Délmagyarország, 2001. március (91. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-10 / 59. szám

Gusztáv és Mézga Géza rajzfilmes csodája többé nem tér vissza • Szent-Györgyi Albert kiadatlan kézirata • Hogyan zajlott a pápaválasztás egykor és az újabb korokban? Népképviseleti fraktiéfegyelem A

virágnak megtiltani nem lehet, / Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet... Ismerős? Petőfi Sándor írta 1843 decemberében. Bugyuta a párhuzam, de legalább ennyire természeti törvénynek veszem azt is, a magamfajtának megtiltani nem lehet, hogy ne írjon, ha eszébe jut valami. Magamra nézve annyira kötelezőnek érzem, még soha nem írtam egyetlen szót se anélkül, hogy eszembe ne jutott volna. Az utókor emberének joga és kötelessége, hogy megrágja, hogyan éltek nevével, és hogyan éltek vele vissza. O megteheti, senki nem zavarhatja benne. Ma már tudjuk, az öregátkos egyik nagy maszlaga volt, minden elé odarakatta toldaléknak a népet. A Népköztársaságban népbolt is volt és népbíróság is. A magyar nyelv szótárából seregestül írhatnám ide azokat a szavakat, amelyek népelőtaggal kezdődnek. Csak a játék kedvéért néhányat: népbetegség, népbiztos, népgazdaság, népluingulat, népszámlálás, népszabadság és Népszabadság, népautó, népbutítás, népelle| nes, népelnyomó, népfelkelés, népfront, néphadsereg, néphatalom, népművelés, népnevelés, népoktatás, néppárt, néprádió, népszavazás, néptanító, néptribun. Példa lehet mind arra, mit hogyan értelmeztek, és hogyan forgattak ki sokan. Amikor valaki kiejtette bemutatkozáskor, hogy népművelő, népnevelőnek értették. Annak gondolták, aki téeszbe agitálta az embereket, meg azt is, aki ankét pofonnal vagy sűrített marxizmussal (= gumibottal) verte bele az emberekbe az egy igaz, üdvözítő tant. Nagyon friss volt akkor még ez az élmény. Politikai töltete nem mindegyik sorbarakott szónak van, de visszaélni szinte mindegyikkel lehetett nemcsak az öregátkosban, de lehet ma is. Hogy a népképviselet hová tartozik? Értelmezés kérdése. Tele lenne vele az újság, ha tovább folytatnám. Vegyük inkább a boldog várakozás idejét. A választásokét, amikor mindenki reménykedik. Ami eddig nem sikerült, majd most! Aki képviselő akar lenni, meg kell fürödnie választói bizalmában, kopogtató cédulákat kell gyűjtenie. Mari néni, Jani bácsi ürgethetiforgathatja fejében, adja-e a bizalmát vagy nem adja. Aki írott jegyét kapja a belé helyezettnek, fölkerülhet a szavazólistára, és a szavazófülkében tovább ürgetheti-forgathatja bárki, ki képvisel engem. Mert a választás változatlanul népképviselet jelszavával történik, és akinek esze van, arra adja a voksát, akiben legjobban bízik. A választás után aztán el is enyészik minden szál. Amikor összeül az országgyűlés, szinte kötelezően felejtést iszik majdnem minden képviselő a Léthe vízéből. Talán a büfében is azt poharazzák. Parasztosan szólva: elfelejti a cserebogár, hogy csimaszból lett. Jancsi, Pista, és a hatos lista azt hiszi, azért küldte oda képviselőjét, hogy az ő érdekét képviselje minden vitában és minden szavazáskor. (Emlékszem rá, a háborút követő első választáskor volt ilyen pajkos-plakátos jelszó: Tudja'azt már Jancsi, Pista, népért küzd a hatos lista.) Dőre kívánság a rá figyelés, annyi vélt vagy jogos igényt egyszerűen lehetetlen képviselni. De azért se teheti meg a boldogan felejtő képviselő, mert a parlamenti haditechnika csak három gombbal szolgál: igen, nem, tartózkodik. Hogy véletlenül se gabalyodjon bele ebbe a háromba, nem is ődönti el, melyiket nyomja meg az ujja. Igazság szerint meg se fordulhat a fejében se a kopogató cédulát adó szomszéd, se a fülkében „rákeresztelő" választó, csak a frakció vezetőjére kell ügyelnie. De arra nagyon kell. (Aki „kiszavaz" a frakcióból, annak neve megjegyződik.) A mi parlamentünkben elvileg minden párt halott, de frakciója csak pártnak van. Érdekes paradoxon. Előfordulnak azonban viszonylag jelentéktelen kérdések is. Ilyenkor nagylelkűen a lovak közé dobja a frakció a gyeplőt. Mindenki maga választ gombot magának. Előadódhat persze, föltámad a lelkiismeret némely képviselőben, és tengelyt akaszt a frakcióönkénybe csomagolt pártfegyelemmel. Kiválik, vállalja a hat hónapos senki földjét, a függetlenek székét, miközben minden bizottsági javadalmazástól elesik. Föl szokott támadni a pártvezetőben is az öntudat - alattomban csak, mert mondtam, parlamentben minden párt halott —, és azt kiabálja bele a hűtlenkedő képébe, adja vissza a mandátumot, és tisztuljon ki a parlamentből. Ritka, mint a fehér holló, aki vissza is adja. Védelemnek ott van Jancsi, Pista és a hatos lista is. Az élet forgandó, négy év múlva újra indul a ringlispíl, lehet beszállni. Költői idézetekbe csomagolva előjön megint a népképviseleti szent eszme, kötelező megfürödni a kopogtató cédulák osztogatóinak kegyeiben, a szavazófülkék jámbor szándékával fölvértezve aztán visszahívhatatlanul beülhet valaki a parlamentbe, szuverén gazdája lesz három gombnak, amin azonban a frakciófegyelem játssza akár a kivonuló marsot is. A z jutott tehát eszembe, /l fából való vaskarika a népképviseleti frakciófegyelem. Csak arra jó, hogy címében kapós legyen mostani bugyuta eszmegajdolásom. Horváth Dezső tefánia Telt az átmeneti szálláson Bajai út - Hotel Hajléktalan Biztos eljön az idő, amikor origamimesterre is lesz kereslet a munkaerőpiacon? (Fotó: Miskolczi Róbert) Mondjam azt, hogy szomorú volt? Végül is mindenki elhinné nekem. Hiszen hajléktalanokról írok én most, férfiakról, akik már évek óta nem tudják elveszíteni lakáskulcsukat. A hajléktalan pedig hisszük, nyakig merülve az előítéletekben - mind szomorúan, vagy inkább gyűlölködve irigyli a panelkomfortot, kukában kotorászik, kézfejével maszatolja szét rongyos gúnyáján a nejlonpalackból kicsorduló savanyú lőrét, s miközben a népkonyha felé csoszog, vastag káromkodásokkal dühíti a világot. De az a férfi, H. Tibor, aki mellém ült szerda délelőtt, s válásról, elveszített lakásról mesélt, egy szót sem ejtett bánatról. Inkább megigazította frissen mosott pulóverének ráncait, és elmondta: remény pedig létezik. O például abban bízik, hogy egyszer megtalálja új társát, aki elfogadja szegénységét, s közösen rendezhetik be otthonukat. Addig pedig, igyekszik úgy beosztani pénzét (19 ezer forint rokkantnyugdíj), hogy hónap végéig kitartson, s pontosan fizeti a szállás díját. Öt perces beszélgetésünk tulajdonképpen ennyiben össze is foglalható. Fapriccs helyett ágyak Hogy miért nem említem a kukát, a nejlonpalackot, miért nem idézek részleteket a szitkozódásokból? Mert ha effélékről beszélnék, nagyokat kellene hazudnom. H. Tibor ugyanis éppen úgy nem mondott egy haragos szót sem a világra, mint ahogy senki más azon a délelőttön. Pedig, esküszöm, valóban hajléktalanok között töltöttem el két órát, mégpedig a Bajai úti, kastélyarcú átmeneti szálláson. - Látom magán, nagyon meglepődött - szólt rám az intézmény vezetője, Papp Lajos, amikor elköszöntem H. Tibortól. - De ezért ne magát hibáztassa. Inkább azt a világot, amelyik eldöntötte és kimondta, már pedig az otthontalan csakis csőben lakhat, és kukából rabolt száraz kenyeret majszolhat. Azért, hála istennek, nem ennyire egyszerű ez az élet - tárt ki egy ajtót előttem Papp úr, s már be is léptünk a háznak abba a traktusába, amit éjjeli menedékhelyként ismertek már meg oly sok százan az elmúlt években. Érkeznek az adományok - Ugye, most meg arra számított, hogy bokáig lépdel majd a szemétben, az ágyak helyén pedig töredezett fa priccseket talál. Na, minálunk aztán ilyen látványban nem lehet része. A Bajai úti menedékhely, bár nem vetekedhet a szállodák kényelmével, megnyitása, azaz 1998 óta az ország egyik legnagyobb gonddal rendben tartott szociális létesítménye. De azt is elárulom magának, hogy ha a szállást kérő lehelete után 0,8-nál többet mutat az alkoholszonda, rövid sétára invitáljuk a szálláskérőt. Van nekünk udvarunk, ott kiszellőztetheti a fejet - szólt a házirend legfontosabb szabályáról Papp Lajos, miközben már a fertőtlenítő szobán sétáltunk át. - Minek tagadnám, erre is szükségünk van. Kopogtatott már szállásért nálunk olyan is, akiről alig tudtuk lecibálni a tetves gúnyát, de a végén csak sikerült. Aztán mehetett az úr a fürdőbe, s bebújhatott a frissen vetett ágyba. Persze nem maradt mezítelen, mert tudunk mi ruhát is adni. Köszönet illeti ezért a Máltai Szeretetszolgálatot, a Vöröskeresztet, az egyházakat, akik erejükhöz mérten küldik az adományokat. Tőlük inkább ruhát kapunk, míg például a Tesco áruház évente közel 10 milliós élelmiszer adománnyal segíti Szeged szegényeit. De erről inkább talán már főnökasszonyom beszéljen - ajánlott be Papp Istvánnénál, a szegedi önkormányzat Humán Szolgáltató Központjának igazgatójánál Papp úr. A direktor asszony pedig készségesen sorolta számokat. Elmondta: Szeged városa évente 50 millió forintot költ a hajléktalanok szálláshelyeinek fenntartására, s emellett 13 millió forint pályázati támogatás jut a különböző kríziskezelő programokra, az utcán kóborló otthontalanok megsegítésére. - Azon persze lehet vitatkozni, hogy ez sok, vagy kevés. Egy tény: szakmai munkánk eredményeként Szeged kedvelt célpontja az országban vándorló hajléktalanoknak. Jöttek már a városunkba a legtávolabbi településekről is, míg napjainkban a legtöbben Budapestről és környékéről érkeznek, abban a reményben, hogy a Tisza partján csak jobb ellátásban részesülnek, mint korábbi lakóhelyükön - mondta el Papp Istvánná. Majd gyorsan hozzátette: természetesen Szeged önkormányzata nem vállalhatja föl, hogy megsegít mindenkit, de ha valaki nagy bajba került, csupán azért nem taszítják ki az éjjeli menedékhely ajtaján, mert nem szegedi polgár. Munkát is találnak Az átmeneti szállásra viszont már nem olyan könnyű bejutni. Csak azt bízhat abban, hogy akár hat hónapig is részesülhet a Bajai úti komfortból, aki magyar állampolgár, 18. életévét betöltötte, s legalább azt tudja papírossal bizonyítani, tüdőbetegségben nem szenved. S ami a legfontosabb: van ideje kivárni a sorát, mert bizony az átmenetiben folyamatos a telt ház. Amikor viszont valaki már berendezkedett itt, biztos lehet abban, nem fog fázni akkor sem, ha odakint vacogva csimpaszkodik a jégcsap az ereszre, reggel, délben, este jut számra egy hely a minden fontos alkatrésszel felszerelt konyhában, s ha úri kedve úgy diktálja, akár még könyvet s kölcsönözhet az átmeneti picinyke könyvtárából. - Azt azért elmondanám, hogy az átmenetiben nemcsak a pihenésről, hanem a munkáról is sok szó esik — mutatott körbe az egyik üres szobában Papp Lajos. - Mint látja, itt most éppen senki nem heverészik az ágyon, mert hogy a lakók dolgozni mentek. Szerencsére ma már van annyi jó kapcsolatunk a város cégeivel, hogy hosszabb-rövidebb keresgélés után el tudjuk helyezni valamelyik üzemben, vállalkozásnál az itt élő hajléktalanokat. Azt nem mondanám, hogy mindenki vezérigazgatói állást kap, de a minimálbért, azt a 40 ezer forintot azért csak meg tudja keresni. Ebből aztán havonta 8 ezer 400 forintot befizet a mi pénztárunkba, mert hogy 2001 telén éppen ennyibe kerül egy hónapi szállás a Bajai úton. Sajnos az étkeztetést helyben nem tudjuk biztosítani, de a városi népkonyhán azt is kaphatnak a szegedi hajléktalanok - mondta el Papp űr. Én pedig csak annyit kértem - ugyan álljunk már meg egy pillanatra a sok szépség sorolásában, mert a végén még magam is azt hiszem, a Tisza partján nincs annál jobb dolog, mint fedél nélkül maradni. - Hát ezt azért nem mondanám - komorult el Papp úr hangja. Mert az igaz, hogy Szeged önkormányzata sokat költ a hajléktalanügy kezelésére, mint más városok is. De azt látni kell, hogy ebben a házban mindig foglalt minden ágy, 60-65 embert látunk vendégül. Az éjjeli menedékhelyünkön negyvenegyen aludhatnak, az átmeneti szállás meg húsz férőhelyes. Szegeden pedig, a legfrissebb adatok szerint, már ezernél is több hajléktalan kóborol az utcákon. Aztán azt se felejtsük el, hogy nálunk maximum hat hónapig, kivételes esetben egy évig lakhat valaki, aztán pedig szembesülhet a nagy magyar valósággal új lakásra soha nem lesz elég pénze, az albérletet sem tudja mindig kifizetni. Idős hajléktalanoknak sehol nem épül szociális otthon, a fiatalabb otthontalanok pedig csak reménykedhetnek abban, hogy egyszer valaki költ olyan közösségi házra, ahol szerényebb összegért jut nekik is néhány négyzetméter. Azt mondom, dolgozzunk keményen és legyünk optimisták. Mert nincs is más választásunk. Optimisták? Mennyire igaza van Papp úrnak - bólogattam. Ám amikor pár perccel később ismét hajléktalanok panaszait hallgattam, valahogy nem volt kedvem erre a szóra gondolni. Mert végül is mi köze lehet a optimizmusnak B. László sorsához, aki 42 évet és 125 napot dolgozott, mielőtt rokkant nyugdíjba vonulhatott, s most 25 ezer 945 forintot kap a postástól havonta. Lakása nincs, gyerekei nem segítik, s hiába mondja el bárkinek, tanult, sok tapasztalattal rendelkező irodagép műszerész, egy 59 éves ember tudására ez a világ nem tart igényt. Ötödik a listán - Talán majd Opusztaszeren, a szociális otthonban. Talán ott lesz nekem is egy hely. Már ötödik vagyok a várakozó listán - suttogta B. László. S fogalmam sincs, engem, vagy saját magát akarta-e vigasztalni. Vagy beszéltem volna optimizmusról H. Zs. G.-nek, aki felsőfokú számítástechnikai vizsgával rendelkezik, valaha matematika-fizika szakos tanárnak készült? Most meg annak örül a legjobban, hogy munkát kapott a Környezetgazdálkodási Kht-nál („Utcaseprő vagyok, de írja inkább úgy, parkgondozó, mert csak elegánsabb."), s szabadidejében szép origamikat tud hajtogatni? De H. Zs. G., mit sem törődve ezzel egy olyan világról kezdett el mesélni, amelyben majd a ő képzettségére is szükség lesz, olyan időkről, amikor ő is elkel a piacon. - Miért ne? Ilyen talán nem történhet? - kérdezte H. Zs. G.. - De, történhet... Miért is ne? - válaszoltam. És dehogy is szakítottam félbe azt a kiselőadást, amit H. Zs. G. tartott nekem ezután az origami matematikájáról. Bátyi Zoltán