Délmagyarország, 2001. január (91. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-27 / 23. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. JANUÁR 27. Miért vitatható a Klauzál tér új szobra? Száz sor az oroszlános kútról Tóbiás Klára oroszlános kútja a Klauzál téren. (Fotó: Nagy László) A kétkedés vékonyka hangja lenne ez, az ünnepi ajándékba kapott diszkutat dicsérők kórusa ellenében. Aligha elég ahhoz, hogy a Klauzál tér millenniumi díszkútjának minden szobrászi és szellemi tévedését fel lehessen sorolni, ahhoz viszont túl sok, hogy műalkotást megillető alapos műelemzéssel illettessék Tóbiás Klára szegedi opusza. Köztéri monumentumokat ritkán illető kritikával szándékom szerint csak némi szélmozgást kivánok kelteni a díszkút hibáit mostanság jótékonyan elfedő ponyva körül. Aki végigolvasta a diszkóiról megjelent híradásokat, és megismerkedett az alkotó laza természetességgel előadott szimbólum-magyarázataival, tulajdonképpen mindent megtudhatott a kútról, szimbólumairól, millenniumi üzenetéről, küldetéséről és magyarságtudatunkat alakító hatásáról. Tóbiás Klárától véve a tényeket csak ismétlésképpen idézem föl: a kút a fény kútja, a talapzat egy templomhajó alaprajzát formálja - ez lenne a szakrális alapvetés. A szárnyas „szkíta oroszlánok" - mindjárt négy darab - az Árpád-házi uralkodóknak tulajdonított cfmerál latként a történelmi régmúltat idézik. Azonos a fizimiskájuk, de azért tudnunk kell. hogy a keleti a hitet, a déli a fényt, a nyugati a becsületet, az északi pedig a bátorságot szimbolizálja. Felül az országalma koronázza a látványt a kettős kereszttel - amit a millennium kapcsán magyarázni sem kell. Vannak itt még melegebb napokon majd vizet frecskelő kígyók is, azok a lét alsó szféráit jelképezik, az oroszlánok a középsőt, a szárnyaik és az országalma pedig a felső világba repítik a fény kútjának vizére szomjazót. Az már eleve gyanút keltő, hogy miképpen lehet ennyiféle és más-más kultúrákban gyökerező szimbólumot egybekovácsolni, és a tisztelt nagyérdeműre oktrojálni. A díszkutat szemrevételező szerepébe élve magamat és Arany Jánost ferdítve gondolná a fene... A jelekből és a látványból ítélve úgy tűnik, csak bátorság és alkotói becsvágytól hajtott vakmerőség kérdése az egész. A végeredmény viszont egy szellemiekben zavaros, jelképeiben ellentmondásos kompozíció, amely a köztéri alkotásokat megillető hitelesítő attitűddel egyaránt keresi a sumerológusok tanain nevelkedettek kegyeit és a keresztény szellemiséget respektálókét. Az, hogy a fény, a bátorság, a becsület és a hit miképpen illeszkedik egy szellemi sorba, azt hiszem olyan talány, ami rejtvényként méltatlan egy köztéri szoborhoz. Az alkotói magánmitológiát nem lehet a köz által elfogadott és közismert jelképek helyébe erőltetni. Essék szó a látványról és a szobrászi teljesítményről is. Egyedül a méreteiben és az arányaiban is helytállóan megformált talapzat, medenceépítmény dicsérhető. Profi munka, Szamos Lukács és segítőinek keze munkáját dicséri. Hozzáteszem: ez időre el is készült, nem úgy a kút felépítménye, ami mikorra Luca széke szokott, akkor jutott csak végső állapotába. Ami ezen felül van, arról már kevés jó mondható. A szárnyas oroszlánok különös szobrászi szülemények. Vadállatnak nem elég vadak, szimbólumnak meg túl életszernek, sas fejjel még lehetnének griffek, ha komolyan vette volna a szobrász saját szellemi alapvetését. Márk evangélista, ha feltámadna, kikérné magának, méltatlan jelképbitorlás címén, a derék velencei polgárok véleményére pedig külön is kíváncsi lennék. A felnagyított nippeknek ható. pandamaci méretű szárnyas lények monoton egybevágóságukkal inkább emlékeztetnek szobadíszre, óvodai játékszoborra, mintsem plasztikai értékekkel bíró szoborra. Sótlan, ötlettelen plasztikák, magasztos tartalmakkal teleaggatva. Az egész kút külleméről, stílusáról szólva megállapítható, hogy a szobrászi lelkesültség láthatóan viaskodott a díszítő hajlammal, ezért aztán a marcona vadak testét itt-ott pikkelyes díszítmények fedik, leginkább szkíta ékítményeknek vélhetnénk, de ez talán mindegy is. A szárnyak aztán végképp gusztustalanok, mint plasztikai elemek, pedig itt még javíthatott volna a látványon egy markánsan megnyilvánuló stilizáltság, díszítő játékosság. A bojtos oroszlánfarkacskák pedig nőies szemérmességgel pöndörödnek a nemi jellegzetességek híján azonosíthatatlan lények alá. Pedig a farkcsóva lehetne kézenfekvő kifejezője a mancsok alá vésett „bátorságnak", netán „becsületnek" is. A fénnyel és a hittel azonban már gondok lehetnének. A leginkább talányos kompozíciós megoldás a fókauszonyra emlékeztető szárnyas végtagok csúcsain egyensúlyozott, méretes görögdinnye nagyságúra növesztett, aranyozott országalma erőltetett és önkényes összekapcsolása. A királyi hatalom középkori jelvénye éppen a nomád világ tagadásából született. Erre a megoldásra fokozottan igaz: a nagy méret nem azonos a monumentálissal. A bronzöntvények minőségéről és a titkosított alkímiával kikísérletezett, cukormáz hatású bronzpatináról annyit, hogy a közeli karneválhercegen lévővel öszszevethető, milyen az igazi és milyen a pancsolással kivitelezett. A díszkút durva kivitelezési hibáit közben ugyan eltüntették és készülése közben elmaradtak egyes elemek, további szimbólumok is. A kútkáváról például lemaradtak a mérethibásan öntött, kígyófonatos ékítmények (szerencsére) az országalmáról pedig az Árpád-sávos tűzzománc címer (hál' istennek). Lennének a fentebb leírtak alapján további javaslataim is, a ponyva alatt rejtekező motívumokat illetően. Akkor persze maradna a kút csupán kút, vagyis lenne önmagában az egész az, ami. Miért ez a kesergő, méltatlankodó és indulattal bíráló hangnem? Mert a tér eleganciája, a 19. századi városlakók ízlését kiválóan képviselő környező paloták sora, Kossuth szobrának méltóságos monumentalitása konzseniális köztéri alkotást kívánt volna ide. Bárcsak tévednék ítéletemben, hogy ezúttal nem találta meg a feladat az arra felkészült alkotót. A városkép átalakítóinak elemi felelőssége a minőség védelme, a hiteles alkotások világra segítése, a városkép elődeinkhez méltó továbbformálása, ami a térrel és a homlokzatok gyönyörű felújításával meg is történt. Csak éppen az I-re nem került ékezet. A köztéri művészet a maradandóság és az állandóság garanciájával születik. Nincs helye a sietségnek, kapkodásnak, átgondolatlanságnak, a minden áron való városformáló önigazolásnak. Méltatlan a város szellemi arculatához és a millennium alkalmához is legszebbnek deklarált terünkön egy zavaros szimbolikájú és műtárgy szerepében erősen vitatható értékű köztéri monumentum. Állatorvosi ló-modellként bemutatható minden rajta, hogyan nem szabad köztérre erőltetni emlékművet, amelynek létrejöttét e téren járatlan városatyai presztízs tüzel, amelyet alkotói önigazolások kényszere terhel, teljesíthetetlen határidők kötnek gúzsba. Olvastam a díszkúttal kapcsolatban - talán az iránta megkövetelt befogadó bizalom gerjesztéseként -, hogy „millenniumi pályázatnyertes mű"... Csak a pontosság kedvéért írom le: nem képzőművészeti pályázaton nyert, nem a szakma mondott elfogadó ítéletet fölötte, hanem pénzügyi támogatásért folyamodó városi „projektként" gurultak megvalósításához a kormányhivatali forintmilliók. Mormolgatom magamban, mi lett volna, ha mondjuk csak a szegedi vagy a szűkebb környéken élő és alkotó szobrászok mindegyikét versenybe hívják, ugyan tegyék le elképzeléseiket a város legelegánsabb terére. Igazi, alkotót próbára tevő szép verseny lett volna. Egy nagy lehetőség úszott el, azt hiszem. Sajnos nem először. Tóth Attila „Möglépött, mint Dugonics..." Felekezeti kérdés Dugonics András egész alakos szobrát, Izsó Miklósnak és a befejező munkákat végző Huszár Adolfnak alkotását 1876-ban avatták föl az akkori Búzapiacon, a mai Dugonics téren. A szobor a főreáltanoda előtt pár méterrel, kicsiny cserjeligetben, az épületnek, a mai egyetemi központi épületnek háttal állt. Az 1890. évi XXV. törvénycikk 11 ítélőtábla fölállítását rendelte el, az egyiket Szeged kapta. A tábla az Iskola (később Oskola) utcai Hungária Szálló épületében kezdte meg működését, majd megkapta a volt főreáltanoda, akkor már reáliskola épületét. Hamza Géza (1859-1931) táblai elnök református volt, ezért nem nézte jószemmel, hogy ablaka alatt egy pápistát öltöztetett bronzba a szegediek kegyelete. El is érte, hogy András tisztelendő szobrát a város áthelyezze (1895) a térre, mai helyére. Péter László kutatásaiból tudjuk, hogy az Alsóvárosról érkezők ajkán napok alatt megszületett a szólás: „Möglépött, mint Dugonics..." Móra beszéli, hogy a felekezeti kérdéssel életében csak egyszer találkozott. A pesti egyetem hallgatója volt, szüleitől támogatást nem várhatott, a legnagyobb nyomorban élt. Ablaktalan albérletében fűtésre nem futotta, ha nagyon fázott, a Rókus kórház konyhájából kiáradó gőzben melegedett... Az íróé a szó: „Fiatal surbankó voltam, mikor írogattam a Vasárnapi Újságnak, amelynek akkor Nagy Miklós volt a főszerkesztője. Vakáció volt, nem jutottam hozzá a laphoz, így csak később olvastam el Nagy Miklós szerkesztői üzenetét, amikor István bátyám hívta fel rá a figyelmemet. Nagy Miklós ebben az üzenetben szörnyen megdicsért, és arra kért, hogy látogassam meg. El is mentem hozzá. Kedvesen fogadott, talán meg is ölelt, és minden hosszabb bevezetés nélkül megkérdezte, hogy nem vállalnám-e el a Vasárnapi Újság segédszerkesztői állását. Szédelegve rebegtem el az igent, mert soha nem álmodtam, hogy ilyen pozíció vár rám. Sokáig elbeszélgetett még velem Nagy Miklós, kikérdezett, valószínűleg azért, hogy alaposan kiismerjen. Amikor aztán elbúcsúztam, arra kért, hogy már a jövő hét szerdáján kezdjem meg a működésemet. A boldogságtól valósággal támolyogtam kifelé, amikor visszahívott Nagy Miklós. - Ugye, öcsém, maga református? - Katolikus vagyok én vágtam ki büszkén félegyházi gyerek. - Katolikus? - csodálkozott Nagy Miklós hangja. Hát nem azt hittem, hogy református! Na nem baj, majd írok, ha szükségem lesz magára. Persze sohasem írt. Akkor találkoztam először a felekezeti kérdéssel... (|A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Bp. 1962. 185-6.) A szegedi születésű Domokos László (1882-1973) egy időben volt a műegyetem hallgatója, és a Szegedi Napló munkatársa. Mórának nem csak szerkesztőségi kollégája, hanem benső barátja is volt, így hát ismerte a Nagy Miklós-féle esetet. A 20. század első éveire visszaemlékezve írta a Somogyi-könyvtári Híradó 1964. évi 1-2. számában: „Én ugyanakkor az Országvilág című előkelő szépirodalmi lapnak küldözgettem költeményeimet, és novelláimat, de engem soha se kínáltak meg segédszerkesztői állással. Később, a Somogyi-könyvtárra gondolva, elvégeztem a Nemzeti Múzeumban a könyvtártiszti tanfolyamot, ahol a tudós Fejérpatak László igazgató magyarázta meg az ősrégi papiruszok rejtelmeit. De mikor Reizner János halála (1904) után együtt pályáztunk a Tömörkény előlépése által megüresedett könyvtárosi állásra, akkor én jártam úgy, mint Móra a Vasárnapi Újsággal: a jelöléseknél engem hagytak kí református vallásom miatt, Móra pedig elnyerte a sóvárgott könyvtárosi állást..." Szóval sem Móra, sem Domokos nem kapta meg a stallumot. Ma már, egy évszázadnyi idő teltével tettetett értetlenkedéssel csóválhatjuk a fejünket: az egyik azért nem, mert katolikus, a másik azért nem, mert református volt. Apró Ferenc Nagy László: Felület Rálkai Sándor nem Palotás János Nagy az én vétkem, és akkor sincsen rá bocsánat, ha legalább húsz éve tart. Agykutató legyen a talpán, aki magyarázatot tud adni. Egyik kutatónk nyilatkozta a minap, paradoxon, hogy éppen az agy, ami pedig a világ legjobb és legpontosabb megismerésére törekszik, saját működését csak közelítőleg érti. Nem tudom, mikor jöhetett létre a téves kapcsolás a fejemben, de mintha bebetonozódott volna, mindig mellékvágányra jutok, ha Rátkai Sándort akarok mondani vagy írni. Palotás János lesz belőle. A többi Rátkai-famíliával is így vagyok. hetvenhétszer kerestem a könyvtárban Palotás Erzsikét, de szerencsérc mindig kiderült, Rátkai Erzsike van. Palotás Sanyit is kerestem már, régi ismerősként - pedig Rátkai Sanyit akartam. Múlt szombati számunkban jött elő megint ez az ökörség. Az egyetlen szegedi papucsost, Rátkai Sándort akartam tiszteletem és megbecsülésem jeléül leírni, aki még mindig kalapálja a szegedi papucsot. de Palotás János lett belőle. Amikor elnézést kértem tőle, kegyes megértéssel vigasztalt: biztosan találkoztam még a Palotás papucsossal is, azért tévesztek. Nyilvánosan is megkövetem, és közelgő 87. születésnapján legalább százhúsz évet kívánok neki, megállás nélkül, jó egészségben, figyelmeztetve rá, csak az első 87 év a nehéz. Remélem, addig megtanulom, más a Palotás, és más a Rátkai, és föltétlenül jelentkezem majd. Horváth Dezső