Délmagyarország, 2001. március (91. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-24 / 70. szám

Az idö keresztjei j j gyeskedések, visszaélések, ravasz U sik kasztások és lármás vádaskodások. Efféle ügyektől visszhangzik az ország mostanában. Mintha nem is egy elgyötört, parányi hazában, hanem valami terebélyes, zsibongó piacon leiedzenénk. Es a cserebere, a,pénzszerzés mámora úgyszólván megbolondítja az embereket. Igaz, a magyar ATV Hyde park műsorában jönnek is a keresetlen, vaskos kritikák. Hogy mit képzel ez a Torgyán doktor? S milyen alapon pöffeszkedünk a minimálbérek felpöckölése miatt? Aztán csapzott, középkorú, puritán férfi lép a dobogóra. Szövege ellenben feltűnően kilóg a sorból, amolyan későújkori Savonarola. Arról beszél, rövidesen le kellene szoknunk kedvenc szlogenünkről, hogy: az idő pénz. Mert ez félrevezet, rombol és tönkretesz bennünket. Elvégre az idő sokkal inkább a lélek tartományával párosítható. Aktuális, talányos alternatíva. Egy-egy korszakot korántsem csak találmányai, politikusai vagy ruházkodási hóbortjai minősítenek, ám közkeletű szólásai is. A: idő: pénz egyenleg pedig feltétlenül ilyen. Annál is inkább, mivel ezt a mindennapok gyakorlata látszólag visszaigazolja. Ott van a gazdasági, kereskedelmi tárgyalások lakonikus ütemezésében, a munkahelyek feszesebb légkörében, nem is szólva a mobil telefonok szapora csipogásáról. Ami egészében annyit tesz: mielőbb /<?/ akarunk zárkózni a fejlettebb nyugati országokhoz. Jobban szeretnénk élni. Ehhez azonban ki kell használnunk az óramutatók járását, keményen kell dolgoznunk. Akár a szorgos hangyáknak. Úgy néz ki tehát, mintha egyféle történelmi szükségszerűség indokolná e szlogen igazságát. Történelmi szükségszerűség? Komoly, lefegyverző szópáros. Itt még az érzékeny lelkület emlegetése is meglehetősen szubjektívnek, romantikusnak hangzik. Még akkor• is\ ha tudomásunk van lélekölő munkákról, lélekvesztő időkről. Es mégis: a magam részéről érteni vélem puritán, apokaliptikus sej tel mű honfitársamat. Mi több: máris vele tartok. Csak én ott kezdem: azért ne kiáltsuk ki mindenható megváltónak a gazdagságot, az anyagi jólétet. Ez csupán az érem egyik oldala. Már Tolsztoj is világosan látta, hogy a szirénes varázsú „jó élni" programja nem oldja meg a modern tömegek életvezetési dilemmáit. Ezért a szép, emberséges létezés igényét is ugyanúgy idekapcsolta. Teljes joggal. Hisz mit ér a jómódúság, ha nem bírunk örülni az orgonák nyílásának, nem tudunk megállni egy-egy érdekes, megkapó műalkotás előtt? Ha nem bírjuk becsülni tisztes, karakteres társainkat, s valami kaotikus közállapotokat észlelünk magunk körül? Szóval: mit ér az egész, ha észrevétlenül elrobogunk önmagunk változatos emberi lehetőségei mellett? Persze hiányérzetekben sosem szűkölködtünk. Mostanában viszont egyenesen a fejünkre nőnek társadalmi, emberi gondjaink. Nem elég, hogy élen járunk az önpusztításban, darabjaira hullott szét az együttélési formák harmonikusabb gyakorlata, de a szellemi kultúra érdemi pozíciói is tragikusan megroggyantak. Igy menthetetlenül a hatásvadász, giccses műformák kerültek nyeregbe. Akár a szocreál időszakban. Bárhogy is nézzük: nekünk mintha túl borsos árat kellene fizetnünk polgári törekvéseinkért. Ami azt jelenti: „Magyarország ... ma az amerikai és nyugat-európai kapitalizmus karikatúrája, azok összes rossz tulajdonságát egyesíti a jó tulajdonságok nélkül". Ezt vallja Szalai Erzsébet, az ismert társadalomtudós, s nem is alaptalanul (ÉS, 2001. I. 26.). Mi csupán csak néhány esztendői szánunk arra a gazdasági, társadalmi kibontakozásra, amit a nyugatiak serény évszázadok alatt tettek meg. Innen adódik, hogy nálunk a piac, a hatékonyság és a pénz logikája jóformán minden humánus értéket drasztikusan maga alá gyűr. Ráadásul az idő értelmezése is óhatatlanul beépül e mohó, kapkodó igyekezetbe. M

intha a történelmi idő realitása nem is létezne. Csak a görcsös, felfokozott jelenidejűség. Holott kár lenne lemondanunk a historikus gondolkodás erényeiről. Tudjuk: hajdanában bottal, korbáccsal késztették a rabszolgákat, hogy jobban, gyorsabban dolgozzanak. Persze hol vagyunk már e fizikai erőszakosságtól! Ma csupán apró, Gyenes Kálmán illusztrációja normál vagy gigant reklámokkal bombáznak bennünket. Méghozzá: mindig és mindenütt, még az országutak mentén is. Vagyis nem menekülhetünk, he vagyunk kerítve. És mindenfelől elcsépelt, bár kontrasztos késztetések özönlenek felénk. Néha azt érezzük, mintha a propagáló cégek kimondottan tisztelnék egyéniségünket (1.: csak ezt vegye, ezzel lesz a legkülönb). Máskor viszont amolyan nyájlényeknek tekintenek bennünket (l.: csak ezt használja, a többiek is ezt teszik). E belső ellentmondásból is kiderül: a jelenkor mágnásait közel sem érdekli különösebben a tömegek valóságos életminősége. Ok egyes-egyedül anyagi tőkéjük sikeres meghatványozásával foglalkoznak. Igaz, parádés hirdetéseikkelmtu benyomást keltik, mintha ez a szabadság, a demokrácia érdemi színtere lenne. Egyenesen az ígéret földje. Pedig voltaképp egy modern rabszolgatartó világban feszengünk (I.: Marcuse: Az egydimenziós ember). m j os, valahol itt léphet he komolyabban 1\ a Hyde parkos ember mondandójának igazsága. Hisz a nagydobra vert nívós dolgok hány százalékában érdekelt a mindennapi ember? Fölöttébb kevésben. Úgyhogy itt kimondottan vagyon- és tárgyfüggőség uralkodik. És sajnos semmi más. Ezen múlik gyermekeink iskoláztatása, egészségi gondjaink minőségi ellátása egészében: majdnem minden. Ez pedig az emberek döntő többségének gyötrő, megalázó kiszolgáltatottságot jelent. Gyalázatosan olcsó lett ugyanis életünk árfolyama. Ha innen szemléljük a kortársi fejleményeket, akkor alapvető dilemmánk is élesebb fénybe kerül. Mert miféle oszthatatlan, közös idő- és létélménye van egy átlagos vagy szegény családnak és egy dúsgazdag famíliának? Netán egy magamfajta munkanélkülinek és egy megtollasodott giccsfestőnek? A választ mindenki tudja. Ne csináljunk hát közösségi axiómát abból, ami igazában csak egy szűk réteg anyagi érdekeit szolgálja. Inkább nézzünk szembe az idő képzetével! Annyi bizonyos: folytonos mozgással van dolgunk, amely a korábbi és későbbi tartományok közt megy végbe (Arisztotelész). Néha nem is akárhogyan. A feltörekvő, magára ismerő polgári osztály például nem fogadta el a középkor természeti indíttatású, ciklikus idő-szemléletét. Szűknek, hamisnak, már-már antihumánusnak érezte. Nem csoda így, hogy az emberi, históriai létezés teljességét felölelő lineáris felfogást tette meg mértékadónak. Igencsak helyesen. Más kérdés, hogy menet közben jócskán elsatnyult ez az öblös időháló. Ráadásul szégyentelenül visszatért a középkori egyszerűsítéshez. Csak most a természet primátusát a jóléti tárgyak, a pénzértékek helyettesítik. Ne áltassuk tehát magunkat: elvetélt civilizációsformában élünk. Szerencsére az óramutatók azért haladnak. S talán a távoli jövőben egy harmonikusabb, szabadabb és humanisztikusabb világkorszakba is elérnek. Micsoda kár, hogy akkor már csak alulról szaglászhatjuk az ibolyákat. Szuromi Pál SZOMBAT, 2001. MÁRCIUS 24. STEFÁNIA III. II. STEFÁNIA • III Al// í Erdélyben masíroztak a Tisza-parti hagyományőrzők Szegedi parádé Kézdivásárhelyen kon, Kökösön, Sepsiszentgyörgyön is, amikor talpasaink begyalogoltak a főutcán - sorolta több olyan, székelyföldi helyiség nevét Vass doktor, ahol megcsodálhatták az erdélyi magyarok a szegedi honvédek egyenruháit. Dr. Vass László elmondta azt is: a három év alatt 14 fősről 54 tagot számláló egységre gyarapodott csapatnak nem sok ideje marad a pihenni, hiszen máris készülődnek a tavaszi hadjáratra. Az már biztos, hogy a hatvani megemlékezésen ott sorakoznak a szegedi honvédek, mint ahogy az idén sem rendezhetik meg a Szegedi III. Honvédzászlóalj katonái nélkül a tápióbicskei emlékcsatát. Ami pedig a szóregi csata 152. évfordulójára tervezet újabb Tisza-parti hadijátékot illeti - az előkészületeket már megkezdték a szegedi hagyományőrzők. Ám ahhoz, hogy szemet gyönyörködtető, izgalmas ütközet helyszíne legyen ismét a Kamaratöltés, még az hiányzik, mi, ugyebár a háborúskodáshoz nélkülözhetetlen. Vagyis a pénz. A szegedi vitézek parancsnokai már benyújtották pályázati kérelmeiket, s bíznak abban, hogy 2001. augusztus 4-én és 5-én ismét döröghetnek az ágyúk, vágtathatnak a lovak Szeged határában. Bátyi Zoltán Schmidt Andrea fotói a kézdivásárhelyi ünnepségről Senki sem foghalja rá a szegedi hagyományőrző honvédekre, hogy lustálkodnának. Szeged díszes, negyvenynolcas honvédegyenruhákhan parádézó követei az egyesület megalakulása óta (1998. március 14.) állandó vendégei a honi harci játékoknak, megfordultak már az 1849-es tavaszi hadjárat minden csatájának helyszínén,,:,aprították az ellenséget" a tápióbicskei csatában éppen úgy, mint az isaszegi ütközetet felidéző hadijátékon. Ók álltak díszőrséget a budai várban, Görgei tábornok szobrának avatásakor, s a Tisza-parti „honvédek" eddig már kél alkalommal is színpompás hagyományőrző találkozót szerveztek hazai pályán - vagyis: csatatéren - is. A szőregi csata évfordulóin ezrek nézték végig egyszer a Széchenyi téren, máskor az újszegedi ligetben, és persze a szőregi határban fűtő Kamaratöltésen, milyen felkészültek hadi tudományokból Szeged katonái. Pár nappal ezelőtt a szegedi vitézek díszmenetét a Tiszától messze, a történelmi Magyarország legkeletibb, erdélyi vidékein fogadták nagy lelkesedéssel a határon túl élő magyarok. A Szegedi III. Honvédzászlóalj hagyományőrző egyesület 42 harcosból álló csapata nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy Erdély több városában, falujában masírozik, így emlékezve székely barátaikkal együtt 1848-49 hőseire. - Már régóta terveztük ezt a túrát, hiszen oly kedves meghívásokat kaptunk több alkalommal isaGelencei 15. Székely Határőr Gyalogezred hagyományőrzőitől, akik mindkét szőregi haditalálkozón vendégeink voltak - beszélt az erdélyi kirándulásról dr. Vass László, a szegedi hagyományőrző egyesület elnöke. Azt a fogadtatást pedig. amelyben részünk lehetett Gelencén, s az összes többi településen, meghatódottság nélkül fölidézni sem tudom. Március 15-én Kézdivásárhelyen, ahol a erdélyi központi ünnepséget rendezték, több mint 10 ezer ember szorongott a főtéren, s köszöntötte dübörgő tapssal a hagyományőrzők bevonulását. De határtalan volt az öröm Kézdiszentléleken, Bélafalván, Lemhényben, Berecken, Csernátonban, Dálno-