Délmagyarország, 2001. május (91. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-12 / 110. szám

N. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. MÁJUS 12. Szegedi segítség Kárpátaljára Csonka házak és remények Tarzíciusz testvér tekeházi gyerekekkel. Más nemigen jut nekik, mint egy-egy vigasztaló szá. (Fotó: Kéri Barnabás) Csepp a tengerben Több köbméternyi ruhaneművel, alapvető élelmiszerekkel és a helyi vízhálózat felújításához szükséges eszközökkel, fertőtlenítő szerekkel, szivattyúkkal megrakodva indult Kárpátaljára május elsején a Szegedi Vízmű Rt. missziója. Három évvel ezelőtt Visk és Técső környékén fertőtlenítették az ivóvízhálózatot a cég szakemberei. Most a hatfős küldöttség - Maróti Tibor, Gál István, Brinza Zoltán, Rakusz Sándor, Jáksó János és Eszteleczky László - Csépén és Feketeardón végzett jelentős javítási munkákat. Az ivóvízhálózat fertőtlenítése mellett elsősorban iskolák víznyerő kútjait korszerűsítették. Kárpátalján ugyanis még mindig komoly a járványveszély, a polgárokat minduntalan plakátok figyelmeztetik arra, vizet csak forralás után fogyasszanak. Huszonhatmillió köbméter víz. Egy méter magasan szétterülve annyi, mint a Velencei-tó teljes vízfelülete. Ez az irtózatos víztömeg árasztotta el március 5-én Kárpátalja négy faluját, Szászvárt, Tekeházát, Feketeardót és Csépét, és tartotta fogságban öt napig a településeket. A víz éjszaka érkezett. Az utcákon harminc kilométeres sebességgel vágtatott végig az áradat, és nemcsak elmosta, de magával is ragadta a házakat, jószágokat. Csépén az emberek a templomdombra menekültek, és legtöbbjük csak az újonnan érkezők elbeszéléseiből tudta: megfúlt a tehene, az ólban rekedtek a disznói, elvitte az ár a kutyáját is. Az idós református lelkész tetemét csak a víz levonultával találták meg. Csepe lakói három éve szerencsésnek mondhatták magukat. Az akkori árvíz csak tizennyolc áldozatot követelt az öregecske házak közül. Az idén majd háromszázat. Víz helyett por Ma már nyoma sincs a huszonhat négyzetkilométernyi vízfelületnek, amely öt napig terpeszkedett a hegyek között. Mindenütt port ver föl a tűző napon kitikkadt, hazafelé ballagó csorda. A romok nagy részét eltakarították, bár sok a csonka ház, melynek lakható felébe húzódtak az emberek. Még több az üres telek, de sok helyütt már építkeznek is. A fedél nélkül maradottakat pedig a kolhoz gazdasági épületeibe telepítették. A falu utcáin a csepei születésű, Szegeden élő ferences testvér, Tarzíciusz kalauzol. Beköszönünk minden nyitott ajtón. Mosolygósan fogad mindenki a romházak udvarán. Seres János még rám is kacsint, amikor elárulja: Franciaországban született., JJa elintézi nekem valahogy Magyarból, hogy kapjak onnan is valami kis segélyt, akkor a harmadát bizony Isten magának adom!" - mondja. A fia csitítja le, de az öreg még vagy háromszor ajánlatot tesz, miközben utánunk battyog. Még messziről is látszik az összedőlt ház tetején a ferde tányérantenna. A kolhoz padlásán Az elhagyott szövetkezet főépületének nagyot nyikordul a lépcsője, amikor megindulunk a félhomályban a kisfiú után. Csak egy kalapács döng valahol nagyokat, különben lakatlannak tűnik az egész, omladozó kóceráj. Nem az. „Úgy széjjelvagyunk, mint zab a zsákban" - ülteti maga mellé, az egy szem díványra két unokáját Újvári Mária. Tízen laknak egy kis dohos szobában, ami valamikor a kolhoz irodája volt. Reményünk sincs, hogy házat építsenek, itt élnek, ameddig hagyják őket. A gyerekek nagy buzgalommal rágják a magyar ropit, szurtosak, porosak, és alig várják már, hogy kiforduljunk az ajtón, hogy nyargalhassanak le, a kihalt udvarra. „Van itt két fotóm is, ez a fiam, ez meg a lányom" - húz elő a takaró alól két gyűrött, sárga fényképet Sánta Margit, és közben szégyenlősen hátrafogja szemébe bukó szürke tincseit. Minden kincse a két fotó, és a gyűrött asszonyság, amit megőrzött még a nyomorúságban is. Házépítésről nem is mesél, csak annak örül, hogy legalább dolgosak a fiatalok a szomszédban. Nekik csak félig vitte el a víz a házukat, a férfiak most is azon dolgoznak. A tél beállta előtt tán' visszaköltözhetnek. Daruk a lugasban Csak a szőlőlugasok maradtak meg Tekeháza főutcáján, meg az a néhány ház, amelyeket az 1998-as árvíz után építettek. Igaz, vakolatlan, kicsi téglából van rakva mind, mégis erósebb, mint a vályog. Az emberek azt beszélik, jobb volt három éve, amikor a kormány pénzt, cementet meg téglát adott. Pénz most is lenne, de lehet, hogy egyszer vissza kell fizetni. Azt rebesgetik: aki nem törleszt, annak elveszik a házát, az adóst meg börtönbe is zárják. A módosabb nyugdíjasok ötezer forintnyi hrivnyát kapnak, már ha nem késik hónapokat a járandóságuk. Ebből nem mernek építeni. A vakolatlan, vörös téglás épületek mellett csonka falak merednek föl. Az új házak elkészültéig senki nem bontotta le a melléképületeket, melyek a lakóépületek falának támaszkodva túlélték a vizet. Ott élnek most családok százai. Tekeháza a daruk faluja. Az ukrán vasúttársaság minden igyekezetével próbálja enyhíteni a hajlék nélkül maradottak ínségét, és segíti az építkezéseket. A szerencsés vasutasok portái mellett még a romokat sem mindenhol takarították el. „Honnan is vennék bátorságot az építésre, amikor 98 hrivnya a nyugdíjam. Az nincs ötezer forint se. Hiába ad az állam négyzetméterenként hatszáz hrivnyát, miből fizessem vissza"? - vezet egykori házának alapjai között Turda Judit. Családjával együtt a nyári konyhában él, akikkel az előbb még az utcán állták körül a hatalmas ukrán katonai teherautót, amelyről az élelmiszersegélyt osztotta az alpolgármester. A faluban majd' ezerötszáz embernek vitte el a házát a víz. Gémes József, az alpolgármester reménykedik, hogy sokan tudnak majd házat építeni. Erős téglából. Mert a gátak csak nem akarnak emelkedni Kárpátalján. Kéri Barnabás Ennyi maradt Seres János háza helyén. A hatóság ajtaja előtte sem nyilik meg könnyen Az éjszaka freskói M

iként kerülhet egy-egy jámbor honpolgár az éjszaka lidérces közegébe? Nyilván megannyi magyarázat létezik. Magam azonban a bensőséges otthoni estéket szeretem. Közben egyre-másra nyomogatom, kattintgatom a gombokat, valami érdekes, tartalmas tévéműsorra szeretnék kilyukadni. Am ez egyre reménytelenebb. Zsinórban sugárzott akciófilmek, bárgyúbbnál bárgyúbb reklámok. Nemrég még úgy védekeztem, hogy alkalmanként becsuktam a szemem, netán kibattyogtam a konyhába. Hátha jobbra fordulnak a dolgok. Mert az ember csodaváró lény. De mindhiába. Nem véletlen hát, hogy mostanára egyféle émelyítő csömör kerített hatalmába. Ezért radikálisan kikapcsoltam készülékünket, odasétáltam ablakunk elé, s huzamosabban ott is maradtam. Es csak álltam, nézelődtem. Egyszóval: bizonyos nyugtatónak tekintettem a szegedi éjszakát. Béke, nyugalom? Senki ne gondolja, hogy a városi éjjelek gyökeresen különböznek a tévé gyorsan pergő, eleven képsoraitól. Ilyenkor is folytonos zaj, autózúgás áramlik az utakról, nem beszélve a különféle fényhatások dinamikus villódzásáról. Mégis úgy látom: a modern éjszakák sem tudnak teljességgel kifordulni eredeti medrükből. Van bennük valami titokzatos keresztrejtvényszerűség. Valami végletes összefogottság. Elvégre a sötétkék égi fátyol mindent bekebelez, mindent maga alá gyűr. Mégsem nyers, agresszív természetű. Inkább sejtelmes mélység, puhaság lakozik benne. Akár a téli hótakarókban. Innen adódik, hogy a monstrum panelházak, a lombosodó fák egyszeriben elvesztik profán anyagszerűségüket, határozott körvonalaikat. Majd árnyszerű foltokká vedlenek át. Mintha némiképp az örökkévalóság küszöbére jutottunk volna. S csakugyan: itt a felpörgetett idő jócskán maga alatt marad. Lassabban bandukolnak az emberek, óvatosabban suhannak a járművek. Nem akarják legyőzni az óramutatók járását. Pedig az éjszaka nem is annyira az idő, mint inkább a tér birodalma. Nyoma sincs ugyan távlatos horizontnak, föld és ég monumentális kontrasztjának, mégis óhatatlanul kitágul láthatárunk. Mert az egylényegűség, a kozmikusság képzeteivel szembesülhetünk. Ezzel a létezés súlya, súlytalansága nyomul előtérbe. Hogy micsoda összetett, parányi teremtmények vagyunk. Más kérdés, hogy ilyenformán sem bírunk feloldódni az éjszaka tengerében. Ehhez túl sok a vibráló fény. Míg a panelházak ablakai statikus, mértanias rendben pilácsolnak, addig a lenti térségben gömbölyded, sárgás és vöröses sugarak villognak. Aligha kétséges: most igazában ők a főszereplők. Olyanok, mint a naphiányos világ belső gyöngypillérei. Ők kölcsönöznek érdemleges tartást, szerkezetet a kusza sötétségnek. Akárha egy törékeny, ragyogó csontvázrendszerrel lenne dolgunk. Lám, az éjszaka voltaképpen a drámai szépség különös megtestesítője. Aki mezőn, faluhelyen él, bizonyára másképp éli meg az éjszakák misztériumát. Ott továbbra is a magasságos égbolt, a csillagszemek talányos összjátéka perdöntő. Nem így a nagyvárosban. Itt a házak, autók és lámpák eleven fénykáprázata szabályszerűen elmossa a mennybolt finomabb fényjelzéseit. Emelgethetem a fejem, kémlelhetem a legendás eget: jóformán semmi eredmény. Mára az éjszakáknak is nagyrészt józan, földcentrikus karaktere lett. Más lapra tartozik, hogy az emelkedettség érzése azért most is velünk marad. Hiába tudom, hogy negyedik emeleti ablakunkból, oldalnézetből fürkészem a mélységes éjszakát, mégis úgy érzem, mintha egy magas röptű madár lennék. És nem csupán képletesen. Hisz mi más lenne az éjszaka látványrajza, mint egy ritmikus, varázslatos fénytérkép? V

arázslatos fénytérkép? Ez jól hangzik ugyan, csak éppenséggel hiányos szópáros. Az éjszaka ünnepéhez ugyanis a színek kivételes pompája is feltétlenül hozzátartozik. Igaz, a kellemes tónusok nappal is megbabonázzák az embert. Most azonban akaratlanul is a középkori katedrátisok mágikus üvegablakaira asszociálok. Vagy Rembrandt parázsló remekműveire. Ha színelméletet tanítanék a diákoknak, akkor alighanem kicsalnám őket az éjszakai utcákra. Itt aztán kiáerülne: az igazi, eleven tónusok megszületéséhez nem szükséges mináent elárasztó, parázna fényözön. Elég csak néhány útszéli neonlámpa, mögéjük peáig egyféle átfogó sötétség. Mert ilyen zöláeket, vörösöket csupán életünk legszentebb pillanataiban láthatunk. Igaz, ezúttal csak egy-egy lombkorona töreáék, egy-egy reklámrészlet kerül reflektorfénybe. Csakhogy a kutya pontosan itt van elhantolva. Kiáerül tuániillik: valójában csak a kevésnek lehet átütő ereje. Semmi másnak. Minél tovább nézegetem, méregetem a mérhetetlen éj szakát, annál inkább elfáraá a szemem. Pislogni, hunyorogni kezdek. Es lám, még tekintetünk módosulása is beleszól a látványzónák természetébe. Aki ugyanis éber, nyitott szemmel vizsgálja a sötétségben nyüzsgő fényfoltokat, annak mindenekelőtt szétszórt, magányos különállásuk tűnik fel. Mintha haragudnának egymásra. Mintha ők is pártok, egyéni érdekek szerint funkcionálnának. Hunyorítva nézve ellenben biztatóbb, emberségesebb képet kapunk. Nem nehéz észrevennünk: ilyenkor az éji fénybogarak szerkezetes, áttetsző sugárcsápokat lövellnek egymás felé. Egyenesen kommunikálnak. így a racionálisan tagolt, mutatós fénytérkép egyféle rangos, lírai hangzatú fényzenekarrá szerveződik át. Ahány világoló forma, annyi muzsikus egyéniség. Mégis tüneményes összhangzattanuk kábítja el a nézőt. A

napnál is világosabb: nekünk megannyifenntartásunk van az éjszakákkal szemben. Tudunk róluk, de alig-alig ismerjük őket. Inkább az ördögök, boszorkányok és csavargók birodalmának tekintjük, ahol mindenféle rossz megeshet. Pedig korszakunkra a napszakok természete ugyancsak összemosódott. Akárcsak a férfi és női szerepeké. Ma már az agresszivitás, a rablás korántsem csak a lidérces éjjelek privilégiuma. Sajnos mindenütt jelen van. Az iskolákban, bankokban és a televíziók képernyőin is. Tényleg: lényegében innen jutottam el az éjszaka különös, felszabadító freskóihoz. Mert nem akartam, hogy az együgyű, sematikus és hatásvadász képek uralkodjanak rajtam. Franz Kafka is arra figyelmeztet bennünket, hogy a mindennapi kultúra „kalitkarendszere" közel sem pótolhatja az eleven világot. Inkább csak újabb, vaskosabb ketreceket épít jobb sorsra érdemes szellemiségünk köré. Szuremi Pál m ' «ÜNH yPJ , lg-., ígjjC;. í Bakacsi Lajos: Esti fények