Délmagyarország, 2001. április (91. évfolyam, 77-100. szám)

2001-04-28 / 99. szám

RIPORT • KULTURA • TUDOMÁNY • ELETMOD Három évszázadba is belekóstolt Dávid Ibolya: Rebellisnek számítok a kormányban Ezer tonna arany tartalékban T Bstskatánc F

edig én csak egy bicskát akartam. Nem rugóskést (jaj, dehogyis fertőzött engem akkor még nyugati mákony), csupán faragott nyelű, bádogpengéjű kicsinyke szerszámot. Amit aztán a kezembe kapok, forgatok, nyitogatok, és Szeged Rókusán, a mozi mellett irigységtől sárgul majd a sok szeplős suhanc, talán még rövid gályájukig is lecsordul a könnyük. Bicskát? Hát azt lehet - nyugtatott meg apám. És még azt is elárulta: újszegedi majálisban költünk efféle fegyverkére húszast. Am előtte még ünnepelünk - kacsintott rám. S mire kettőt fordulhatott volna bennem az öröm (bicska, faragott nyél, de még bádog penge is...), már eljött a nagy nap. Egyik fülem rádióból hallgatta az indulót, másik dobhártyámat utcáról rohamozták a hangok („Éljen május elseje! Énekszó és tánc köszöntse..."), lábamra rászorult a „Jaj, de jól áll ez neked!" vadonatúj lakkcipő. Anyám meg jajongott, hogy el ne késsünk, de azért nagyon ne is siessünk, mert gyár előtt osztják zászlót, azt meg cipelje a franc. Szeles időt mondanak magyarázta mama -, és a végén még úgy járhatunk, mint bizonyos Döme bácsi, akinek Marx arcképe jutott pár esztendeje, amibe két kézzel kapaszkodott a szél, de kettővel a jó Döme is. És lett az ügyből akkora fenékre esés, hogy három, teljesen szocialista brigád röhögött az öregen. De te ne nevess, ha ilyenről beszélek! - nevelte belém a majálisozó illemet anyám -, hanem fogd erősen a szakszervezeti luftballont, mert ha elszáll, nem kapsz másikat. Ha pedig azt mondják, állj, vagy azt, integess, nekem nehogy pofákat vágj, meg csúzlival lövöldözz kaptam a szóbeli figyelmeztetést. Fájt ezt a bizalmatlanság. De mit mondjak, mégiscsak kisebb megrázkódtatással járt, mint az a pofon, amivel egy-két májussal korábban egy MAV-trombitás jutalmazott a Széchenyi téren. Aki egyébként talán humoros ember vala, csak éppen azt tűrte nehezen, hogy én citromot nyalogatok, amikor őéppen a Rákóczi-induló hangjait fröcsögi bele a csillogó rézdudába. De hol van már az a duda, s hol a citrom? - virult ki a lelkem, hiszen a menet elindult a SZVSE-pályától, lassan elértük a nagykörutat is, ahol a Szegedi Konzervgyár munkasikerekben gazdag kollektívájának lendületét pár percre („Te jó isten, itt fogunk megdögleni a napon!") visszafogták bajszos rendőrök. Aztán már csak a Lenin kőrútnál szóltak ránk, hogy türelem elvtársak, előbb a kábelgyáriak, a ruhagyáriak, aztán a bútorgyáriak, a gázgyáriak (lásd: Magyar Népköztársaság, mint fergeteges iramban fejlődő, mindinkább ipari, nem pedig agrárország...) léphetnek be a térre. Addig viszont itt van maguknak a hangszóró, amiből ugyan akkor se jön Aradszky Isten véled, édes Piroskája, ha estig hadonásznak a zászlóval, de megismerhetik az MSZMP aktuális, május 1-jére alkotott jelszavait a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságról - vihogott mögöttem egy bácsika, és barackot nyomott a fejemre. Pedig, esküszöm, csak egy bicskát szerettem volna. Bicskát? A ligetben, mondtam már, hogy a ligetben - törölgette az izzadtságot arcáról apám. Én meg bőgtem, ahogy a torkom kifért, mert se faragott nyél, se bádogpenge. Csak lábfejemen taposó tüsarok, és haragos hang a fák közül, ami figyelmeztette az impre... impre... imperalistákat (na, harmadszorra se sikerült!) - nagy bajba kerülhetnek, ha szembe fordulnak a béketáborral. M

aradj csöndben, rántott hal is lesz a Bajszárnál vigasztalt anyám. Addig meg... Hát igen, addig ünnepelünk - bólogattam. S azon törtem a fejem: ennyi májusi boldogság talán mégiscsak megérne egy igazi rugóskést is... Bátyi Zoltán A munkásünnep születése és átalakulása Virsli és Internacionálé Május elsejei felvonulás 1985-ben Szegeden. A vidék Budapestet, Budapest Moszkvát vette mintául. (Fotók: Schmidt Andrea) Gyenes Kálmán: Virágot Leninnek Manapság május elseje az emberekben kellemes emlékeket kelt, pedig a munka ünnepének eredete véres eseményekhez, politikai küzdelmekhez nyúlik vissza, amelyek a rrttmkaidő csökkentésének követelésével függnek össze. A 19. század elején a munkások még napi 11-14 órát dolgoztak; az 1830-as években vetődött fel először, hogy a munkaidőt csökkenteni kellene. Ez az elképzelés a reformok hazájában, Angliában fogant meg, ahol aztán 1847ben napvilágot látott az a törvény, amely a 10 órás munkanap bevezetéséről intézkedett. Ez azonban csak az 1870-es évekre vált általánossá. 1866ban az I. Internacionálé genfi kongresszusán fogadták el azt az alapelvet, amely szerint a nyolcórás munkanap bevezetése az első lépés a munkásosztály felszabadulása felé, a határozat azonban csak a kongresszusok témája maradt. Az első tüntetés Az 1873-as gazdasági válság hatására világszerte, de főként az USA-ban egyre gyakoribbá váltak a sztrájkok, amelyeket gyakran karhatalmi erővel törtek le. 1881-ben megalakult az Amerikai Munkásszövetség is, amelynek tagjai három évvel később a nyolcórás munkaidőt követelve 1886. május elsejére általános sztrájkot hirdetnek. Ezen a napon mintegy 350 ezer munkás lépett sztrájkba, de Millwaukee-ban a kivezényelt rendőrség a tömegbe lőtt, s kilenc holttest maradt a helyszínen. Chicagóban sztrájktörőket alkalmaztak, és az őket védő rendőrök, valamint a munkások közti konfliktus május 3-án sortűzhöz vezetett, melynek négy ember esett áldozatául. Válaszként a helyi anarchista vezetők a Haymarket Square-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze, de itt váratlanul bomba robbant, amely egy rendőrtiszt halálát okozta. Megtorlásul nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, akik közül négyet ki is végeztek. Az események hatására Írott történelem „Nem véletlen, hogy a szocializmus éppen május elsejét ismerte el egyetlen ünnepének. így kellett lenni, mert egy világ szíve dobbant össze mindég ezen a hajnalon, amikor álmos, kis grizettek már frissen és kacagva futnak ki a szabadba, éhes diákocskák bolondul megkábult aggyal vetik magukat a libbenő szoknya után..." (Délmagyarország 1912) „Percek alatt hatalmas tömeg lepte el a sportpályát. A szegedi cukrászok 20 000 süteménnyel fogadták az ünneplőket, almaés ribizliszörpöt kínálgattak a fiatal lányok, 20 filléres cigarettát árultak a tribünön és 10 pengős pörköltet egy nagy karéj kenyérrel." (Délmagyarország 1945) „Színpompás menetben érkezett az emelvényhez a Textilművek és a Nemzeti Színház dolgozóinak hatalmas csoportja. Együtt vonultak fel ezen a gyönyörű május elsején, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy a szocialista szerződés, amelyet a munkában kötöttek, szorosan eggyé kovácsolja őket, hiszen nép és művészet ma elválaszthatatlanul összeforrott." (Délmagyarország, 1952) 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközi szintre emelik. Az 1880-as évek végére Angliában, Franciaországban, Belgiumban szintén természetes igénnyé vált a nyolcórás munkaidő bevezetése. Az 1889. július 14-én Párizsban megalakult II. Internacionálé határozatot fogadott el arról, hogy egy kiválasztott időpontban nemzetközi tüntetést kell szervezni, amelyen követelik a munkaidő csökkentését. Végül az Amerikai Munkásszövetség által korábban kijelölt napra esett a választás. Az első május elsejei tüntetéseket 1890-ben tartották, s ehhez Magyarországon is csatlakoztak. Kalapácsos ember A Magyarországi Altalános Munkáspárt is részt vett a párizsi kongresszuson, és itthon népszerűsítette az új ünnepet. 1890-ben a belügyminiszter utasításba adta a tüntetések megakadályozását, a gyűléseket viszont ekkor még nem tiltotta be, csak egy esztendővel később. Az első évek megadták a magyar május elseje alaphangját: politikai tüntetés, munkásgyűlések, beszédek, aktuális és állandó jogkövetelés. Mivel ez a nap kifejezetten a szervezett munkásság ünnepe, a szimbólumok is ennek megfelelőek: még a nemzeti jelképek (himnusz, zászló, címer) is hiányoznak, ezek helyett a munkásság a maga különállását kifejező jelvényeket (plakátok, jelszavak, vezetőik képei, mozgó dekorációk, mozgalmi dalok) teremt. Az ünnep dekorációja politikai jellegű, általában a harcot kívánja kifejezni. Eleven a tavaszünnep hatása is: a zöldbe sietnek, és ezt a majális-hagyományt a meg-megújított gyülekezési tilalom is életben tartja. Magyarországon a háború ellenére is már számottevő utcai felvonulásokra került sor 1918-ban. A Tanácsköztársaság pedig fennállása legnagyobb eseményévé tette e napot, amelyen a világforradalmat és szocializmust szibolizáló dekorációs építményeket emeltek. Igen sok mozgó, lovaskocsikon húzott allegorikus figura vett részt a felvonulásban, s ekkor jelenik meg a legtöbb, máig emlékezetes plakát, köztük a „Kalapácsos ember", Bíró Mihály rajza. A Tanácsköztársaság bukása utáni évtizedekben viszont tiltott volt az efféle felvonulás és dekoráció. Moszkvai minta 1945-ben a kommunista vezetésű május elsejék jellemzik Európa keleti felét, így Magyarországot is. Az ekkor hivatalosan is ünneppé, munkaszüneti nappá vált „első szabad május elseje" tömegtüntetés volt, szociáldemokrata és kommunista jelképek alatt. Egyre inkább szovjet mintákat követett a felvonulás, koreográfusok, rendezők tervezték meg részleteit. Minden évben a korábbinál magasabb színvonalú május elsejét kellett rendezni. A vidéki helyszínek Budapestet utánozták, Budapest pedig Moszkvát. Külön figyelmet érdemel az 1957-es budapesti május elsejei felvonulás és tömeggyűlés. Ez - fél évvel Kádár János hatalomra jutása után - az első nemcsak engedélyezett, hanem szervezett népfelvonulás volt. Minthogy a politikai vezetők garnitúrája azért évről évre változott, némileg módosultak az aktuális kül- és belpolitikai jelszavak, illetve a dekorációs és tömegkommunikációs technika is. A Kádár-korszak budapesti felvonulásai az erősödő konszolidációt, jólétet, idővel pedig az ünnep jelentőségének elveszítését tükrözték. Az 1980-as évekre, bár a felvonulást megrendezték, már inkább a sör, a virsli és a lufi maradt e napból. HegedOs Szabolcs Életkép az 1985-ös szegedi majálisból •jíanvnoo