Délmagyarország, 2001. február (91. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-03 / 29. szám

Mi a titka a Harry Potter-könyveknek? A tiszavirágok a vízminőség apró jelzőberendezései. Vitéz Albert Zoltán a Vitézi rendről mesél. P

uskással játszottam. Öcsi már nem volt fiatal, de beválasztott a csapatába. Ő hívott, s csak annyit mondott: Öreg! Te fuss, én odateszem a labdát! És a legendás bal láb tízből tízszer talált a pipába - mutatásképpen. Büszkébb voltam, mint az Isten. Puskás Öcsi a nevemen szólított; ismert, tudta, hogy ki vagyok. Hát, igen.. Lőttem gólokat már eddig is, sokat. Csak hát sohasem véle és sohasem annyi ember örömére. Ma már ketten, ha emlékeznek... Góljaim rendre olyanok voltak, amelyeket már mások ellőttek előlem. Angyalszárnyak simogatnak, anyai kezek melegével meghevítenek, lebegek a boldogság lepkeszárnyán. Zúg az aréna. Zeng a lelátó. Körbekerül az éljenzés: velem a világ legnagyobb magyar futballistája! Szólított... Tárul a népszerűség kapuja. Be mindent, a vinklibe! Rezdülj, háló, búsulj, kapus, tombolj csak, stadionom népe! Ifjonckori vágyam volt, hogy egyszer én is kezet fogjak Kádárral. Újságírásom csúcsának gondoltam, ha majd a magyar pártvezér velem kezet fog. Viccelődtünk ennek okán, hogy miről beszélgetnénk, ha ez tényleg megtörténne, s a hosszas kézrázáskor szóra kérne. Mindig úgy adtam elő, hogy Kádár csupán azt kérdezné: És Janitok hogy van? (Ellőttem e poént Szörényi Leventével és más hírességgel is; Németh Miklóstól, az akkori miniszterelnöktől még a rendszerváltás előtt tényleg megkérdeztem: mit üzen a bátyámnak?, és mivel épp a Pintér Művek nagy reményekkel induló vidéki vállalkozását avattunk, biztattott: ezután jobb lesz, csak dolgozzon becsülettel. Mikor ebbéli elnöki ajánlata megjelent a lapban (daliás szabiföldes idők!, visszakereshető) éreztem, hogy szépen haladok gyermeki vágyam terén. Ha Kádárral már nem is, de a magyarok főminiszterével kezet rázhatok. Mi többre vágyhat egy nagyravágyó perczeli? Az uralkodói kézfogásra... Mert abban az időben, ha valaki odáig jutott: jelentett valamit! Előléptetést, elismertséget. Később, a mórahalmi pályaavató kormánypartin (előtte még időben fölrúgtam az Esterházyt egy ÉS -Délmagyar összecsapáson, hosszal volt jobb.) Ma már ez nincs így, a falu tanult. Öregedő kisteleki focistákkal operálnak ők is, és tartja magát a megyeháromban, mert a Pántlika úti legények, a valamikori alsócsengelei ászok, totálisan megöregedtek. Purzsa meg Vígh Janika már nem is él, teljesen különböző okok miatt, de kicsit az alkohol közbeiktatásával tértek meg az örök futballmezőkre. (Egyikükkel a fagy végzett, másikukat fejsze zúzta agyon.) Fűzgepista, a tizenegyesek biztos értékesítője elvesztette látását, a centerhalf Vígh Sanyi elköltözött, Kocsisjóska karambolozott, pálya helyett a kispadon ülve vigyázza a vadkacsákat. Magunkról annyit, hogy újságíróként dicsekedtem a dóci polgármesternek, hogy annak idején, mikor még ő is játszott faluja csapatában, mennyire elpicsáztuk őket, pont azért, mert egyetlen vereségünk, amikor hárman játszottunk Majorosok, a dóci pályán történt, merthogy a bíró nem adta meg István bátyám szabályos gólját, amikor a felső kapufa éléről a gólvonal mögé vágódott a labda, és mi úgy gondoltuk akkor, hogy ezért Dócot mindig istenigazából eipuholjuk. Szerintem ez meg is történt párszor, de a Belovai, a dóci polgármester úgy emlékezett, hogy Csengele sohasem volt komoly ellenfél. Dóc mindenkit levert, hiszen nem is lehetett másként, mert már akkor is ő volt a csapat irányítója. E

zekután játszottam én Puskással. Öcsi, köszönök mindent. Kicsit kisodródtam, amikor lyukra tettél, ahogy Hidegkútit, Czibort, Di Stefánót, Gentót, Kopát, de nem esett le a labda, feléje úszva a levegőben előbb sarokkal fölpöccintettem, majd ugyanazzal a lendülettel egyet pördülve, jobb belsővel a hosszú pipába csavartam. A kéklő messzeség stadionja - soha életemben nem játszottam még ennyi ember előtt - elnémult: nyertünk az ellenfél pályáján! Újrakezdésre már nem volt idő, meg a bátyáim, alsócsengelei csapattársaim, betűvető kollégáim - köztük a majorkázó Szív — már puha angyalszárnyakkal repdestek, s látomásos égi mivoltukba hevülve kérleltek: ilyen álomszép labdával indítsd őket is. Majoros Tibor Megírandó szép történet melyet én szerveztem) ez is megtörtént. Nemcsak, hogy kezet ráztunk, de a nevemen lettem szólítva a bemutatáskor, és utána játszottunk egy jót a nemzet első embere verbuválta csapattal. A Kormányválogatottal! Annak ideje alatt az üres kukába kellett hajtanom a fejem, mert Puhlnak, a világ legjobb játékvezetőjének tréfálkozni támadt kedve, és a közönség szórakoztatására vezeklésként ezzel büntetett. Hiszen jól hallhatóan odamondtam a magyarok miniszterelnökének, hogy egy rosszul megítélt taccs okán a bírói csalás előnyével - ha ehhez szokva is vannak mégse kéne élnie a kormány csapatának. A foci az foci. Korai újságíró koromban ez a közönséges pofázás semmiképp sem történhet volna, hiszen Kádár a sakkot szerette, és abban szó nélkül lenyomott volna, mint az atom. Fociban viszont, mert még fiatal voltam, biztos lett volna annyi sikerem, mint most ellenünk az Orbánnak, merthogy Viktorunk igazolt játékosa a fútba! Inak, hajtós spíler. A mórahalmi közönség is neki drukkolt, pedig Örömfoci nak, pedig kiváló erőkből állott, nem tett jót az éjszakai múlatás és a délelőtti focitorna egybekapcsolása, mert így két meccs jött egymásra, és közben irgalmatlan kánikula támadt Dorozsmán, emellé még a ravasz szőregi öregek csak a második félidőben álltak be, így hiába vezettünk, a kivénhedt spílerek megfordították a mecscset, mivel az egyikük a végén fölkocogott és megtalálta a győztes gólt, mert előtte a bátyám görcsöt kapott, Geragyuri összeesett, a becserélt Fűzgejóska meg amúgy is kevés volt a pengés szőregi öregek ellen; holott Kocsisjóska kivédett egy tizenegyest, Kisfűzge egyegynél kapufát fejelt és a semleges dorozsmai közönség végig nekünk drukkolt. Később a helyi újság megemlítette, hogy az alsócsengeleieket illette volna a tornagyőzelem. (Szőreg Szeged része, tele a csapat volt városi sztárokkal. Volt egy falusi csengelei csapat is, egymással még edzőmeccsen se mértük össze a tudásunk, hiszen komolytalan lett volna a játék a mieink szerint, hiszen csapatunk, Alsó-Csengele, utcami, délmagyaros újságírók voltunk otthon és válogatottunk errefelé ismert nevekből állott. Megmérkőzésünkön volt illő kézfogás, ricsaj, küzdelem. És a mórahalmiak értették a játékot. Ricsajos avatása volt az új pályájuknak. Tapsoltak nekünk, mint Puskásék idején a jó focinak, most inkább a meggypirosba öltözött miniszterek játékáért. A perczeli tanyánkban lakó Feri bácsi büszkén mondotta még a Kádár-rendszer idején, hogy ővele kezet fogott maga Kádár János. Messzimunkásként Ercsiben szántott a lánctalpassal, Kádár érkezésére új munkásoverállt kapott, és abban feszített a föld végén, mikor Kádárral paroláztak. Mi több, a jeles ember megkérdezte: „Hogy halad a munka, Modok elvtárs?" Feri bácsi bólogatott, és amíg a Kádár-rendszer meg nem bukott, nagyon büszke volt erre a kézfogásra. Nyilván emiatt szerettem volna én is, ha újságíróként foghatok kezet Kádárral, annak ellenére, hogy erre igen sokan pályáztak akkoriban. Mint azóta tudjuk. Kádárnak nem volt ideje megvárni az én odáig tartó emelkedésem. A későbbi posztjára avanzsált miniszterelnök Orbán Viktorral mint falujáró és a pártvezető váltottunk pár mondatot, de nekem inkább a futballpályás játékaink maradtak emlékezetesek. Kispályás szegedi csapatunkkal levertünk pártot, parlamentet, pesti kollégák nemzeti csapatát. Nem csoda hát, hogy Puskás, a magyarok futballistáinak legjobbika kispályázni hívta az álmodozó perczeli röglovagot, a vidéki újságírók gólvágóját. (Nincs közük egymáshoz, de mikor a mi, győzelemre törő igyekezetünk a hatalomosztó berkekben kitudódott, személy szerint engem, hat nem focizó kollégával egyetemben, kirúgtak a vidék legjobb pesti lapjától.) A

valóságnak vége, jöjjön az álom, amelyben a magyarok legnagyobbika, személyesen Puskás Öcsi szól: „Öreg, te velem vagy!" (Öreg: az utóbbi években ezzel a megszólítással illetnek a focistatársak. Szív Ernő még majorkázik.) Puskásnak már őrnagyi a pocakja, de jól mutat a címeres melegítőben. Istenien teszi-veszi a bogyót bemelegítéskor, de hogy kikkel is vagyunk és ki ellen játszunk, arra már nem emlékszem. Emlékszem viszont Esterházyra, aki a tanyánk kutyaszilfájának hűsében szokta mesélni, hogy ő mostanában gyakorta álmodja, hogy kiosztják neki a mezt, nem a Marciét, a sajátját, merthogy ez az Esterházy annak az Esterházynak édestestvére, vagyis Péter az író, Márton a futballista, és ő (mármint a Péter) addig szöszmötöl a cipőfűzései, a sportszár fölhúzásával, míg le nem marad a kezdésről. Köztudott, hogy két Esterházy, sőt több Esterházy is játszott együtt az óbudai csapatban. (Olvasói emlékezhetnek Györgyre, Marcikára, meg a többi neves játékostársra.) Ide illő, hogy mi, Majorosok is játszottunk hárman testvérek a csengelei csapatban, és hét-egyre vertük Dócot, és minden gólt mi rúgtunk. János hármat, István kettőt és jómagam egyet; ez így összeszámolva igaz, hogy hat, de lehet, hogy Janink négyet vágott vagy István is hármat, és még az sem kizárt, hogy csak 6-l-re nyertünk. Kiderülne ez igazából, ha Fűzgejóskához elmennék, elővennénk a meccs jegyzőkönyvét, merthogy ő volt a főfőszervezője ezeknek a mezei összecsapásoknak és a legidősebb bátyám, István őt szorította ki a kezdőből, hogy hárman együtt játszhassunk, mert István már akkor túl volt egy városi játékoskitérőn a szegedi postásokkal, tehát tekintélye volt a magunkfajta parasztcsávók között, hiszen a csengelei csapat előtte mindig déltájban verbuválódott, épp a meccs vasárnapján; Fűzgejóskáék is hárman voltak; a Víghek, Lódriak meg a Gerák szintén szerették a focit, és amikor a bátyám medrébe terelte a mezei játékot, mindenkit levertünk, mint vak a poharat, még a területi döntőn is helytálltunk; csak a szőregi kiöregedett megyei focistáktól kaptunk ki, épp a csúcson omlottunk össze, mert előtte valakinek a lakodalma volt, és a csapatunk-