Délmagyarország, 2001. május (91. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-12 / 110. szám

tefánici Az idős lelkész tetemét csak a víz levonultával találták meg. • 4500 születés köszönhető a hazai lombikbébi­programnak. • „Magyarországon nem kell Disneylandet építeni." Magyarország két kolosszus között A fiamra kellett vigyáznom..." Szegeden a napokban mutatták be a közönségnek özvegy Horthy Ist­vánná gróf Edelsheim Gyulai Ilona: Be­csület és kötelesség cimű memoárját. Ilona asszony alábbi interjújában apó­sáról, Horthy Miklósról és a háború­ba sodródott Magyarországról be­szél. - Tisztelt grófnő, a királyság vagy a köz­társaság áll közelebb a szívéhez? - Mivel Magyarország királyság volt, majdnem egész életemben, amit otthon tölt­hettem, a köztársaságot mindig idegennek éreztem. Természetesen nem ellenzem, csak szokatlan. De hát nézze meg a magyar cí­mert, amelyben ismét benne van a korona. Azt hiszem, Magyarország sosem fogja tel­jesen elfelejteni a királyságot. - A Horthy-család mennyire tartotta fontosnak, hogy Magyarország király­ság maradjon? A Tanácsköztársaság bukása után Horthy Miklós kétszer is megakadályozta, hogy IV. Károly király visszatérjen... - De nem azért, mert köztársaságot akart, hanem mert a Habsburg-családbeli király visszatérése miatt a szomszédos államok azonnal megszállták volna Magyarorszá­got. Ezt egyébként a szövetségesek is rög­tön tudtára adták apósomnak, a magyar kor­mányt pedig átiratban figyelmeztették. A kormányzó teljes mértékben királypárti volt. Annyira tisztelte az idős II. Ferenc József császárt, akinek egykor szárnysegédje volt, hogy soha nem vonta volna kétségbe a ki­rályság létjogát Magyarországon. - Voltak, akik azzal gyanúsították Horthy Miklóst, hogy István fia - az ön férje - kormányzóhelyettesi kinevezé­sével őmaga akart dinasztiát alapítani... - Ebből egy szó sem volt igaz. A kor­mányzóság nem volt örökölhető tisztség, apósom pedig soha nem gondolt dinasztia­alapításra. Ezt azért is tudom biztosan, mert férjem halála után egy kis csoport azzal ke­reste meg őt, hogy unokáját, István fiamat, aki akkor 3 éves volt, koronázzák királlyá. Apósom kimondottan elutasító volt a terv­vel szemben. -Az előző rendszer propagandája követ­keztében a Horthy név Magyarorszá­gon és kivált a környező országokban szinte egyet jelentett a nácizmussal. Ná­ciellenes volt-e Horthy Miklós? - Teljes mértékben! Nem volt németel­lenes, hiszen egykor a németekkel szövet­séges monarchia hadseregében szolgált, de a nácizmust alapjaiban elvetette. Ugyanez érvényes volt férjemre, Horthy Istvánra is, aki soha nem titkolta náciellenességét. Meggyőződésem, hogy repülőgép-balesete is náci szabotázs következménye volt. - Milyen politikus volt Horthy Miklós? - Nem volt politikus! Katonaként, tenge­részként, az.angol flotta volt a mintaképe. Mint fiatal tengerész járt is Angliában. Tiszt­sége szerint pedig az ország kormányzója volt. A kormány végezte a politikai tenni­valókat, nem ő. Ezért hibás, ha Horthy-re­zsimet emlegetnek. Ilyen nem létezett. Apó­som elvethetett vagy elfogadhatott egy ki­nevezést, de nem politizált. Különben nem is volt az az alkat. Az adott szó tisztességét, a rendet, a becsületet és a kötelességtuda­tot tartotta erénynek. El sem tudta elképzel­ni, hogy ha egy államfő szavát adja, azt nem tartja be. Emiatt Hitlerről igen rossz vé­leménye volt. Hitlerrel való második, kiéli találkozása után apósom felháborodva tért vissza Magyarországra, és nagyon rossz előérzete volt, hogy ebből a borzalomból mi jöhet még. - Ön szerint mi sodorta Magyarorszá­got a háborús tragédiába? - Az, hogy két kolosszus között voltunk. Az orosz és a német állam egyformán arra pályázott, hogy mindent bekebelezzen ma­ga körül. Emiatt sodródott az ország abba a rendkívül nehéz helyzetbe, amely a hábo­rúba vitte. Ez nyomasztó volt, és állandó ve­szélyt jelentett, de az élet Magyarországon a német megszállásig szabad volt. Gondol­jon arra, hogy Magyarországon itt voltak a németek elől menekült lengyelek, valamint számos angol és amerikai hadifogoly is. Magyarországon tartózkodtak azok a zsidók is, akik Szlovákiából menekültek el, miután Németországba kezdték deportálni őket. ron otthon akart maradni. A kötelességet tartotta legfontosabbnak. - 1944 őszén Horthy Miklós azt tervez­te, hogy Magyarország fegyverszüneti egyezményt köt Moszkvával és kilép a háborúból. Ehhez milyen reményeket fűztek? - A fegyverszüneti kísérlet komoly pró­bálkozás volt. Ha azok az ezredek, ame­lyekkel apósom számolt, feljönnek Pestre, akkor sikerült volna. Sajnos árulások sora történt, a felső vezetés tisztjei nem engedel­meskedtek az 1944. október 15-én kiadott kormányzói proklamációnak. A „kiugrás" azonban megfelelően elő volt készítve: előzőleg a Moszkvába küldött delegáció biztató eredményeket ért el a tárgyaláso­kon: ezt biztosan tudom, mert részt vettem az üzenetek kódolásában. A célra a kormányzó titkos „irodát" hozott létre, amit később találóan, .kiugrási irodának" nevezett el a köznyelv. - Önöket 1944-ben a Gestapo hurcolta el Magyarországról, és a háború vége is Németországban érte a családot. A kor­mányzót a nürnbergi perben tanúként hallgatták meg. Nem is vetődött fel, hogy háborús bűnökkel vádolják? - De igen, Tito kérte, hogy vegyék fel a háborús vádlottak közé, de a szövetségesek megtagadták ezt. Sem Sztálin, sem Chur­chill, sem az amerikaiak nem tekintették őt háborús bűnösnek. - Hogyan fogadta Horthy Miklós, hogy Szálasi Ferenc lett az ország vezetője? - Ezt már akkor tudta meg, amikor a né­metek elvitték a Gestapo főhadiszállásra. Bejelentették neki, hogy „a miniszterelnök" kér kihallgatást, pedig Lakatos miniszterel­nök ott volt mellette. Apósom elbeszélése szerint a szomszéd szobában Szálai Hitler­köszöntéssel fogadta, és kérte kinevezését. Apósom közölte, hogy Szálasi lenne az utol­só, aki ezt megkapja, és hozzáfűzte, hogy szerinte a németek már gondoskodtak a ki­nevezéséről. Szálasi még visszatért egy­szer. de még kurtább elutasítást kapott. - Ön asszonyként szörnyű háborús éve­ket élt át a negyvenes évek elején. Elvesz­tette fiatal férjét, az ország fiai a fron­ton véreztek, deportálták a zsidó embe­reket: hogyan viselte ezt a háborús meg­próbáltatást? Elkerülhetetlen sorscsa­pásnak látta, vagy voltak kételyei a há­ború célját illetően? - Ha jól értem, amit kérdez, azt vála­szolhatom: amit egyik percről a másikra tennem kellett az ország és a családom ér­dekében, azt tettem. A fiamra kellett vi­gyáznom, aki elvesztette édesapját, és ott volt apósom, anyósom, akik mindent el­vesztettek. Nemcsak az országot, amely­ben éltek, hanem három gyermeküket is, a negyedik pedig egy német koncentrációs táborban volt. Ez késztetett arra, hogy erős maradjak. -A kormányzó akarta úgy, hogy az utol­só pillanatig Magyarországon maradja­nak? - Apósom, mint az igazi tengerész, nem hagyta el a süllyedő hajót. Mindenáron vissza akarta adni az ország szabadságát, és erőfeszítései nem vonhatók kétségbe: 1944 júliusában megmentette a budapesti zsidó­ságot, augusztusban felmentette a németek által elfogadott kormányt, fegyverszüneti delegációt küldött Moszkvába. Ezután azon­ban már semmit sem tehetett: 1944 októbe­rében, a rádióban elhangzott kiugrási prok­lamációját követően a németek letartóztat­ták. - Nem tartottak attól, hogy a német meg­szállás alatt testi bántalom is éri önöket? - Mindenre felkészültünk. Apósom az utolsó hetekben már nem is engedte, hogy elhagyjuk a Várat, mert attól félt, hogy el­fognak, és velünk fogják őt zsarolni. - Amikor emigrációba kerültek, ön mindvégig kitartott az idős Horthy há­zaspár mellett. Miért? - Mindig úgy viselkedtek velem, mint­ha a saját gyermekük lennék, és én is tisz­ta szívből szerettem mindkettőjüket. Képte­lenség lett volna őket elhagyni. És ott volt a fiam is, az egyetlen unokájuk... - Ön 50 éve Portugáliában él. Hazájá­nak érzi Magyarországot? - Természetesen, igen. Panek Sándor Özvegy Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona. (Fotó: Schmidt Andrea) „Együtt olvastuk el, és mindjárt éreztem: minden szava igaz. Ilyen borzalmat nem lehet kitalálni. Ezzel a dokumentummal lementem anyósomhoz, és csak annyit kértem, mindjárt olvassa el. Horthyné olvasás közben sírva fakadt, és későbbi elbeszéléséből tudom, hogy apósomat is mélyen megrendítették az auschwitzi rémtettek." Aki csak jelentkezett, a határon mindenki beléphetett Magyarországra. Erre a belügy­miniszter apósom beleegyezésével adott utasítást. - Ön könyvében kitér arra, hogy a há­ború utáni első emigrációs években ma­gyar zsidók segítették a kormányzó és családja boldogulását... - Ez csak azért meglepő, mert évtizéde­ken át a Horthy-ellenes propaganda része volt, hogy a kormányzó felelős a magyar zsi­dók haláláért. Azért írtam meg a könyvemet, hogy az unokáim, és kilenc dédunokám megtudják az igazat. Abból a sok hazugság­ból, amit Horthy Miklós történelmi szere­péről összehordtak, nehéz kideríteni az igaz­ságot. Ami pedig a deportálásokat illeti, nem véletlen, hogy a háború után dr. Ruben Hecht. Begin izraeli elnök későbbi tanácsa­dója eljött Németországba és megköszönte apósomnak, amiért 200 ezer budapesti zsi­dó életét mentette meg a deportálások leál­lításával. - Ha jól tudom, ebben önnek is szerepe volt. Hogyan szerezlek tudomást Ausch­witzról? - A német megszállás elején még fogal­munk sem volt a haláltáborokról. 1944 nyarának elején, amikor a vidéki zsidó­ság deportálása már folyt, egy zsidó férfi, Török Sándor hozta el hozzám azt az auschwitzi jegyzőkönyvet, amely ?gy cso­dával határos módon elmenekült szlovák zsidó jegyzőkönyve volt. Együtt olvastuk el, és mindjárt éreztem: minden szava igaz. Ilyen borzalmat nem lehet kitalálni. Ezzel a dokumentummal lementem anyósom­hoz, és csak annyit kértem, mindjárt olvas­sa el. Horthyné olvasás közben sírva fa­kadt, és későbbi elbeszéléséből tudom, hogy apósomat is mélyen megrendítették az auschwitzi rémtettek. Hozzáteszem, ko­rábban is hallottam már tőle, hogy tűrhe­tetlenek a deportálások. De az igazságot ekkor tudta meg. A németek már nehéz ka­tonai helyzetben voltak, így a kormányzó megtehette, hogy 3 nap múlva, július 6-án megállította a deportálásokat. Sajnos ez a vidéki zsidó deportáltakon már nem segí­tett. -Azelőtt mit gondoltak, milyen sors vár a deportáltakra Németországban? - Mivel magyarokat is vittek németorszá­gi munkára, a háborús körülmények között hihetőnek tűnt, hogy valóban munkáról van szó. Én a Vöröskereszt révén megkérdeztem a németeket, hogy miért kell akkor örege­ket és gyerekeket is deportálni. A válasz a tények ismeretében rettenetesen cinikus volt, de akkor nem sokat lehetett tovább kérdezősködni. Azt mondták: a zsidók csa­ládszerető emberek, és akkor dolgoznak jól, ha ott van velük a család. A németek oly mértékben titokban tartották a deportálá­sok célját, hogy a munkára kivitt emberek élelmezéséről egyezményt is kötöttek Ma­gyarországgal. - Miben lehetett még reménykedni Ma­gyarországon a német megszállás alatt? - Semmiben sem. A férjem már 1942-ben azt mondta: sem otthon, sem a fronton nem lehet már Magyarországért tenni. Ezért ké­szült titokban külföldre, Angliába vagy Amerikába, hogy ott segíthessen Magyar­ország ügyén. Apósom viszont úgy gon­dolta, hogy ha valaki körül ellenállás szer­veződhet, akkor az ő lehet, ezért mindená­Jj::.' í

Next

/
Thumbnails
Contents