Délmagyarország, 2001. március (91. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-24 / 70. szám

tefanici RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD Szegedi negyvennyolcas honvédek Erdélyben • A kalandor Verebes István Szerelem a világhálón Talán hamarosan véget érhet a Szibériában talált, jelenleg Amerikában rejtegetett, Petőfi Sándornak tulajdonított csontváz tizenkét éve tartó kálváriája. Ezzel együtt pont kerülhetne a földi maradványokról folyó, olykor tudományon kívüli érzelmi elemeket is bőven tartalmazó vita végére. Már csak az ANTSZ engedélyére van szükség ahhoz, hogy felnyissák a Petőfi család kriptáját, és összehasonlítsák a költő ott nyugvó édesanyjának csontjait a Szibériában kiásottakkal. Egy máig lezáratlan vita kezdődött el attól a pillanattól, hogy 1989. július 17-én Kiszely István antropológus és csapata felnyitotta a Szibériában, tőlünk mintegy tízezer kilométerre, a Bajkál-tó mellett fekvő Barguzin település régi temetőjének hetes számú sírját. A hazai és a nemzetközi tudományos élet több szereplőjét is megszólalásra késztető vita azért bontakozott ki, mert a Morvái Ferenc vállalkozó által finanszírozott expedíció azzal a meglepő bejelentéssel ért véget, hogy a szóban forgó sírban Petőfi Sándor földi maradványait találták meg. Ha az állítás igaz lenne, újra kellene írni a történelem egyik epizódját, mivel eddigi ismereteink szerint a szabadságharc költője 1849. július 31 -én holtan esett össze az orosz csapatokkal Segesvárnál vívott csatában. A közel tizenkét éve tartó nyilatkozatháborúban megszólaltak antropológusok, régészek, történészek és igazságügyi orvos szakértők, eddig azonban egyetlen cáfolhatatlan bizonyíték sem került elő, amely a Megamorv-Petőfi Bizottság expedíciójának eredményét alátámasztaná. Ennek ellenére, vagy éppen ezért a vita olykor a tudományosság határain túllépve jelenleg is folyik. Egy szó sem igaz Kiszely István és csapata nem véletlenül talált rá a barguzini sírra, hiszen a múlt század eleje óta keringenek legendák a Szibériába száműzött Petőfiről. Ezek egyik leírója Barátosi Lénárth Lajos, „Alexander Stjepanovics Petrovic honveg ernagi" - vagy mégsem? A barguzini csontok kálváriája aki 1913-ban először hozott hírt Szibériában élő negyvennyolcas hadifoglyokról és azok leszármazottairól. Az Est című lapban később publikált történet szerint 1909ben az akkor tizenhét éves Barátosi Lénárth a Bajkál-tó vidékén megismerkedett egy Dragomanov nevű emberrel, akivel együtt utazott el a magyar hadifoglyok által alapított Kerezs (Körös) faluba, amelyet később Iliszunszknak neveztek. Az ottani temetőben egy ortodox-szláv stílusú kótáblán a következő feliratot olvasta: „Alexander Stjepanovics Petrovic honveg ernagi, halva itt, 1857. május 18. O csinálta falut: Körözsöt". A Szibériából 1913ban hazatért Barátosi több Petófi-ereklyét is hozott magával, egyebek mellett négyszáz verset. Ezek az ereklyék azonban mára nyom nélkül eltűntek. Az MTA Régészeti Intézetének igazgatóhelyettese. Kovács László az akadémián nemrég tartott előadásában felsorolta azokat a tényeket, amelyekre alapozva kijelentette: a történetből egyetlen szó sem igaz. Egy másik Petófi-legenda gyártója Svigel Ferenc, az első világháborút és a hadifogságot is megjárt nyomdász volt. Azt állította, hogy 19lóban a szibériai lliszunszkban személyesen látta a költő cirill betűs sírfeliratát, és arról fotót is készített. Ezen kívül ottani lapokból kivágott írásokkal is hitelesíteni próbálta állításait. Ezeket a Petőfi Társaság 1941-ben kiadott szakvéleménye hamisítványoknak minősítette. Erre Svigel 1942-ben felmutatott egy állítólag 1853-as keltezésű, Petőfi aláírásával ellátott verstöredéket, amelyről azt mondta, egy orosz lapban bukkant rá. Az újság eredeti példányában azonban nem találták meg a szöveget, az aláírásról pedig Kiss József irodalomtörténész kiderítette, hogy az a Pallas Lexikonban is megjelentetett közismert Petőfi-szignó fotómásolata. Bebizonyosodott az is, hogy a Svigel által emlegetett 11 í— szunszk az 1800-as évek köEmlékmü jelzi azt a helyet, ahol ismereteink szerint Petőfi Sándor elesett a Segesvárnál vivott csatában. (Fotó: Gyenes Kálmán) zepén lóváltó állomás volt, nem település, és nem volt temetője sem. Nő vagy férfi? Ezekre az ingatag és tudományosan cáfolható legendákra alapozva indult útjára tizenkét évvel ezelőtt a Morvai-Kiszely-féle expedíció az Iliszunszktól alig negyven kilométerre fekvő Barguzinba, ahol egy idős testvérpár emlékezete szerint a 19. század második felében száműzöttként élt egy Petrovics. A már említett sír felnyitása után Kiszely István - állítása szerint - a csontvázon felismerte azt a huszonöt jegyet, amelyek a költő sajátosságai voltak. A csontokat még a helyszínen megvizsgálta két clevelandi igazságügyi orvos szakértő és egy szovjet antropológus, valamint Kiszely is. 1989. július 23-án kelt nyilatkozatuk szerint a talált csontváz a költőé lehet. a poéta szibériai száműzetésére vonatkozó történeti és levéltári adatok hiánya miatt eleve kétkedő hazai Petőfi-kutatók, valamint az 1990 január elején történészekből. antropológusokból, orvos szakértőkből és irodalomtörténészekből felállított akadémiai bizottság tagjai már elsőre határozottan elvetették, hogy Kiszelyék állítása igaz volna. A magyar és az ezzel párhuzamosan vizsgálódó szovjet akadémiai bizottság aprólékosan szemügyre vette a csontokat, és megállapította: azok egy fiatal nőtől származnak. Erveiket később, az 1992-ben megjelent Nem Petőfi! című könyvben sorakoztatták fel. Ezzel akár le is zárulhatott volna a történet, ha a csontokat Morvái Ferenc nem csempészte volna ki Moszkvából ítz Egyesült Államokba, s ha Kiszely István nem tartotta volna életben a legendát Mégis Petőfi! című, 1993-ban kiadott könyvével. Ebben az antropológus az amerikai fegyveres erők washingtoni patológiai intézetének DNS-laboratóriumában végzett vizsgálatra hivatkozik, amely egy férfi csontjainak nyilvánította a maradványokat. Ezen kívül arról is beszámol, hogy az Egyesült Államokban a koponya alapján felépítették az arcot, és az egyezik az egyetlen hiteles Petőfi-képpel. Az arcrekonstrukció fotóját azonban Kiszely eddig nem hozta nyilvánosságra, mondván, nehogy bárkit is befolyásoljon vele. Az antropológus saját érveit azzal a véleményével is kiegészítette, hogy az MTA vezetése a csontváz visszatemettetésével az igazság kiderítését akarta megakadályozni. Azt állítja, bizonyítéka van arra, hogy a szovjet tudósokat Magyarországról kérték, nyilvánítsák nőinek a csontvázat. Amikor 1996-ban egy holland származású tudós felmelegítette a Petőfi-ügyet azzal, hogy az akadémia vélekedése után ó is női csontváznak nyilvánította a barguzini maradványokat, Kiszely ebben is tudományon kívül álló okot látott: a tudós azért nyilatkozott úgy, mert külső tagságot kapott az MTA-tól. Abban az évben egyébként közel volt annak a lehetősége, hogy felnyissák a Petőfi család kriptáját a fővárosi Fiumei úti temetőben, és a költő édesanyja, Hrúz Mária csontjaival összevessék a Barguzinban talált maradványokat. Végül a fővárosi önkormányzat nem engedélyezte a sírbontást, ehelyett feltételeket szabtak, egyebek mellett azt is, hogy hozzák haza Amerikából a csontokat. A kripta titka Az 1996-os fellángolás után néhány évre ismét elcsendesült a Petőfi-ügyben folyó vita, amelyet tavaly kapott fel újra a sajtó, miután megjelent a Kiszely által írt Meghalt Szibériában című kötet. Az antropológus továbbra is azt követeli, nyissák fel a Petőfi-kriptát, és végezzék el a két csontváz alapján a rokonságot bizonyító vagy kizáró DNS-vizsgálatot. Holott az alapvető kérdés voltaképpen még ma is az, férfi vagy női csontvázat találtak-e a Bajkál-tó mellett. Úgy tűnik, hosszú évek után az akadémia vezetése is végképp meg kíván bizonyosodni erről, ezért néhány héttel ezelőtt Vízi E. Szilveszter, az MTA alelnöke hivatalosan is elkérte az Amerikában készített DNS-vizsgálat eredményét a washingtoni intézettől. Az utóbbi napokban megjelent sajtóhírek szerint a jelentés egybevág az eddigi magyar és orosz antropológiai vizsgálatokkal. és egyértelműen a csontok nói jellegét támasztja alá. Kovács László régész professzor úgy véli, ezek után nincs értelme felnyitni a Petőfi-kriptát. A sírbontás lehetősége mégis szóba jöhet, mert az arra illetékes Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetője, Grespik László hozzájárult Hrúz Mária csontjainak megvizsgálásához. Már csak az ÁNTSZ beleegyezésére van szükség. A tisztiorvosi szolgálat úgy tűnik, nem állja útját Kiszelyék szándékának, bejelentették ugyanis, hogy a 25 évnél régebbi sírok felnyitására automatikusan megadják az engedélyt. Ha ezek után a Petőfinek tulajdonított csontok hazakerülnének, és itthoni igazságügyi orvostani intézetben mintát vennének belőlük, majd összehasonlítanák a költő édesanyának földi maradványaival, talán pont kerülhetne a tizenkét éve tartó történet végére — ha az újabbkori legendagyártók is úgy akarják... Hegedűs Szabolcs YJ'lein Viktor az egyetlen M\. valamirevaló kelmeárus volt a környéken. Finom anyagainak, minőségi kelméinek az egész megyében nem akadt párja, pedig tudva lévő, hogy az efféle ínyencségeket az itteni ember is igen-igen szereti. Jártak is hozzá a szeles Apátfalvárói a híres duhaj legények, meg a napfényes Csongrádról a kívánós, gömbölyű lányok: jöttek tehát mindenhonnan, mert messze távol csak nála, az ő üzletében vásárolhattak ilyen kitűnő anyagot az eladósorba került csongrádi lányok, és azok a híres duhaj apátfalvi legények, akikről felénk csak azt beszélték, nincs olyan disznóvágás azoknál, amelyiken ne lenne részeg az egész csapat. Szóval roskadoztak a polcok a finomabbnál finomabb anyagok alatt, jó volt nézni, mert azt igen jó, ami működik, ami szép, kerek, és legfőképpen egész. Klein Viktor barátom, távoli lelki társam Grecsó Krisztián Klein Viktor nem is akart ennél többet, nem kívánt volna az áldásért még jutalmat, újabb áldást, hogy így fogalmazzak, nem tartozott a szép és gazdag embereknek azon oktalan csoportjába, kik jótéteményt várnának még azért, mert szépek és gazdagok. Inkább annak örült, hogy az Úr napját nyugodtan megszentelheti, szombaton nem zavarják a katolikus testvérek, és hogy széles e vidéken nem akad ember, ki ne szeretné. Hallomásból tudom, a szakállát dörzsölve sokszor hálát adott az Úrnak, megcsókolt valamit, ami éppen a keze ügyébe akadt, mondjuk az ajtófélfát, mert annyira jól érezte magát ott éppen, ahol volt, hogy még egy olyan halott valaminek is hálás tudott lenni, mint egy ajtófélfa. Nem mondom, hogy rossz tulajdonsága ne lett volna, ne fordult volna meg a fejében: az Urat áldja ugyan, de a teremtett világát azt nem. Hogy is ne lett volna így? Hiszen mikor kilencszáznegyvenötben abba a marhavagonba, amihez hasonlóval másfél évvel azelőtt ismerkedett meg közelebbről, ismét betuszkolták, majd a falu poros állomásán az utolsók között kilökték, akkor - be kellett ismernie utólag - igen fáradt, igen keserű örömmel lihegte, itthon vagyok. Ráadásul csak egyetlen mozdulattal tudta megtoldani az igazán elkínzottan átélt, de mégis nagyszerű viszontlátást: összerogyott rögtön, gyönge, karnak való lábát inkább a szentlélek rakta, mint a testi erő. Persze Klein Viktor sokat gondolkodott ezeken az apró megingásokon, és egyetlen vigasza ilyenkor is csak az volt, hogy nincs szerve az embernek olyan, amivel az isteni dolgok természete felől egyáltalán tudakozódni tudna, és hogy talán tényleg úgy van: lehet szeretni az életet, de az értelmét, azt semmi esetre. Tehát így volt ezzel Klein, ahogy szerintem ezzel eléggé sokan vannak, ismerte a vergődés messzi vidékeit, mégis hálás és boldog volt, mint említettem tehát az életnek (s vele az Úrnak, persze), ha másnak nem is. És az a szemre való lány is, aki kelengyéért nézett be hozzá (néhány szatén fölsőt át is tapogatott, noha semmit nem vásárolt, és el is porolt gyorsan), az is örömet okozott neki. De az öröm is csak kesernyés vergődés, mondogatta később Klein Viktor barátom, távoli lelki társam, akit ugyan személyesen sosem láttam, de mindezeket a jelzőket merem mondani, mert barátság dolgában jómagam a látásomra nem hagyatkozom. Qizóval illetni sem tudom rJ azt a szúrós fájdalmat, amit akkor érzett, mikor a köréje szőtt gyűlöletet megsejtette, mikor kezdte bőrén érezni a gyanút, aminek kínzó súlya alatt ő maga is gyanús lett magának: figyelni kezdte a saját viselkedését, kérdéseket tett fel, hogy alibijét tisztázhassa, szent iratokra hivatkozott, miszerint a zsidó testvérek nem, tényleg nem használják szűz lányok vérét templomaik avatásához, ez egetverő oktalanság, kiáltotta, higgyenek nekem. Kár lenne azt mondani, nem, nem hitt neki senki, mert ez nem lenne igazság. Mégis, a tűz mintha csak folyton olajat kapott volna, dehogynem, mondogatták elleni, dehogynem. És Klein Viktor megérezte ismét, milyen sok ízű is a valóság, hol sós, hol sokkal kesernyésebb, mint az epe, nem fogadod el a teremtett világot, kérdezte magától fölháborodva, mikor Láng Bélát, a szentesi kapitányságról kirendelt nyomozót meglátta, mikor el kellett hinnie, ez a nemrégiben még korházi lepedőket lopkodó, alkoholtól bűzlő férfi a törvény, méghozzá úgy, mint a törvény maga. Az állomás folyton csöpögő csapját látta maga előtt ismét, érezte, ahogy földre esve az édes víz csicsergésének örül, és a magas épület árnyékában fölgyülemlődohos szagok annyira jól esnek, itthon vagyok, mondta megint, a korházi lepedős tolvaj, illetve Láng Béla nyomozó elvtárs teljes értetlenségére, mi van, kérdezte az, de Klein Viktor az állomás macskakövei közé bújó csikkekre gondolt, ahogy azoknak örült, mert azok emberektől vannak, és akkor csak úgy van, hogy nincs az embernek érzékszerve, mivel az isteni dolgok természetét megérethetné. Aztán amint Láng Béla nyomozó elvtárs, korábban kórházi tolvaj megbökte, hogy márpedig azt a lányt, apákám, magánál látták utoljára, úgyhogy vakuljon már ide, inkább már csak arra koncentrált, hogy lehet szeretni az életet, de az értelmét, azt semmi esetre.