek azonban még mindig nagyon jó autók. Meg a töménytelen szakadt Lada és Volga, amiket főleg a szocialista országokból kivonult tisztek vittek magukkal haza, eladni. Na,ezek még mindig járnak. Nem épült azonban elég aluljáró, fölüljáró, hiszen a szovjet hadiutak képéhez az ilyen civil dolog nem tartozott hozzá. Ez a sok jármű most reggeltől-estig a kereszteződésekben szorong, és nem mozdul sehova. Egy kicsit a mai Oroszországot is jelképezi ez az intenzív mozdulatlanság. Járnak a motorok, szólnak a dudák, mindenki ugrana, mégse nagyon mozdul semmi, semerre. Zelai Miklós Jó estét nyár... E történetet először Liebmann Béla (1899-1996) fotóművésztől, a kitűnő fotóriportertől hallottam, aztán mintegy megerősítésként rábukkantam a helyi sajtóban is. Liebmann (később Rékasi) Rudolf (1898-1975), a fotós bátyja Szegeden, 1935. május 18-án kötött házasságot. Vadász Máriát (1911-1948), Vadász János (1880-1944) szegedi ügyvéd leányát vette feleségül. A dúsgazdag családnak több ingatlana volt, ezek közül a legmutatósabbat, a Szentháromság utca. 2. számú házat a magyar szecessziós építészet kitűnősége, Raichle J. Ferenc tervezte és építette. A házasság nem tartott sokáig, 1941-ben válással ért véget. A vészkorszakban Vadász János még Szegeden öngyilkos lett (1944. május 20.), elhurcolt özvegye és leánya visszatért a deportálásból. Liebmann-né Vadász Mária 1947-ben és 1948-ban gyakorta megfordult Pesten. Megismerkedett egy olyan társasággal, melyben csak franciául volt szabad beszélni. Egyre sűrűbben kereste föl őket, örült, hogy nyelvtudását karban tarthatja. A társaságot meg-meglátogatta a francia nagykövetség egyik attaséja is. Mindig autón érkezett, sofőrje volt, a kocsi orrán büszkén lebegett a picinyke trikolór. Az attasé és Vadász Mária között barátság, majd szerelem szövődött, és a házasságukat kezdték tervezni. Úgy döntöttek, hogy külföldön fognak letelepedni. Az attasé fölajánlotta, hogy a Vadász család ékszereit, valutáját a diplomatatáskájában kiviszi az országból, hiszen őt nem érinti a vámvizsgálat. Külföldről majd értesíti Máriát és az édesanyját, hogy mehetnek utána. Miután levele hetekig nem érkezett meg, a menyasszony fölkereste a francia nagykövetséget. Elmondta, hogy mit terveltek ki, és nem tudja, mi történt a vőlegényével. A válasz leverő volt. Az illető sosem volt attasé, hivatalsegédként dolgozott a követségen. Ha vásárolni ment, elvihette az egyik kocsit. Eltűnt Magyarországról, talán Dél-Afrikába ment... A történet vége megtalálható a Délmagyarország 1948. május 14-i számában. Dr. Vadász Jánosné Engelsmann Erzsébet és Vadász Mária - Szentháromság utca 2. számú lakásukon május 8-án mérget ittak. Öt nap után találtak rájuk. Mária egyik búcsúlevele valamikori férjének, Liebmann Rudolfnak szólt. Mi más juthatna eszembe, mint Fejes Endre filmre vitt kisregénye, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, amely 1968ban jelent meg Budapesten. A szegedi Vadász család tragédiája két évtizeddel korábbi. Csak itt az áldiplomata nem görög, hanem francia volt... Apró Feronc