Délmagyarország, 2000. december (90. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23 / 300. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2000. DEC. 23. Eszter néni könyve „Elmondtam a papírnak... F# Bitó Józsefné Gera Eszter, első kötetével. (Fotó: Schmidt Andrea) Könyvet írt életéről egy 78 esztendős balástyai asszony. Bitó Józsefné Gera Eszter szegényparaszt családba született, s bár kitűnő bizonyítványa volt, mégsem tanulhatott: hamar munkára fogták. A könyveket is csak titokban szerethette: sem apja, sem férje nem tartotta sokra az olvasást. így hát Gera Eszter, kislány korától kezdve rejtőzködve írt. Följegyezte örömét, bánatát - s megkönnyebbült az írástól. A sok papírra vetett sor végül könyvvé gyűlt össze. Bitó Józsefné Gera Eszter „Régi paraszti életünkre emlékezem" című könyve a közelmúltban jelent meg. „Azóta (rok, mióta írni tudok. Tanyán születtem, hetedik gyerekként; négy életben maradt testvérem után a legkisebb voltam. Föltétlen engedelmességre szoktattak, így hát mindazt, amit szerettem volna, amiről senkinek sem beszélhettem, elmondtam a papírnak. Füzetbe írtam, ami fájt, aminek örültem. Persze, senkinek se mertem megmutatni, a füzeteket elégettem... De a papfr, ceruza jó barátom maradt, mindenen átsegített." Bitó Józsefné Gera Eszter a balástyai könyvtárban mesélte el első könyve megszületésének történetét. Eszter néni élőszóban éppúgy fogalmaz, ahogyan ír: finoman, választékosan, pontos meglátásokkal, jellemzéssel. Egész lényéből sugárzik az érzékenység, a belső figyelem: a lélek apró rezdülései szeme fényének változásain követhetők'. Az elemiben Gera Eszter iskolaclső volt. Ertesítőkönyvecskéjében így minősítették a kislány iskolai munkáját: „Szorgalma ernyedetlen." Kevesellte a lec" két, minden keze ügyébe eső könyvet elolvasott. A meséket hamar megunta, komolyabb könyvek után vágyott. De hiába tűnt ki eszével és igyekezetével hatvanhárom osztálytársa közül, Gombkötő Antal tanfelügyelő hiába igyekezett meggyőzni a szülőket, hogy a hat elemi után taníttassák tovább a gyermeket - a szegénység, a tanyai élet szigorú törvényei, édesapja gondolkodásmódja nem engedték szárnyalni a kislány szellemét. „Nem nevelünk kisasszonyt!" szólt az ítélet Esztikéről, akit - legkisebb lévén - szülei gondviselőjüknek szántak. • Ám a sors mégis a betűk, az olvasás, írás felé vezették a kislányt. Gyakran meglátogatta őket Bálint Sándor, az akkor még ifjú néprajzkutató, akinek édesanyja Esztike apjának bérmakeresztanyja volt. („Akkoriban még számon tartottuk a rokonságot; ma már másképpen van. Elfelejtik megtanítani a gyerekeket az idősek tiszteletére..." - vetette össze a régi és mai időket beszélgetésünk közben Eszter néni.) A néprajzkutató látogatásaira így Bitó Józsefné Gera Eszter így emlékezett: „Bálint Sándor nagyon szeretett. Kijárt hozzánk a tanyára, imádságokat, közmondásokat, szólásokat gyűjtött. Ő is kérlelte apámékat: „Márton bácsi, engedjék tanulni, jó esze van!" Hiába: otthon tartott a munka. De amikor tizenhat éves lettem, mégis segített rajtam a Jóisten: két évre Bálint Sándorék szegedi, Pálfy utcai házába kerültem, ahol a feleség, Sára asszony gondoskodása alatt, segítettem a tudós följegyzéseit tartalmazó névjegycetlik rendezgetésében." Erre a két esztendőre, mint élete egyik legszebb időszakára emlékszik Eszter néni. „Az a sok könyv... Már nézni is boldogság volt!" De nem csupán könyvek, hanem jeles személyiségek közelébe is került a tanyai lányka. „Havi búcsú volt éppen, amikor Bálint Sándor jött haza egy nagybajszű emberrel. Engem bíztak meg, hogy vigyem be az ételt, s amikor beléptem a túróslepényes tállal, akkor tudtam meg, hogy Móricz Zsigmond jött el hozzánk. Pirultam, lángoltam. majd elszaladtam..." Egy másik alkalommal Aba-Novák Vilmos festőművész (ugyancsak Bálint Sándor jó barátja) tette tiszteletét a Pálfy utcai házban. Rajzokat, vázlatokat hozott, s az egyiket Eszter elé tette: „Ha tényleg olyan okos vagy, mond meg, mi lesz ebből a képből!" A kislány ránézett, s már mondta is: „A kánai mennyegző!" S az is lett... Az elkészült festmény utóbb Bálint Sándorhoz került. • Gera Eszter 1944. január 23-án házasságot kötött Bitó Józseffel. Két fiúgyermekük született. Küzdelemmel teli, nehéz életük volt. Az asszony az általános iskolát 1964-ben, a győriszéki iskolában végezte el, s ugyanebben az évben tejgazdasági és állattenyésztési szakmunkásbizonyítványt is szerzett. Képesítését nem használta, továbbra is a háztartásban dolgozott. Az írást házassága alatt is titokban folytatta. De nem csak prózát, hanem verseket is írt. Az ötvenes évek végén iskolabúcsúztatót fogalmazott a végzős általános iskolásoknak. Öt legénynek lánykérő költeményt alkotott. A versek megtették hatásukat: mind az öt legény karikagyűrűvel jött vissza... Költeményei, amint a szerző mondja, nem is versek, hanem „rímbe szedett gondolatok." Hangjuk legtöbbször szomorú. Talán kötetbe gyűlnek egyszer. A leendő verseskönyv címe már megvan: „Járom az utam, mindig fájós szívvel..." Eszter néni 1975-től a Balástyai Művelődési Ház pávakörébe járt énekelni. Kiss István, a művelődési ház igazgatója bíztatta: mutassa meg a nyilvánosságnak is írásait. Ifj. Lele József, a szegedi Móra Ferenc múzeum néprajzkutatója irányításával, 1987-től rendszeresen vett részt országos néprajzi és nyelvjárási pályázatokon - s nyert díjakat. írásai megjelentek a „Jel" című katolikus folyóiratban, s az „Aranyág" katolikus gyermekfolyóiratban. Kilenc versét az „őszi rügyfakadás" című „Szépkorúak antológiája" közölte. „Amikor a falubeliek megtudták, hogy írok, akadt, aki megszólt: 'Hat elemit végzett parasztasszony ilyesmivel törődik?' De én úgy éreztem, muszáj írnom. Az emlékeim előtörtek, s hasonlítgattam a múltat a jelennel." Kiss István művelődési ház igazgató, Eszter néni első segítője, biztatója, 1993-ban meghalt. Felesége, Iliin Klára - amint elmondta - „örökségül kapta" férjétől Eszter néni munkájának támogatását. Az ő közreműködésével született meg a néprajzi tárgyú írások gyűjteménye. A „Régi paraszti életünkre emlékezem" című kötetet a Balástyai Általános Művelődési Központ adta ki, a Közoktatási Modernizációs Közalapítvány támogatásával. A könyv 600 példányban jelent meg, s egyelőre kizárólag a balástyai művelődési központban kapható. (Talán nem szabadna elárulni, de kiderült: a szegedi Officina Tannyomda nagylelkűen megelőlegezte a költségek egy részét. A kiadó csak akkor egyenlítheti ki tartozását, ha minden példány elkelne.) • Az író parasztasszony még egy titkot is elárult: „Megfigyelem az embereket. Férfiakat és nőket, ismeretleneket is, az utcán, vagy az autóbuszon. Elképzelem, milyen lehet az az ember otthon vagy a munkában; hogyan viselkedhet házastársként, szülőként; milyen, amikor iszik, vagy amikor szeret... S volt, hogy utóbb sikerült összehasonlítanom az elképzeltet a valóságossal. Még az is megtörtént, hogy kiderült: a leírás ráillik az illetőre!" Bitó Józsefné Gera Eszter egyik fiának családja körében él, szeretetben, megértésben. Nem tette le a ceruzát, tollat, de (amint mondja) nagyon megváltozott a világ, s bántja őt a sok irigység, rosszindulat. „Amit eddig írtam, azzal bárkivel szembe mernék állni, vállalnám minden szavamat. De lehet, hogy nem írok több könyvet." Azért a konyhaszekrényen mindig ott várakozik egy spirálfüzet: abba Eszter néni még palacsintasütés közben is följegyez eztazt... Nyilas Péter Korunk hőse 7

alán a demagóg politi kus? Netán a sürgő-forgó menedzser? Vagy tán a könyveibe, műszereibe feledkező hangyaszorgalmú tudós? Nem, egyik sem. Bár az utóbbi hivatás előkelő társadalmi tekintéllyel rendelkezik. Csak épp a tudományok nyelve egyre elvontabb, egyre érthetetlenebb lett. így csupán a beavatottak rúghatnak labdába. Akárcsak a modern képzőművészet esetében. Más kérdés, hogy a klasszikus szépművészet azért korántsem maradt eleven, életerős utódok nélkül. Elvégre a kandi kamerák először a fotografálás, majd a fdmezés irdatlan birodalmait teremtették meg. Ha századunkat képkorszaknak tekintjük, akkor itt lényegében ezek a médiumok perdöntők. Persze mindenekelőtt a dinamikus, lebilincselő mozgókép. Ami annyit tesz, hogy korunk hőse nem más, mint a fáradhatatlan, szemfüles és mágikus hatalmú operatőr. Aligha kétséges: ritkán beszélünk erről. Már csak azért is. mivel a kameramanok rendszerint a háttérben állnak. Legalábbis a fdmek rendezői mögött. De hát ilyen a team munka. Hierarchikus. Még akkor is, ha egy-egy alkotás milyensége majdhogynem rajtuk múlik. Ők visznek lírai melankóliát vagy drámai térszerkezetet a képsorokba. Ők adnak formát, hangulatot és hatásrendet a legkülönfélébb motívumoknak. Nem véletlen, hogy kiváló rendezők mellett majd mindig igényes, szellemes operatőrök serénykednek. Habár e szakemberek döntő hányada közel sem a filmgyáraknak dolgozik. Inkább kisebb-nagyobb híranyagokat, riportokat, dokumentum összeállításokat készítenek a tévéstúdióknak. Amolyan serény közkatonák ők, ennélfogva az ő müveikkel szembesülünk leggyakrabban. Szinte minden nap. minden áldott este. Jóformán a nevüket sem tudjuk, mégis óriási a felelősségük. Kameráikkal mintegy korszakunk látásmódját testesítik meg. Ki ne emlékezne például a közelmúltban végbement közép-európai rendszerváltozásokra. Egyféle kábult, reményteli hangulatban éltünk ekkoriban, s egyre-másra ott csüngtünk tévéink képernyőin. Hogy miféle fejlemények adódtak a kelet-németeknél, milyenek Romániában? Aztán sorra-rendre jöttek, már-már özönlöttek az izgalmas felvételek. Hol nyugtalan, zsúfolt felvonulásokat láttunk, hol szónokló, gesztikuláló politikusokat, nem is szólva az utcai lincselések megdöbbentő jeleneteiről. Bárhogy is vesszük: mindez a maga nemében páratlan jelenségnek számított. Ott ücsörögtünk kényelmes karosszékeinkben, s úgyszólván testközelből figyelhettük a világtörténelem egyik legjelentősebb társadalmi pálfordulás sorozatát. Ez nekünk adódott meg először. És pont a filmesek jóvoltából. Am a végső, megnyugtató bizonyítékokat is sorra-rendre tőlük várjuk. Gondoljuk csak a román diktátor házaspár kivégzéséről szóló hírekre! Kezdetben nemigen hittünk a mendemondának, a szavaknak. Végül megkaptuk a cáfolhatatlan felvételeket. Úgyhogy korszakunk legfőbb igazmondója a dokumentáris képanyag lett. Ahogy ez egy szkeptikus századhoz illik. Egyébként a látványrenddel is bőségesen lehet manipulálni, hazudni. De ezt most ne bolygassuk. Inkább kérdezzük meg magunktól: miféle különös képélményekkel ajándékoztak meg bennünket a filmesek. Itt azonban a bőség zavarával küszködünk. Hisz nem múlik el egyetlen nap, se hét, hogy tágasabb és intimebb világunkban ne történne valami érdekes, katasztrofális vagy aranyos esemény. Ami egyfelől olimpiai mámor, parázna szépségverseny, az másfelől közlekedési baleset, démonikus földrengés és kíméletlen árvíz. Eszembe jut azután a pár évvel ezelőtti hatalmas tengeri olajszennyeződés. S ezzel együtt egy csapzott, magányos, bemocskolódott madár is a képernyőre került. Nem lehet elfelejteni: kimondottan apokaliptikus sugallató volt. A másik oldalon viszont mesés, csodaszép vidékek tárultak fel előttünk. Olyan áttetsző, bámulatos távlatokat láthattunk, hogy hozzájuk képest Giotto kékjei is fakónak tűntek. És ami a legfontosabb: a fdmek révén megtanultuk mozgásban észlelni a valóságot. Akárha egy kattogó vonaton lennénk. Egyúttal az esték, az éjszakák sziporkázó látvány varázsa is jóval közelebb került hozzánk. Ne feledjük ugyanis: a festészetben alig-alig akad nyoma az efféle vízióknak. Ezzel már jeleztem is egy kézenfekvő összefüggést. Minthogy a filmesek áltat nyújtott világkép mindenképp öblösebb, mozgalmasabb és részletgazdagabb, mint a képzőművészeté. Ha úgy adódik: bepillanthatunk az óceánok belvilágába, máskor meg a felhők fölötti térségekbe. Igaz, az archaikus és történelmi korok embere is kozmikus dimenziókban képzelte el a létezést. Mi viszont reálisabb képzeteket formálhatunk e misztikus térségekről. Más lapra tartozik, hogy az emberi természet milyenségének megmutatásában a filmesek tábora aligha vetélkedhet a szépmüvészetekkel. Úgy látszik: Velázquez, Rembrandt vagy Goya zsenialitása a zergelábú idő fölött áll. Annál is inkább, mivel korszakunk fergeteges képdömpingjében az emberi egyéniség nimbusza jócskán elsatnyult. Nem ritkán csak gesztikuláló, szövegelő bábokat és figurákat látunk, akikhez édeskevés köze van a kameramanoknak. A személyesség hiánya pedig menthetetlenül sematizálja, elszürklti a produkciókat. S itt máris a gondok kapujában vagyunk. Mert mindent összevéve korunk hősei mégsem bírták megváltani a kallódó, modern tömegeket. Odaszoktunk ugyan tévés dobozaink elé, mintha folytonos, legyűrhetetlen képéhségünk lenne. Csakhogy e mohósággal voltaképp magunknak ártottunk legtöbbet. Szépen, lassan leszoktunk a társasági életről, a jóízű beszélgetésekről, ráadásul látáskultúránk is fokozatosan elsorvadt. Egyre lomhábban, felszínesebben figyeljük a képsorokat: csupán a tékozló idő laza kitöltését gyakoroljuk. Holott lényegében önmagunk építéséről, a világhoz való viszonyunk minél pontosabb tisztázásáról lenne szó. Minderről azért keveset tehetnek a filmesek, az operatőrök. Ők csak teszik a dolgukat, s egyszerre hősöknek és áldozatoknak tekinthetők (lásd újságírói halálozást). Az már a mi bajunk, hogy olyanformán lettünk műveikkel, akár a kávéval, cigarettával. Vagyis: egyiket a másik után. Mintha végletesen meg akarnánk mérgezni magunkat. P

ersze reménysugarak is akadnak. Nemrégiben együtt zsűriztünk Sváby Lajos festőművésszel, aki akkoriban még a képzőművészeti főiskola rektora volt. Arról faggattam: miként tud boldogulni a mostani festő növendékekkel. Erre igencsak komor lett, majd rázni kezdte a fejét. Roppant nehezen - válaszolta - , mivel hihetetlenül gyatra a fantáziájuk. így nem tehetek mást, mint próbálom rászoktatni őket az olvasásra. A jó könyvekre. Ilyenkor ugyanis óhatatlanul beindul az ember képzelete, s ezzel máris elértem valamit. Azt hiszem: igaza lehet Sváby Lajosnak. Nincs kizárva ugyanis, hogy pont a gyakoribb olvasás, egyáltalán az irodalom fogja újra megteremteni a képkultúra érdemibb becsületét. Szuromi Pál Mozgás. (Nagy László fotója)