Délmagyarország, 2001. január (91. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-27 / 23. szám

A Klauzál tér eleganciája kon/seniális köztéri alkotást kívánt volna. Siva istent utánozva meztelenül, szigonnyal vagy karddal a kezükben jelennek meg a (iangesz partján. A történelem szakos szegedi testszobrász Amerikába készül. Mélypontokon túl, csúcspontokon innen „A sántaság csak a lábakat akadályozza, a szabad elhatározást nem" A „tolókocsis ember", Poczik Gábor több mint száz sorstársának teremt munkalehetőséget. (Fotó: Schmidt Andrea) Mi kell az úthoz? „Kell a vándortarisznyába az élet hamubasültje, a világosság kovaköve, a mindent megoldó bicska... Nekem kellett - írta Poczik Gábor a Radnóti Miklós Gimnázium emlékkönyvébe-: Egy biztos bázis, a családom. Ne építsd házadat homokra, hanem kősziklára. Háttér, melyet a gimnázium adott, hogy lehessen tartásom, ha már az izmaim nem tartanak. Kellett cél, hogy ne tévedjek el az egészségesek rám roskadó társadalmában. Vagányság, hogy ne fájjon, ami sért. Kellettek barátok, hogy kiskanálba söpörjenek, ha összetörtem, és velem örüljenek, ha összeszedtem magam. Optimizmus, hogy megvilágítsa a célt. Jézus, hogy... Nem, Jézus „hogy" nélkül kellett és kell. És mindennél jobban kellett a szeretet." jött a Vadaspark igazgatója, aki \egy kis munkára adott rendelést és megbeszéltük, a park területén milyen átalakításra lenne szükség a mozgássérültek érdekében. Egy beszállítónk vezetőjével is tárgyaltunk. Ebéd előtt mindig 20-25 perces torna következik. ami az egészségem és az állapotom szinten tartásához szükséges. Ebéd után indulok az asztalos műhelybe. Forró kávét iszom, megnézem, mennyit haladtak a munkások, a megrendelések elmentek-e, rendben-e az adminisztráció, mi kell a boltban, a targonca miért romlott el. hogyan lehet felújítani, megbeszéljük, mi legyen holnap. Négy órakor zárunk. Itthon megnézem a leveleket, megvacsorázom. nyolc óra körül szeretek ágyba kerülni. Ugyanis orvosi papírom van róla, hogy négy óránál többet nem ülhetek... - ' - De úgy él, mintha nem lenne ilyen papírja. A sorsával példázza: egy gerinc sérült számára sem csak az az élet, hogy fekszik az ágyban, vagy ül a tolókocsiban. Ebből ki lehet „lépni". De a saját kálváriát végig kell járni. - A baleset után az ember nagyon el van keseredve, azt hiszi, már semmire sem alkalmas. De ha ennek az ellenkezőjére egyetlen példát lát, akkor már van kapaszkodója. Bennem talán akkor mozdult meg valami, amikor Fejes Endréről hallottam, aki hozzám hasonlóan gerinc sérült, de többszörös paraolimpikon bajnok, és pszichológiát végzett Budapesten, pedig Gyöngyösön lakott. Rá fölnézhettem. De ettől függetlenül, a rehabilitációm után is voltak mélypontjaim. Mégis jó volt tudni: van olyan ember, aki így is, ilyen lehetetlen és kiszolgáltatott helyzetben is megcsinálta önmagát. - Pedig ,fejlett" az egészségügy és a sérültek civil szervezetei, segítenek a barátok, s főleg: a család. - Ám teljes az információ hiány. Akik erre szakosodtak, hiányos ismeretekkel rendelkeznek. segítségük abban merül ki, hogy mit lehet közgyógyellátásra kapni. Például a rehabilitációval foglalkozó szakorvosok egy éve még nem hallottak a diszreflexia tünetegyüttesről, ami a gerincsérültek számára halálos lehet. Erről a Amerikai Egyesült Államokban a mentősök is tudnak, sőt: adnak egy kártyát, hogy vész esetén bárki beadhassa a szükséges gyógyszert. De még hány olyan dolog lehet, amiről nem tudnak, pedig ebbe az információ hiányba emberek halnak bele! - Az ördögi kört úgy meg lehetne szakítani, hogy a mozgássérültek tanítják meg az orvosokat, az ápolónőket, a gyógytornászokat, miképpen kell velük bánni? A családtagok mintha jobban éreznék, mi a dolguk. - Mély szakadékkal kezdődik, amibe a baleset után zuhan az az ember, aki egészségesnek született. Aztán el kell fogadni a családot, s a családtagok azon igényét, hogy a „balesetes" ne omoljon össze, vagyis azt a nehézséget, amit okozott nekik is, ne fokozza depresszióval. Egy idő után elfogadható, hogy lehet így is csinálni. Én például elvégeztem a főiskolát - a barátok segítségével. Aztán találtam .egy társat magamnak, a mozgássérültek megyei társadalmi szervezetének élére kerültem és lehetőségem nyílt egy ilyen cégnek a megalkotására, mint a Perdix Kft. Attól kezdve nem volt depresszió, búslakodás. - Epiklétosz mondja: „A sántaság csak a lábat akadályozza, a szabad elhatározást nem." Mi az, amit fontosnak tart az életében? - Ami eddig és továbbra is fontos: a Perdix Kft. Aztán ami mindig is vesszőparipám volt: a saját család fölépítése. Ez nagyon nehéz. Van. amikor adódnak kilátások, aztán évekre leáll minden. Most, a válás után évekkel megint formálódik a magánéletem is... - Ha a céget eladnánk, a társával együtt mindketten meg tudnának élni az érte kapott pénz kamataiból. Mi hajtja mégis, hogy fönntartson egy ilyen, jórészt álisten szereti a rokkantakat, a bibliában a csodatételek zöme velük esik meg. A szegediek számára ismerős csoda: az egykori radnótis diák, Poczik Gábor története. Az okos, jóképű, frissen érettségizett diák a sikeres egyetemi felvételi után barátaival Kunfehértón pihent. A kiváló sportoló srác fejest ugrott, de a sekély vizben kitörte a nyakát... Az így tetraplégiás, vagyis a négy végtagjára bénulttá lett, tolókocsiba kényszerülő fiatalember mégis „talpra állt": értelmes és teljes életet él, hiszen fölsőiskolát végzett, megnősült, az év vállalkozója lett, mások számára is munkalehetőséget teremt... Megmutatja, hogy igy is lehet! így kell! „Lehet félni az emberektől, mihelyt valami ellenkezik szabályos elképzeléseikkel. Minden, ami nem fér bele szűk. úgyszólván normális körükbe, előbb kíváncsivá, azután rosszindulatúvá teszi" őket. A valamilyen sérüléssel együtt élők tapasztaltát Stefan Zweig Nyugtalan szív című művét idézve érzékelteti Poczik Gábor. Pedig ó aztán tényleg mindent megtett azért, hogy az átlagember kíváncsiságát kielégítse, s a legintimebb kérdésekre is választ adva megmutassa, milyen a fizikailag sérült, de mégis ép ember élete. - A rehabilitációm idején láttam, milyen sok sorstársam nem tud magával mit kezdeni. Tehetetlenségükből alkohol, drog, depresszió következett. De ismertem egy-két példát arra is, hogy lehet jól csinálni - emlékszik a kezdeti útkeresésre Gábor. - Eddigi élete nyitott könyv. Most már a szó szoros értelmében is, hiszen gyermekkori barátnőjével, Vőneki Erzsébettel közösen írtak egy könyvet, a Négykezest, melyben minden, de minden lehetséges kérdésre választ adnak. Milyen egy napja? - Ma hajnalban szólt a telefon, hogy egyik autónk elromlott. A húgom ment értük kocsival. Aztán lerobbant a másik furgon is. Telefonon meg kellett szervezni, ki és mit csináljon: a kocsit behúzatni, szerelőhöz vinni, maradjon ott a sofőr, a Békésbe szánt virágok terítése miképpen történjen. Azután édesanyám közreműködésével öltözés, reggeli. Közben kiderült, végre elindult a virágos autó. Nyolc körül már itt szoktam ülni, a földszinti irodában. Tízre lami dotációra kényszerülő vállalkozást? - Mindent elmond, hogy a cég 150 főt foglalkoztat, az alkalmazottak 95 százaléka sérült. Hosszú évekig az orvosi diagnosztikum ment, most az asztalos műhely a húzó ágazat. De mindig nézni kell, mi újat lehet csinálni. Mert nem számíthatunk a piac elnézésére. Hiába, hogy nem szeretnénk váltani, de az élet 3-5 éves ciklusonként kiköveteli. Az asztalos üzem, a személyzeti és a pénzügyi feladatok, a cég mozgássérülteket foglalkoztató része az enyém, a többi tennivalóval a társam foglalkozik. - Lenne annak gazdasági haszna, ha a cégek több sérültet foglalkoztatnának? - Nehezen kimutatható, de lenne. Ha meggondoljuk, hogy a sérüléssel élők kevesebb kórházi helyet vennének igénybe, kevesebb depresszió elleni gyógykezelésre lenne szükség, olvadna a segélyért folyamodók száma. Egy rétegnek a mindennapi közérzete javulna. - Ehhez azonban sok másnak is változnia kell? - Amerikában mindennapi, hogy megáll a busz és leereszkedik a rámpa, hogy a tolókocsis a jármű belsejébe gurulhasson. A járda és az úttest közötti rézsűk se csak úgy tesséklássék vannak elkészítve, mint például a szegedi Kálvária sugárúton, ahol hiába a lejtő, ha túl meredek, s a tolókocsis fejre áll. A középületek és az üzletek 98 százaléka nálunk nem megközelíthető egy mozgássérült számára. Arról nem is beszélve, hogy a vásárlók majd keresztüldöfnek a szemükkel, hogy miért a bolt bejáratának közepén „parkolok", eszükbe se jut, hogy nyilván nem szórakozásból akarok mindenkit fölbuktatni a tolókocsimmal... Magam elé képzelem azt az utolsó képet, s a Négykezesben is idézett Stefan Zweig-sorok jutnak eszembe. „...Nem az egészségeseket, a magabiztosokat. a büszkéket, a boldogokat, a vidámakat kell szeretni..., azoknak nincs rá szükségük! Azok csak úgy fogadják a szeretetet, mint felajánlott hódolatot. köteles tiszteletet, büszkén és közönyösen... Szeretettel csak azokon lehet segíteni, akikhez a sors kegyetlen volt, csak a lesújtottakon. a mellőzötteken. a határozatlanokon, a csúnyákon, a megalázottakon. Aki nekik szenteli életét, azt adja vissza nekik, amit az élet elvett tőlük. Csak ők tudnak szeretni és szeretettel fogadni úgy, ahogy szeretni kell: hálával és alázatossággal." Újszászi Ilona balog józsef Szög* Hajtás• £

gy pillanatra fehér akart lenni a fa törzse. A kéreg barna rovátkáiban esőcseppek araszoltak, a föld felé tartott valamennyi, a mennyei gravitáció előbb a sárba visz, aztán, ha kedve tartja visszaemel. A hideg kellett, a fagy, hogy megállítsa ezt a nemtelen cirkulációt. A fehérnek teste. ahogy testeket takar. Egy rozsdás szöget is akár, nagyapám asztaláról. Nagyapám élénk beszélgetést folytat süketnéma barátjával. Akarom mondani, élénken hallgat. De nem mondom. Figyelem őket a műhely oldalából, a Singer mellől, amelyik most alszik. A műhelyben bőrök és festékek illata száll, vékony fekete zsinegei vesz elő a nagyapám és az időt egy csizma talpához varrja. Árral átszakítja a vastag marhahámot, csikorog és recseg az anyag, ahogy az apró megszakításoknak enged, a csersavak már engedelmes és készséges munkatárssá tették, már kivonták e biologikum törvényeiből, már használva van és a nagyapám használja is. bár nem figyel a kezére. A süketnéma barátjára figyel. En meg őket figyelem, egyszerre a két embert és a csizma testét, a most még élettelen hengert, a csizmaszárat, szárakat, de figyelmem nem bontja többesszám-személyre a szereplőket és dolgokat. Úgy próbálom, hogy egy ez. És én is egy vagyok ebben. Nagyapám most a zsineghez hajol. Egészen közelről nézi. Nem áll meg, nincs anyaghiba. festés, a rostok továbbra is átszaladnak a lyukakon, mégis néz valamit, amit én nem látok, ami előttem rejtve van. és nem látom azóta sem. A süketnéma barátja szavait nézi. Most már tudom. Az artikulátlan torokhangokat, a légutakban tétovázó, megbicsakló hangokat, a kiáltásnak és a lélegzetvesztésnek ezt a gyúelegyét, amely az értelmet akarja fölrobbantani, a sípoló, gurgulázó levegőt, a farkasüvöltéssé testesedő u-kat és ü-ket, a zsírban sistergő bundás e-eket, a pörölyként pörgő ő-k láncos kalapácsait, a zsibbadt z-ket. ragasztóként tapadó, nyúló á-kat, a hangokat, ahogy az arcát és a kezét mozgatják a nagyapám süketnéma barátjának - ezt nézi a nagyapám olyan elmerülten. hogy belevarrja őket az időbe, az időt a csizmatalpba, a csizmatalpat a szárak és a lábfej lezárásába varrja, a zárlatot egy idegen láb izmaihoz csontjaihoz és idegeihez igazítva, egy embert varr most össze a nagyapám a süketnéma barátja szavaiból, valakit, aki van már és akit csak ő ismer. A zsineg mellé apró, fából esztergált szögeket ver. A szögek engedelmesen a helyikre siklanak, a kalapács utolsó ütését a ráspoly váltja, ki. amivel mindent - bőrt, fát - egybesimít. Lehajol, a szájában szögek, az asztalon válogat. Csak a keze. Nézni továbbra is a süketnéma barátja mondatait nézi. És azt az ismeretlen harmadikat, aki holnap a csizmáért jön. Mit mond nagyapám süketnéma, barátja? Milyen nyelveken szól? Miféle titok tudója ő? Azt mondja, hogy tél van, odakinn hideg van, a járdákra ráfagyott az eső, havazik is, a Körösön jégtáblák úsznak a madarak megfagynak a levegőben, azt mondja egyetlen lélegzettel ezer és ezer rozsdás vasszög nyilall az ember tüdejébe, azt mondja a házak ablakaira virágokat rajzolt a pára, és megfagyott a kép, amelyben egy asszony hajol ki az ablakon és futó csókot lehel egy férfi homlokára, azt mondja a gyerekek kesztyűt húztak, amikor az iskolába indultak, de már az első sarkon levették a kesztyűiket, és most mindenütt leszakadt csupasz gyerekkézfejek borítják az árkok alját, azt mond jak szél támad és elűzi a szürke felhőket, azt mondja leszáll a Nap a láthatatlan hegyek mögé és felkél a Hold, a fekete fák ezüstpapírt izzadnak, a hóban párzó macskák fetrengenek és visítanak, mintha apró fejeiket, mind, valamennyit - mondja - satukba szorították volna, ezt mondja, egy embert a keresztre szögeztek, de nem a szögek és nem a gennyesedő sebek, nem az ecet, a sós verejték, és nem az iitlegek és nem a gúny, a vasdárda, amivel az oldalát átütötték, nem az Atya, aki elhagyta őt és nem az ítélet, azt mondja nagyapám süketnéma barátja, hanem az össze horpadt mellkas, melyet nem tudott kiemelni a kereszten, és lélegezni nem tudott tovább, hogy az ölte meg, s holnap itt lesz a förgeteg, mondja, a műhely ajtaja előtt, és hajnalra kiégnek a csillagok, mert a Fiú elfelejtette kicserélni az elhasznált égőket, a műhely is sötét lesz, eltörik a bőr, a cipők meghasadnak és a kéz, mely most még mozog, hogy kihűl az is. Ezt mondja. Hat óra van - mondja, Megyek vacsorázni mondja. Viszontlátásra Miska mondja. Viszontlátásra fiam mondja, A fák fehér törzsei között látjuk, hogy tűnik el nehéz, fekete kabátban, fogy el, elhagy minket, távozik. Maradunk tehát. Mi. Fázunk.