Délmagyarország, 2001. május (91. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-19 / 116. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. MÁJUS 19. III. Károly erősítette meg a szegedi kiváltságokat Bársonyba foglalt jogok III. Károly kiváltságlevele 1719-ből; rajta Szeged címere látható A török kiűzését követően több évtizeden keresztül győzködte az éppen trónon ülő uralkodót Szeged elöljárósága a szabad királyi városi privilégiumok visszaadása érdekében. Szeged jogállásának hosszú távú rendezését végül III. Károly 1719es kiváltságlevele teremtette meg, amely elindította a várost a fejlődés útján. Bár II. Ulászló király 1498. június 4-én Szegedet szabad királyi várossá nyilvánította, 1514-ben pedig törvénybe foglalták a királyi városok, köztük Szeged elidegeníthetetlenségét, források hiányában és a korábban történtek ismeretében nem lehetünk bizonyosak abban, hogy ez a későbbiekben is érvényesült - adja meg a történelmi távlatot Géczi Lajos történész, a Csongrád megyei levéltár munkatársa Szegednek a szabad királyi városi privilégiumokért folytatott küzdelméhez. Szeged 1543 februárjában a törökök kézére került. A város azonban nem csak a töröknek kellett, hogy adózzék, hanem a királynak és a vármegyének is. Szó sem lehetett tehát kiváltságokról, szabad királyi városi jogállásról. A nagyobb hadjáratok idején a seregek átvonulásával a hivatalos terhek jelentősen megnövekedtek, akárcsak az önkényes zsold- és élelemkiegészítések, sarcolások. Amikor a város 1686. október 22-23-án felszabadult a török fennhatóság alól, a lakosság azt hitte, vége a megpróbáltatásoknak. De csalódniuk kellett. A szegedi várból kivonuló törökök helyét német helyőrség foglalta el, amiből később még számos kellemetlensége származott a városnak. Az átvonuló vagy beszállásolt katonaság ellátása, szállítása a lakosságot terhelte. A törököktől visszafoglalt Szegedre az uralkodó 1687 januárjában kamarai tisztviselőket - prefektust és harmincadost - nevezett ki, akik hamar összeütközésbe kerültek a várparancsnokkal a várost illető javadalmak miatt. Az udvari kamara minden olyan jövedelemre rátette a kezét, amelyre kiváltságai alapján a város igényt tartott, és amelyet a várparancsnok nem bitorolt. Szeged lakói már ekkor - egyebek mellett - a következő jogok megsértését kifogásolták: csak a királynak vannak alárendelve, az országgyűlésre követeket küldhetnek, nem tartoznak a megyék és ispánok joghatósága alá, birtokaik felett földesúri jogokat gyakorolnak, polgáraik felett csak a város bíráskodhat, polgárjogot adhatnak és vonhatnak meg, mentesek a révdíjak, vámok fizetése alól, vásártartási jog illeti meg őket. - Ezen jogok majdnem mindegyike többszörösen sérült a török kiűzése utáni időszakban. A katonai parancsnokok és tisztviselők igen keveset, vagy egyáltalán nem törődtek a város korábbi, a múlt homályába vesző, s véleményük szerint egyébként is érvénytelenné vált kiváltságaival - mondja Géczi Lajos. A város saját jogállásának visszaszerzése érdekében rendszeresen felpanaszolta a sérelmeket, túlkapásokat, szembeállítva ezeket „ősidők" óta élvezett kiváltságaival. A város politikájának első szerény - eredménye volt /. Lipót 1690. szeptember 5-i oklevele, amelyben országos vásár tartását engedélyezte Szt. György vértanú (április 24.) és Szt. Mihály arkangyal ünnepét (szeptember 29.) követő nyolc napon át. További reménysugarat jelenthetett az, hogy 1697-ben már nem csak a város elöljárói, hanem a kamara is szabad királyi városnak titulálta Szegedet, 1702-ben pedig maga az uralkodó is. Az udvari kamara 1703. április 14én el is küldte az új szabadalmi levél tervezetét a kancelláriának, hogy azt az uralkodó elé terjessze. Az oklevél kiadása azonban a Rákóczi-szabadságharc kitörése miatt elmaradt, ráadásul 1705-ben Lipót is meghalt. Az 1703-ban már jóváhagyott privilégiumot 1710. július 30-i keltezéssel /. József adta ki „Szeged szabad királyi városunk" kérésére. De hiába ismerték el az udvarban a városjogállását, hiányzott a jogok tételes felsorolása. Ráadásul Szegeden grófHerberstein várparancsnok és Joseph Cometh kamarai prefektus volt az úr, akik a rendelkezéseket figyelmen kívül hagyták, az újonnan kinevezett csanádi püspökkel, gróf Nádasdy Lászlóval együtt. A küzdelem következő jelentős eredménye az volt, hogy III. Károly 1712-ben meghívta a Szeged követeit az országgyűlésre, ahol a rendek május 13-án elismerték a város jogállását. Nem sokkal később, az 1715. évi 37. és 107. törvénycikkekbe is belefoglalták Szeged szabad királyi városi jogállását. A törvénykezést 1714 végén adták át a városnak, és 1715-től a katonai visszaélések is ritkábbak lettek. Végül 1719-ben, május 21i keltezéssel kiadták ///. Károly király oklevelét, amely könyv alakú, vörös bársony kötésű, és arany zsinóron a királyi titkos nagypecsét függ rajta fatokban. Ezt jelenleg a Csongrád megyei levéltárban őrzik. A kiváltságlevélben az uralkodó átírja és megerősíti I. József már említett oklevelét, valamint részletezi a város kiváltságait. Ezek - egyebek mellett - a következők: a város az országgyűlésre meghívandó; a Szent Korona javaként el nem idegeníthető és el nem zálogosítható; a tanács és a polgárok együttesen királyi nemesek; a közadót az országgyűlés határozata szerint fizeti a város; saját területein földesúri joghatósággal élhet; polgárai királyi biztos jelenlétében szabadon választhatnak bírót, tanácsot; a város polgárai az országban mindennemű adótól és vámtól mentesek; mentesek továbbá mindenféle beszállásolás, a bárány- és méhtizedek, a kilenced fizetése alól. Az oklevél tartalmazza még a város címerének rajzát és leírását. Ma ez a címer ismét Szeged egyik jelképe. A város az elnyert szabadságokkal zavartalanul élt, egészen 1848-ig. Az 1719-ben elnyert kiváltságok biztosították a város számára, hogy elindulhasson a fejlődés útján. Hegedűs Szabolcs 1728. június 26-án fellobbantak a máglyák... A szegedi boszorkányper története Három asszony a vízpróba során a Tiszába fúlt, hárman a börtönben pusztultak el, hat férfit és hat nőt 1728. június 26-án, két asszonyt 1729. március 7-én égettek el. A 21 ember halálát okozó szegedi boszorkányper törtenetéről, társadalmi okairól és jogi hátteréről dr. Balogh Elemér jogtörténésszel beszélgettünk. - A boszorkányság kontinensünkön középkori eredetű, és szoros kapcsolatban állt a vallásos világképpel. Az emberek úgy képzelték, hogy ha Istennel és szentjeivel valóságos kapcsolat létesíthető, akkor ugyanez a helyzet a Gonosszal is - mondja dr. Balogh Elemér. - A vallásos világnézetű középkorban mégis elenyészően kevés máglya tüze lobbant fel boszorkányok alatt ahhoz képest, amit az újkor mutat: a boszorkányüldözések „virágkora" a 16-18. század. Csak a felvilágosodás térhódítása volt képes visszaszorítani a helyenként majdnem fékezhetetlen boszorkányüldözéseket. - Magyarországon milyen mértékű volt a boszorkányüldözés Európa más részeihez képest? - Bátran kimondható, hogy az egykorú magyar jogérzéktől az a kíméletlen és módszeres, jogi köntösbe bújtatott boszorkányüldözés, ami Európa nyugati felében tombolt, idegen volt. Ott a bűnösség vélelmének talaján álló inkvizítorok hideg fejjel folytatták eljárások ezreit. A 17. század legnevezetesebb német jogtudósa, bírája, a lipcsei egyetem tanára Benedikt Carpzov személyéhez a kortársak mintegy 20 ezer halálos ítéletet kapcsoltak; ebből a modem német tudomány mintegy 300 esetet lát igazolva. Quedlinburgban 1589-ben egyetlen nap 133 boszorkányt égettek el. Nicolaus Remigius lotharingiai főbíró azzal dicsekszik, hogy 15 év Ki a boszorkány? „Aki az ördöggel szerződést köt, tükör vagy más eszköz, útján beszélget, nevét annak könyvébe beíratja, vagy a szent ostyát babonás célra használja, tűzhalállal lakol jon, ha nem is ártott senkinek. Ha az ördöggel csak hallgatólagosan szerződött, de embernek vagy állatnak megrontás, ráolvasás stb. útján ártott, vagy főbenjáró bűncselekmény végrehajtására ilyen ördöggel cimboráló! használt fel, kard által haljon meg. Ha pedig az illető nem érintkezett, nem szerződött az ördöggel, se nem ártott senkinek, csak babonás beszédek és tárgyak révén gyógyít, talál meg tolvajt stb., szabadságvesztéssel sújtsák, de visszaesés esetén a körülményekhez képest esetleg fejvesztéssel is. A tűzhalál előzetes lefejezéssel enyhíthető." (A Bencsik-féle javaslat. Nagyszombat szenátorának büntetőtörvénykönyv-tervezete, 1712.) alatt 800 boszorkányt ítélt tűzhalálra. Würtzburgban az 1629-et megelőző néhány évben 175 személyt égettek el. Ezzel szemben a magyarországi boszorkányperek száma sokkal kevesebb, és aránylag kevés a halálos ítélet: a perek döntő többsége felmentéssel vagy enyhe büntetéssel zárult. A legtöbb áldozatot követelő boszorkányper éppen a szegedi volt, ahol egyszerre 13 elítéltet égettek el, de mi ez a toulouse-i 400 és a carcasson-i 200 kivégzetthez képest?! - Miként indult és hogyan zajlott a szegedi per? - Az eljárást legrészletesebben leíró klasszikus várostörténet-író, Reizner megemlíti, hogy 1728-ban a korábbi aszályos évek után még sivárabb esztendő köszöntött be, éhínség fenyegetett. Ilyenkor a közhangulat bűnbakot keres - a szegedi boszorkányper társadalomlélektani oka valószínűleg ez. Az istencsapásnak tekintett nélkülözéseket sokan az emberek vallástól való elfordulásával magyarázták. Az oltáriszentséget kiköpő vagy babonás célra felhasználó személyekről szóbeszéd indult. A szentségtörés effajta hírébe került Dancsóné Hisen Borhála, Végné Koncz Sára, Katona Ferenc. Különösen Kökényné Nagy Anna és Szanda Kata boszorkánysága vált nyilvánvalóvá a köztudatban, mert őket Makóról két évvel korábban már emiatt kiseprűzték. „Megtalálták" a társaság főnökét is: Rózsa Dániel, a város hajdani bírája, akkor már 82 éves öregember. A befogások és kínvallatások 1728-ban indultak, amikor Podhradszky főbíró az országgyűlésen, Pozsonyban tartózkodott, és Müller bíró helyettesítette. A boszorkánypereket tehát ekkor már világi bíróság folytatta, az egyház nem avatkozott be. Német mintára alkalmazták az egykori istenítéletet, a vízpróbát az Alsó-Tiszaparton. Három öregasszony nyomban vízbe fulladt, akiket ily módon ártatlannak tekintettek. - Mi történt a vízpróbát túlélt vádlottakkal? - A végítélet 18 személyt érintett, akik közül három a börtönben pusztult el. Az 1728. június 26-án meghozott kíméletlen ítélet nyomán közel egy hónap múlva, július 23-án, valószínűleg az áldozatokról elnevezett Boszorkányszigeten lobbant fel az a három máglya, ahol a 12 elítéltet (6 férfit és 6 nőt) kivégezték, Légrádiné Malmos Katalinnak előbb fejét vették. Két asszonyt, Végné Koncz Sárát és Bogadussánét 1729. március 7-én égették el. A legszomorúbb véget ért magyarországi boszorkánypörnek tehát összesen és bizonyíthatóan 21 áldozata volt. A perbe fogott, de halálra nem ítélt további 28 vádlott sorsa ismeretlen: valószínű, hogy ők életben maradtak és legfeljebb enyhébb büntetést kaptak. - Van-e valamilyen közös jellemzőjük az elítélteknek? Mi alapján kerültek éppen ők a vádlottak padjára? - A felkorbácsolt népindulatnak többnyire olyan fejeket vetettek oda, akik idősek voltak, s sokan nem is helybeliek. A Rózsa házaspár kilógott a sorból; az ő esetükben magyarázat lehet a társadalmi irigység bosszúszomja. - Mikor változott meg a boszorkányüldözés megítélése? - 1830-ban Miskolczy István megyei alispán, Szeged királyi biztosának írnoka és titkára Szeged történetének tanulmányozása céljából a boszorkánypörök iratait kikérte a tanácstól. A kérelmezőt azonban elutasították, mondván, az iratok „az emberi nemzetnek gyalázatjára szolgálnának, Tiszti Főügyész Úrnak erántok az a kívánsága, hogy ezek Városunk hírének kímélése végett közönségessé ne tétessenek". -Jogiértelemben vannak-e ma boszorkányok? - Vannak, sőt: papírjuk is van róla. A Fővárosi Bíróságon két-három éve jegyezték be a Magyarországi Boszorkányszövetséget, mint egyházat. Keczer Gabriella itaiflM vaoHiwum % Híjxv.iun? cuiptt * ugtt&u:* v tvintiiiuv ISpíUHUeUBI itRtpuv uw Boszorkányégetés Dernburgban, 1555-ben