Délmagyarország, 2001. március (91. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-17 / 64. szám

„A Gyulafehérvári töredéket akár egy mai csángó is mondhatta volna." Nagymama puliszkát főz, az unoka internetezik A moldvai csángó magyarok a tudósok egy része szerint a honfoglalás előtti időszakban „lemaradtak" az erdélyi Kárpátok külső kanyarulatánál, és ott megtelepedve nem jöttek tovább őseinkkel Etelközbe. Egy másik vélemény szerint a magyarok a XIV.-XV. századtól kezdve a moldvai Szeret folyó vize mellé bujdostak. E különleges népcsoport múltjáról és lehetséges jövőjéről, a tíz éve „rájuk szakadt" szabadság ellentmondásairól és következményeiről Harangozó Imre csángókutatót kérdeztük. -A román falvak közé ékelődő csángóságnak mit jelenthet a magyarságtudat? - Számukra nem feltétlenül jelenti ugyanazt a magyarságtudat, mint nekünk. Történelmi eredetekből és földrajzi elzártságukból adódóan olyan archaikus gondolkodásmód örökösei, mely nagyon mélygyökerű műveltségből fakad. Bennünket összeköt a történelmi múltunk, a forradalmaink, a magyar zászló és a jelképek. Ok ebből kimaradtak. Mégis valami láthatatlan kapocs összeköt bennünket. A II. világháború idején például a nacionalista szellemiségű vasgárdisták fogságba vitték a csángó asszonyokat, amiért pirosfehér-zöld színű bundába jártak. Magam is láttam néhány faluban, hogy ezt a három színű szegélyt varrják a katrincára. Azonban fontos tudni, hogy ezek az emberek nem ismerik a magyar zászlót. Véleményem szerint a magyarság különleges módon vonzódik ehhez a három színhez. Nem lehet véletlen, hogy épp ezek a színek adják a nemzeti trikolórt. Házaspár Lujzi-Kalagorból, az 1960-as években. (Forrás: Harangozó Imre) magyarul beszélő férfival, aki viszont - bevallása szerint öntudatos román. Területi megoszlásban is összetett a csángóság nyelvállapota. A legnagyobb eltérés a déli és az északi között van. A déli csángó falvakban, mint a Bogdánfalván, Pusztinán vagy Lészpeden élők nyelve hasonlít az erdélyire, mivel az itt lakók javarészt a XVIII. században települtek ide. Az északi csángók viszont a népvándorlás idején be se jöttek, vagy ahogy ők mondják: ki sem jöttek a Kárpát-medencébe. A magyarság többi részétől elzártan őrizték meg a középkori, XIH-XIV. századi archaikus nyelvállapotot - mára bizonyos román hatással. Éppen a napokban írtam előszót egy könyvhöz, melynek kapcsán a kezembe került egyik legkorábbi nyelvemlékünk. a Gyulafehérvári töredék. Ezt olvasva megdöbbentem, hiszen ezeket a sorokat akár egy mai északi csángó is mondhatná. Egy nyolc évvel ezelőtti népszámlálási becslés alapján egy 1200 lelkes faluban körülbelül harminc idős asszony beszélt magyarul, akik vélhetőleg már nem élnek. Különösen, ha az északi falvakban jár az ember, ilyet hall: miért nem jöttek hamarabb, tavaly halt meg a Barbara néni, aki még tudott magyarul... Sajnos, úgy tűnik, nincs esély arra, hogy ez a legősibb és legtisztább magyar nyelv fennmaradjon. A déli Pusztinának, Lészpednek, vagy LujziKalagornak ilyen szempontból biztató a jövője, hiszen az ottani gyerekek javarészt beszélik a nyelvet. Lévay Gizella Csáth Géza, a titokzatos zseni • Eredmények a hazai cigánykutatásból • Prokop Dóra az anyaságról és a karrierről tefánia Moldvai csángók mennek a csiksomlyói búcsúba. (Fotó: Gyenes Kálmán) - Hogyan öltözködnek, mennyire gazdag a tárgyi kultúrájuk? - Ha katrincában, azaz varratlan lepelszoknyában sétált végig az utcán egy asszony, gyanítani lehetett, hogy magyar az illető. Jellegzetesen csángó viselet volt a kivetett aljú ing is, vagy a bocskor. Rendkívül ellentmondásos világ az övék. Ha az erdélyi pazardíszítőművészetet vesszük alapul, akkor a csángóké nagyon szegényes. Azonban mindezt a viszonylagos szegénységet a textilkultúra gazdasága pótolja. A házaikban a falakat szebbnél szebb szőttesekel vonták be. Ha olyan szobában alszik az ember, ahol a fal a mennyezetig be van vonva textillel, és szentképek néznek rá, olyan érzése támad, mintha egy belső-ázsiai jurtában aludna. - A csángóság gazdag hagyományvilágából, folklorisztikájából mára mennyit sikerült megőrizni? - Tapasztalatom szerint az idősebbek még nagyon sok mindent tudnak, de a fiataloknál félelmetes sebességű a kultúravesztés. A tudatos értékmentés - mint Szegeden Bálint Sándor munkássága volt - náluk teljesen hiányzik. A kilencvenes évek előtt még ökrös fogattal és kapával dolgoztak, míg mára megjelent a mobiltelefon. Erre a hosszú évszázadokon elzártan élő népcsoportra a kilencvenes években átmenet nélkül, jászakadt" a szabadság. Most már ők is autóra vágynak, és a lakásban a szentkép helyére televízió kerül. Jellemző életkép: a nagymama főzi a konyhában a puliszkát, a mamaligát, míg az unoka a szobában internetezik. Az idősebbek gyermekkorukban még nem ismerték a gumikereket, vagy a lábbelit, csak a bocskort. Nyolcvan évvel ezelőtt olyan gatyába jártak, aminek a szára nem varrott, hanem kötött volt. Az unokák viszont már márkás sportcipőre vágynak. Mindezt feldolgozni egy emberöltőn belül szinte képtelenség. Bizonyos mértékig mindenki sokkos állapotban van: az idősebbek azért, hogy most mi történik körülöttük, a fiatalabbak pedig őrületnek tartják, hogy az öregjeik még fatalpú szekérrel járnak. Már őket is megtalálta a televíziós reklámok által sugallt világ. A vágyott dolgokat azonban nem tudják megvásárolni, mivel általában egy falunak kétszáz hektár földje van, amiből viszont nem sok pénzt látnak. Az idősebbek népviselete, tárgyai csak akkor jelentenek számukra értéket, ha üzletet szimatolnak benne. Amikor a halott ruháit Isten nevében a szegények között szétosztják - a fiatalok ezt összegyűjtik, és rohannak vele valamelyik magyarországi piacra jó pénzért árulni. - A moldvai csángókra az elmúlt időben jelentősen hatott a nyelvi asszimiláció, sokan már nem ismerik az anyanyelvüket... - Valóban, de a nyelvi asszimiláció nem feltétlenül jelenti a magyarságtudat elvesztését, illetve a magyar nyelv ismerete még nem azonos a magyarsággal. Ismerek olyan magyarul egy szót sem értő fiatalembert, aki magyarnak vallja magát, és találkoztam olyan Á

téli sportokat leszámítva a leghátborzongatóbb és legellentmondásosabb turisztikai műfaj a téli nyaralás. Ami önmagában annyit tesz, hogy megpróbál a turista fittyet hányni. Fittyet hány az évszak sajátosságaira, és megpróbál úgy tenni, mintha nyár lenne. Egészségügyi szempontokat figyelembe véve azonban túlzásokba nem esik, nem sétál kis gatyában a dermesztő szélben, és nem tartja oda arcát a lemenő napnak. hogy az mintegy bronzáriumképpen megdolgozza az ő fizimiskáját. A megfelelő előkészületi manőverek után turistánk elutazik B.-be, hogy ott megejtse téli nyaralását. (Azért írunk itt B.-t - mert ugyan konkrét tapasztalati háttérrel rendelkezünk -, hogy ne lehessen azt hinni: csak ott és azon a helyen borzongatnak a téli nyaralás körülményei.) Turistánk késő délután hogy a takarító személyzet „mindenoldalúan" eltűntesse az előző páciens illat- és hámszövetbázisát a szobából - csomagjaival megrakva odaáll a recepció pultjához, megpróbál köszönést váltani, de már az első pillanatban feltűnik, hogy őt. mint echte Podmaniczky Szilárd Csak a s: magyar állampolgárt német nyelven köszönti a recepciós. Ez a kis hidegzuhany azonban még büszkeséggel is eltöltheti, lévén fizikai paraméterei tehát túlmutatnak a honi, fájdalmas szociós paramétereken. Am a recepciós nem adja ilyen könnyen, egyhamar fölpróbál turistánkra néhány nevet, aki, mivel.egészen más néven anyakönyvezték, értetlenül rázza a fejét, és várja a helyes megoldást. Csakhogy várakozása mindent fölülmúl, ezért egy szószünetben elhadarja a nevét, értené már ez a recepciós, hogy talán célravezetőbb lenne megkérdezni az érkező turista nevét. Ah, hát ön az, kezdi önözni a recepciós, amitől turistánk egyhamar tévés vetélkedőben. illetve bugyiügynöki bemutatón érzi magát, s kissé hátraszegve fejét megpróbálja visszanyelni az üvöltésre szánt hangorkánt, amivel mindazt a modorosságot küldené pokolra, amivel hivatalos „kiscsávók" nekiállnak lehúzni róla mind több emberbőrt. Turistánk végre megkapja a szobakártyát, amellyel lakrészébe távozhat, s ott elegánsan és nyugatiasan rángathatja majd a kártyanyílásban a plexilemezt, jelezve, immáron más korban vagyunk, a kulcs használata anakronisztikus, s szintúgy immáron kulcs csak az áfában létezik. Szobáját megszemléli a turista, a tükörben látva arcát elégedettséget mutat, az ágy ruganyoz, a zuhany zuhanyoz, és az ágy fölött lógó festményrepróval is viszonylag elégedett, leszámítva - ami ugyan csak később derül ki, de érdemes itt megjegyezni -, hogy minden szobában ugyanez a kép lóg, ekképp ha mondjuk elégedetlen lenne a festménnyel, úgy érezné, hogy a téma és annak megoldása mélyen és brutálisan övön aluli szellemű, ebben az esetben nem lehetne másik képre cserélni. Turistánk kicsomagolja felszerelését, feszes arccal veszi tudomásul, hogy a szállodaszappan itt is büdös, hogy a törülköző ugyan puha, de abból a fajtából való, ami a második törülközés után folyamatosan ázott macska szagát árasztja. Am mindezt hamar elfelejti, amikor rápillant az ágy fölött elhelyezkedő cserépágyas lámpára, amely fő funkciója szerint hangulatteremtő, ám e funkción túl csak annak szolgálhat olvasólámpaként, akinek írisze a lámpánál több wattal világít a könyvlapokra. r

uristánk az első körbekóstálás után megéhezik, betér az étterembe, ahol látja, a pincérek a cipőjük orrát nyaldosva végzik kiszolgáló tevékenységüket, ami ugyan túlzás, de legalább nem lesz része az úgynevezett „parasztos" kiszolgálásban, és nem a „nesze" szó használatával tálalnak elé. Ennek rendje s módja szerint meg is érkezik hozzá a pincér, aki minden átmenet nélkül közli, hogy sajnos kevesen vannak, és nem gyors a kiszolgálás. Nem baj, mondja a turistánk, úgysem sietek, addig elkortyolok egy italt. Mondja az ital nevét, de a pincér nem hallja. Legyen szíves ismételje meg, mondja a pincér. Megismétli. Am ezt sem hallja, de eszében nem jutna a hosszúkás asztal túlfeléről közelebb lépni. O ugyan nem. Turistánk kissé elszomorodik, és arra gondol, ő sajnos nem tud úgy üvölteni, ahogy a németek vezényelnek le egy früstököt. A vacsorával elégedett jó fűszeres, és még az ár is borsos. Szobájába visszamegy, nézi egy darabig a kikapcsolt tévét, majd olvasásba kezd a lehetetlen fényviszonyok között. Elálmosodik, alszik. Reggel iszonyatos verébüvöltésre ébred, semmi kétség, fel kell kelnie. Fürdik, öltözködik. majd jólesően gondol a reggeli ízorgiára. Rántotta, virsli, felvágottak, műzlis ket.yerék és többféle folyadék. Mikor hozzálát a virslihez, látja, ez az a fajta, amelyik a vízben háromszorosára dagad. Kétségei támadnak. No hiszen! Este még mindig a virsli ízét érzi, megtudhatjuk, állott volt a jószág; úgyhogy a többi napra marad a rántotta. De hol van az még!? Napközben sétát tesz a környéken, s íme a téli nyaralás egy hasznavehetetlen eszköze: a séta. A szél süvít, faágak röpködnek mellette, a látnivalókra rá sem néz, vissza a szobába. Talán az úszás, gondolja, de mire a medencéhez ér, a vizet már valaki kiitta előle. Masszás? Tavaly ősszel a masszőr fagylaltgéphe nyúlt. Visszamegy a szobába, olvas. Aztán elalszik ismét. Mikor felébred, már nincs a megszokott időben, időérzéke teljesen oda. Bekapcsolja a tévét, mint utolsó menedéket. Lőnek és akasztanak; néhány lepedő elnehezül. Aznap már nem kel fel. Másnap kezdődik elölről: rántotta, séta, majd vissza a szobába. Elolvassa a szobához tartozó prospektust, mindent, azt is, miért mennyire büntetik meg, ha azt csinálja. Ül az ágyon és néz. Nézi a széket, amin „érkező ruhája" hever. Hirtelen fölpattan, végigjár mindent újra: étterem, játékterem, bár. Az az érzése támad, mintha csillogó aranytálban fonnyadt salátákat árulnának a „zabáljál!" felkéréssel egybefüggően. Másnap nem habozik, megvizsgálja a hazavezető út járatait. Busszal 300 kilométer 8 óra. Fogja a fejét, és érzi, nagyon érzi, hogy magyar. Vonattal csak Pest felé, közel ugyanennyi. De ezt a napot még eltéblábolja, ám már azzal a nyugodt tudattal, hogy kitűzte az indulás időpontját. Csak el innen, el innen a fonnyadt saláták közül. Végre leadja a „kulcsot", pénzével jobbára fizet, csomagjaival elindul. Vége. O

tthon újra fellélegez, mintha egy borzalmas film legrosszabbul fizetett mellékszereplője lett volna. És az is volt. Azt mondja magában, vagy mintha azt mondaná: „ nincs rá mód önnek". Megpróbál visszagondolni az elmúlt napokra, hátha, hátha valamit rosszul látott. De nem lát semmit, nem emlékszik semmire, csak a ruháit látja a széken, csak a székre emlékezik.