Délmagyarország, 2001. február (91. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-17 / 41. szám

Tito szerepe a jugoszláv felbomlásban A restaurátor két hétig várt a napsugarakra Európa eredetiséget kér tőlünk Vasutasokról akartam írni, és hajszál híján vakvágányra futottam. Azzal az emberrel akartam kerülni egyet, aki au­gusztus utolsó vasárnapján „vitte" a tehervonat gépét. Máig érthetetlen baleset tör­tént Fehér-tó tövében. Papp Jánost kértem a közvetítő sze­repre, de fájdalmas hírrel szolgált: annyira megrázta lelkileg a baleset, arra kér ál­tala. ne faggassam. Erőszak­kal az Isten nyakára se szeret­nék menni, a vele való talál­kozást is elhagynám, de ilyen becsületes embert keresek ép­pen! Akinek akkora lelke van. hogy belerokkanni is ké­pes. Egy héten át csörgettem telefonját, mindig a lehallgató készüléke kapcsolt be. Ha nem megy, ne eróltessük. Ha vallom, hogy se fizetésért, se szívességből nem ártanék senkinek, legyen érvényes ide is. Sokszor írtam már róluk. Napjainkban halnak emberek sorozatos balesetekben, ne­künk kell megkeresnünk az elhárító megoldásokat. Ha csak egy maradna életben minden megírt cikkem után, hálás lennék az ábécének, hogy megtanulhattam. „Sínművészetit" végeztek Makra Györgyöt utalta ki a véletlen szerencse, amikor engedélyt kaptam a mozdo­nyon utazásra, ó volt a Sze­gedről Félegyházára induló vonat masinisztája. Lengyel Zoltán viszont idáig vezette, a meleg-csákányváltás kette­jük között történt. Meg­lepődve kérdezte Zoltán: - És mit akar megtudni? - A bablevest szereti job­ban, vagy a mákos tésztát? Azonnal kiérezte jámbor szándékomat, elmosolyintot­ta magát. - Miért mozdonyvezető akart lenni? - Engem még a füstös­gőzös vett le a lábamról. Időközben a mérnöki pálya is megcsapott, de anyagi le­hetőségeink elnehezültek. Érettségi után nagyvasúti vontató és vontatott jármű­vezető maradtam. - Erre viszont tudok mon­dani valamit. A fogadalmi templomot se akarja lebontani senki csak azért, mert hango­san üt az órája. Ezt is meg le­het szokni. Megint ott va­gyunk azonban az elején: ha csak egyetlen embert azért nem gázol el a mozdony, akár száz év alatt is, mert a duda­szó figyelmeztette, én is azt mondom, maradjon. - Koszorú van a nyári bal­eset helyén. - Sajnos, tele van már a vasút melléke. Csak egy döglött kutyát lá­tunk a sínek mellett. A józan ész azt mondatja velünk, ok­talan állat, miért ment oda. A kutyaész másként jár. Sze­mélyfordások vagyunk, Ősze­széken is megállunk. A me­netrendben jól van írva, de a tábla a százéves hibával, az elsó szótagban még mindig dupla sz-szel. - Odabentről nem látszik, de tessék megkapaszkodni: mostanáig nekem se tűnt föl. Az „odabent" gyöngéd cél­zás a följebb valókra. - Egy időben a Makóról Vásárhelyre vivó szárnyvona­lon a menetrendben egyszer csak előugrott a Budapest -Keleti pályaudvar. Hogyan került oda? Heccból? A me­netrend nem heccre termett. Tévedésből? Számítógépes átok? Eddig jutottunk, Kistelek­nél hálásan megköszöntük, hogy elviselt bennünket. Előtte megkérdezem még, ál­mosodott-e már el menet köz­ben? Van-e például kávé a termoszban? - Sokkal jobb, ha lehúzom az ablakot, és kidugom a feje­met. A szél kicsapja az álmos­ságot. Indulás elótt fölhúzta a „fe­kete doboz" ketyegőjét. Biz­tosra veszem, semmi rendel­lenességet nem jegyzett föl. A fekete dobozról jut viszont eszembe, ha rám bíznák, min­den indulás előtt bemonda­nám az utazók füle hallatára, ki vezeti a mozdonyt. Ahogy a repülőnél is bemondják a pi­lóta nevét. Pedig ott, állítólag, kevesebb a baleset. Ha együtt vagyunk jóban-rosszban, leg­alább tudjunk egymásról. Horváth Dezső tefánici RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD Itt egyszer lehet tévedni, de örökre... Szemed a pályám legyen! - Mit adna az olyan em­bereknek, akik Pörbölynél akkumulátort loptak ki a jelzőből, Csengelénél pedig rézhuzalt gyűjtöttek a bizto­sító berendezésből? - Ők is emberek, ezt mondatná velem a megbo­csátó igyekezet, de mert em­berek halálát okozzák, na­gyon megbüntetném őket. - Ha ide állítanám óket maguk mellé tíz évre, hadd lássák a veszélyt? - Minket büntetne vele. Nekiszegeztem Gyurká­nak azt a kérdést, amivel a megroppant mozdonyve­zetőnél is kezdtem volna: - Vágott már csirkét? - Még nem. - Ölt már disznót? - Még azt se. Nem biztos, hogy ennyi elég az alkalmassági vizsgá­hoz. Kapcsolt azonnal mind­kettő: - Tessék csak jól bele­gondolni! Eljut valaki pályá­ja végéig komoly baj nélkül, és nyugdíj elótt szalad be a madzag. Pszichikailag tette tönkre. - Gyurka, maga mit vég­zett? - Sínművészetire jártam én is. Évfolyamtársak vol­tunk Zolival. Pusztán rutinból? Sínművészeti? Már ezért a szóért érdemes volt fölka­paszkodnom a vezetőállásba. - Most mindent lehet. Mit változtatnának akár a vasút­nál, akár a közútnál, hogy ke­vesebb húsdaráló legyen? - Ennél nehezebbet nem is kérdezhetne. Nálunk kétha­vonta oktatás van. Arról be­szélünk, amit tudnunk kell. Pedig mi már álmunkban is tudnánk mozdonyt vezetni. Hasonlót hoznék be a so­főröknek is, meg a sofőrkö­döknek is. Pusztán rutinból nem lehet vezetni. - Amikor a félkarú sorom­pók visszahozását emleget­Makra György úton, a V43-as mozdonyon. (Fotó: Gyenes Kálmán) tem, még a pokol legfenekére kívántak. - Időközben, úgy látszik, belátták, a fénysorompó nem elég. Ahol busz is jár, ott már újra vannak félsorompók is. Ráadásul a villogó fehér lám­pa magyar specialitás. A ké­szítők szerint azt jelenti csak, hogy működik a berendezés, és nem ad automatikusan sza­bad utat, de majdnem min­denki annak érti. Sajnos, ak­kor is villogott már fehér, amikor más is volt a sínen, de keresztben rajta. Ha csak egy embert vezet is félre, már nem szabadna meghagyni. Külföl­dön villog a piros, mint a macska szeme, amikor jön a vonat, és semmit nem jelez, ha nem jön. Szerintünk az a jobb. De a KRESZ-ben meg­hagynánk, hogy akkor is köte­lező körülnézni. Ahol keresz­teződés van, ott életveszély van! - És nagyobb bádogra sze­relik odakint a két pirosat. Jobban föltűnik, ha távolabb­ról ugrál. - Ezt is kezdik belátni vég­re. Mindig a miniatűr változat­tal kezdjük. A bicikli hátsó pi­rosa is akkora volt valamikor, mint a gombostű gombja, ma már villogót hoztak divatba. Egyelőre a körforgalom táblá­ja is parányi, mintha palacsin­tasütőnek szánták volna. Azért is rimánkodtam, a vil­lanyrendőr pirosa is legyen akkora, mint a lenyugvó nap. A tilos mindig nagy legyen. Emberéletet nyerhetünk vele. Kezdik már nagyobbra szab­ni. - Döcögtetőért is könyö­rögtem. - Nagyon beválik az is. Nem igaz, hogy a hitvány asz­faltba nyomott barázdák is megteszik ugyanazt. Aki elfá­radt, aki belemerevedik a ve­zetésbe, azt a ritmikus rázkó­dás rázza föl jobban. - Az autósok tiltakoznak ellene. Tönkreteszi a lengés­csillapítót. - Én is vezetek kocsit. Ha betartom az ott megengedett sebességet, nem teszi tönkre. Vegyük észre, emberek, itt életről és halálról van szó! Ez nem játék! Itt egyszer lehet té­vedni, de örökre! Ahogy az , akkumulátor kilopása se olyan, mint amikor kiveszem a kiflit a barátom zsebéből. Ki vezeti a mozdonyt? Fél hét van, elindulunk végre. Megint megüti a füle­met valami: - Személyfordások va­gyunk. - Az mi? - A forda? Fordulószolgá­lat. - Álmodtak már arról, hogy mozdonyt vezetnek? - Elsó években igen. Ti­zenkét esztendeje tengelyen vagyunk, már nem nagyon. Aki viszont gázolt már, annak biztosan előjön rémálmában is. Ettől is ments meg, Uram, minket! - A gőzmozdonyhoz ké­pest? - Esküszöm, Európa talán leggyöngébb mozdonyai a mieink. Gerinc, derék itt is előjön. A közbeváltó gépen a füldugó is. Mindig itt van a zsebemben. Ismétlésként vesszük át út­közben mindazt, amit már a Truman-gózös idején megta­nultam. A dudafát például, amit lármafának is, füty­tyentőnek is mondanak. Be is tarjuk mindet. - Előírja a szabályzat, pe­dig nem sok értelme van már. A fénysorompónak, a félso­rompónak és az András-ke­resztnek elégnek kéne lennie. - Egyik barátom panaszko­dott. Alsóvárosra költözött, és nem tud aludni a rendszeres éjszakai dudaszó miatt. Zelei Miklós A mindent elszed malmo€ska V olt. hol nem volt. még az Óperenciás-tengeren is innen, ahol a kurta farkú kis Túr siet beléd, volt egy sze­gény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke le­hetett volna, mint a rosta li­ka, még eggyel több is, de időben elkapartatták mindet. Volt így egy használt Tra­bantocskája, ippeg csak ak­korka. hogy ki se látszott a kerekecskéi verte porból, mö­géje meg egy kis utánfutó csi­nálva magad, s azzal járta a szegény ember az erdőt, gyűjtögette az eldobált akku­mulátorokat a feldolgozónak. Amint ott szedeget, magányo­san reciklál. még üres üve­get. egész konzervet is talált, hát mit látnak szemei! Egy szép tisztáson játszadozik két szép gyermek, egy fiú és egy leányka. Odamegy a gyerme­kekhez, szóba ereszkedik ve­liik, s megtudja tőlük, hogy a leányka napjötti Berlin taná­cselnökének lánya, a fiú pe­dig napmenti Berlin polgár­mesterénekfia. Mert úgy tudjátok meg, hogy éppen azon a tisztáson volt a határa a napjötti és a napmenti országnak. Dróto­kat szögeltek, szögeket dró­toztak egymáshoz ott a né­pek, s a napjötti leányka nem mert nekirohanni a csengő­bongó ércgyepűnek, hiába integet napmentén a fiú. De a szegény ember megörült a sok nyaláb vasnak! A drótok­ból kihúzkodta a szögeket, a szögekhői kiráncigálta a dró­tokat. és az egészet elvitte a méhbe, az árából meg jól be­rúgott. Dehogy gondolta, hogy a méhtelepről a sok drótot meg szöget rögvest vi­szik is tovább, s mindjárt a kertje végében fogják újraál­lítani, hogy még az édes öccse se futhasson át hozzá egy kis garatöhlögetésre. Amikor kijózanodott a sze­gény ember, látta, hogy az árokban hever. Fölült, széj­jelnézett. Réti nyúlpaszuka. vörösbegy, ártéri poszmó sárga leveleit söpörte a szél. Csuda egy kopárság volt kö­rülötte! Még a kis bors Tra­bantocskát is kifogták az utánfutóból! Biztos aszitték, hogy a napjötti leány után maradt, bucsálódott a sze­gény ember, aztán befogta magát az utánfutó elé, és ha­zahúzta nagy kínlódva a mér­gezett hulladékát. Még a biztosítótűk is mind eltűntek a háztól a sok kitűző miatt! Meg ne halljam még egyszer a demokratákat, or­dított otthon a felesége. A szegény ember meg csak vi­gasztalta, hogy akinek sem­mije sincs, az semmit se ve­szíthet, de az értelmes beszéd nem fogott az asszonyon. Se pénz, se poszmó* Felüti a fe­jünket egy behajtás, hogy csak úgy koppan. Mi lesz ak­kor? Elege lett a szegény em­bernek a sok ordításból, fel­indult, neki napmentinek, ment a nádszálszép világkis­asszony udvarába. Mégis ő, a szegény ember segítette férjhez, így okoskodott. Áldott szerencséjére, nem messze lakott az ifjú pár. Be­ment a szegény ember az ud­varra. ott játszott a napmenti fiú meg a napjötti leány, de mihelyt meglátták, kézen fog­ták azon nyomban, és vezet­ték fel a departmentbe, mint­ha rögtön tudták volna, miért jött. Tudták is! A maimocskát kérje, bácsi, mondta neki a napmenti fiú meg a napjötti leány. Ilyen időkben, amikor kulcsévre kulcsév következik, az kelI az olyan szegény .em­bernek, mint maga! Nem felejtette el a szegény ember a jó tanácsot, pedig hétszer is fejbe rúgták, mire fölért. Na, ott is volt az aszta­lon a maimocska. Itt írd alá, ott írd alá, mondták a sze­gény embernek, amikor a maimocskát végre odadták neki. Mert nagyon úgy tettek, mintha nem akarnák adni. Úgy-e, gondolta magában a szegény ember, csak nem gyerekjáték lesz ez, ha olyan nehéz szívvel adták ide. Hóna alá fogta a maimocskát, sie­tett hazafelé, hogy a lukas Adidas alig érte a földet. Amint nagy sebesen igyeke­zett, egyszer csak azt látja, hogy valami rettentő nagy fe­keteség közeledik feléje. Csak jött, csak jött, s hát mi volt az?! Egy éktelen nagy fekete kalap, alatta egy ember, de alig tudott lépegetni, úgy el volt gyöngülve, mint az őszi légy. A nagy kalapú ember enni kért. Egy falás száraz kenyerem van még, mondta a szegény ember, telepedjünk le! Helyet foglaltak két hasz­nált gumiabroncson az út szélén, a nagy kalapú ember maga mellé tette a kalapját, nézett, ugrált a gigája, a sze­gény ember meg előhúzta a zsebéből a falás száraz ke­nyeret, de mielőtt kettétörte volna, a maimocska járni kezdett, hörgött, zakatolt, és hamm, bekapta mind az egé­szet. Beleharapott még a nagy kalapú ember csuklójá­ba is, ahogy az utánakapott a kenyérnek. Úgy megijedt ettől a nagy kalapú ember, hogy elfelejtette a gyengesé­get, talpra szökkent, és uccu, olyan sprintet vágott ki, mint­ha még kalóriapénzt is kapott volna. Még a nagy kalapot meg a botját is otthagyta. A maimocska leállt és boldo­gon mosolygott a gazdájára. A szegény ember nézte, nézte, miképpen hízik a mai­mocska. aztán úgy gondolta, hogy inkább megszabadul tőle. Az útszélen felejti! A nagy kalapot bánatosan a fe­jébe csapta, ha már ott ma­radt gazdátlanul, vette a bo­tot is, és inalt volna csendes­kén tovább, de a mai mocska nagyot ugrott, és hopp, be­fészkelte magát a szegény ember hóna alá. Gyerünk, édes gazdám, ordította a maimocska, és beledöfött a szegény ember oldalába. Amint közeledett a háza felé, a szegény embert majd fölvetette a bánat és ke­serűség. Csodamalma van. de micsoda malom az, aj-baj! Am hiába sóhajtozott, mert a maimocskát nem tudta leten­ni, csak már odahaza, ahogy befordult a konyhába. Hát ezt hozta kegyelmed, játékszert, méltatlankodott az asszony. Pedig mára csak a tegnapi leves zacskóját tud­tam megfőzni. Meghallotta a maimocska a fedő csörömpö­lését. nekiugrott a levesnek, fazekastul fölfalta, s megint hízott egy kicsit. M ost már az asszony is látta, hogy nem játék­szer az. Fogta a nyújtófát, és nekiugrott a maimocskának, hogy agyoncsapja. De több se kellett a botnak, kitépte magát a szegény ember szo­rításából, a feleség hátára ugrott, és püfölte a berlinert, hogy csak úgy porzott. Jaj, jaj! Aztán a szegény ember fejét potyolta. Leverte róla még a nagy kalapot is, haja­donfőtt menekült ki a szegény ember a házából, nyomában a feleség sikoltozott, a kalap meg kigurult az udvarra, be­irányította magát, és piff! puff! paff! bumm! lőni kezdett a szegény ember meg a sze­gény asz-szony után. A maimocska meg csak hízott odabent a házban. Es amikor a szegény ember meg a felesége hátra mert nézni, már csak azt látták, ahogy feszíti szét belülről a falakat.

Next

/
Thumbnails
Contents