Délmagyarország, 2000. december (90. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23 / 300. szám

SZOMBAT, 2000. DEC. 23. STEFÁNIA III. A hetedik művészet legyen, és ne a nyolcadik tőzsde!" Király a metrón Jean Badal filmrendező: „Nem hiszem, hogy több pénzt hoz a film, ha a producer ostoba sémákat követ." (Fotó: Karnok Csaba) Jean Badal - Badal János Budapesten született 1927. március 27én. A Pázmány Péter Tudományegyetem, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett diplomát, ezután pedig a Sorbonne-on doktorált. Fiatal operatőrként részt vett a második világháborús normandiai partraszállás filmezésében. 1953-tól itthon készftett filmeket, Ecseri lakodalmas (1952 rövid), Rákóczi hadnagya (1953), Hintónjáró szerelem (1954), A szánkó (1955 rövid), Gábor diák (1955), A császár parancsára (1956), Bakaruhában (1957), amelyek közül utóbbi nemzetközi sikert is aratott. 1957-től él Franciaországban, ahol a legnagyobb színészekkel forgatott, olyan filmekben, mint Az érzelmek iskolája (1962), Húsz év után (1964, amerikai), Mi újság, cicababa? (1964, angol-francia), Itt kezdődik a kaland (1965 svéd), Éretlen szívek (1966 francia), Királyi vadászat (1968), Playtime (1968 francia), Hajnali ígéret (1970 franciaamerikai), A rend gyilkosai (1971 francia), Egy kis napsütés a hideg vízben (1971 francia-olasz), Egy kaland utóélete (1973 francia), Az ítélet (1974 olasz-francia), Goodbye Emmanuelle (1977 francia), Manón Lescaut (Hildehrand Istvánnal, 1978, francia-kanadai-angol), A kis darázs (1981 francia), A fenevad (1984 amerikai-magyar), H-moll mise (1988 francia), Kölcsönkapott idő (1994 amerikai-magyar). Eladó város (1995 francia). Az amerikai filmkészítés! recept nyomán a filmművészetet egyszer és mindenkorra hírbe hozták a profitszerzéssel. Jean Badal - Badal János - Párizsban élő magyar filmrendező úgy véli, mégis tehet olyan filmet készíteni, amely megélhető emberi történetekről szól. - A szegedi televíziós fesztiválon sok szó esett arról, hogy az amerikai profitirányult filmpiac termékei nemcsak kereskedelmileg árasztják el a mozikat, hanem hatásuk a nézők ízlésén is megmutatkozik. Milyennek látják Franciaországban, Európa első számá filmgyártó országában az amerikai filmpiacot? - Kezdjem azzal, hogy egy film sosem amerikai, ausztrál vagy kínai, hanem mindenekelőtt jó vagy rossz film. És persze, ha egy film rossz, nem azért rossz, mert amerikai. A problémát abban látom, hogy az amerikai filmpiac valóságos diktatúrát vezetett be, és azt az ízlést, amely számára profitot hoz, megpróbálja ráerőltetni a világra. A magam részéről nem hiszem, hogy el kellene fogadni, hogy fijmet csak nyereségvágyból lehet készíteni, és hogy csak annak a filmnek lesz sikere, amelybe milliókat öltek. Egykor barátja voltam egy fiatal rendezőnek, aki 1941-ben New Yorkban elkészítette Az Aranypolgár című filmjét. Az illetőt úgy hívták, hogy Orsón Welles, a filmre nem kapott egy vasat sem, és az mégis az egyik legnagyobb siker lett abban az időszakban. Én magam is készítettem egy csomó olyan filmet, amelyet nem pénzzel finanszíroztak: előfordult, hogy előálltunk egy forgatókönyvvel és a nyersanyagot nyártó cég azzal adta ide a filmet, hogy majd kifizetjük, ha a produkciót el tudtuk adni. - Úgy érzem, a begyében van az amerikai film... - Az amerikai filmmel nekem elsősorban az a bajom, hogy a sok belefektetett millióval rengeteg véres erőszakot és ostoba, embertelen gyilkosságot állítanak elő. Gondoljunk bele: volt néhány olyan úr a filmkészítés történetében, mint De Sica. Pasolini. Fellini vagy Dassin, aki sikert aratott, noha nem az erőszakról beszélt. Ma Amerikában azt hiszik. hogy csak a vérontással lehet pénzt keresni. Elhatározták, hogy a világot a pénzzel fogják meghódítani, de eközben nem becsülik meg az embert. Hasonlítsa csak össze ezeknek a filmeknek a történeteit azokkal, amelyeket mindannyian megélünk: anyám megszült, apámmal, testvéreim körében felneveltek, megtanítottak írni, olvasni, tízéves koromban elmentem a moziba - és egyetlen gyilkosság sem történt a közelemben. De a mozifilmekben sem, amelyeket akkor megnéztem. A filmekben nem gyilkosságok, hanem költemények voltak, emberi történetek, és én a saját filmjeimben ezeket szeretném megmutatni az embereknek. Az emberek veszekednek persze, vannak problémáik, ez természetes, ezekről beszélni kell, de a nézőnek éreznie kell a filmből, hogy az emberek megbecsülik egymást - és vannak megoldások. - Mit szól ahhoz az érvhez, hogy a moziban az erőszak nemcsak látványosság, hanem az élet tükre is... - Párizsban is rengeteg amerikai filmet vetítenek, látom őket: alig kezdődik el a film, egy autó felrobban, egy ház leég, számolatlanul hullanak az emberek. Ez nem az élet tükre! Én filmeztem halottakat: de az a háború alatt volt. Dolgoztam abban a filmben, amit az angol-amerikai normandiai partraszállásról forgattak. Az egyik csapatvezető operatőre voltam a huszonhat közül; a csapatok megosztották a munkát: egyik a hajókat filmezte, másik a tankokat, és gondolhatja, milyen volt. Közelről láttam a háborút, és ha lehetne, megtiltanám a világon. Ugyanígy a fegyvergyártást is; ha belegondolunk, hány ember gazdagodott már meg abból, hogy fegyvereket adott el olyan helyekre, ahol nem sokkal azután százezrek pusztultak el azoktól a fegyverektől! - Amikor a mozilátogatások csökkenéséről beszélnek, általában a televízió hatására hivatkoznak. Mit gondol, van e más oka ennek? - Ha a filmekből hiányoznak az emberi viszonylatok, akkor nem csoda, hogy Európában is, Amerikában is kevesebb néző megy moziba. Azon kívül a mozijegy is sokkal drágább, mint kellene. 1937-ben Magyarországon egy mozijegy ugyanannyiba került, mint egy újság. Nézze meg ma: a tízszerese. Franciaországban majdnem ugyanez a helyzet, egy lap körülbelül 6 frankba kerül, míg egy mozijegy 45-be. A mozik üresek. Kitalálták, hogy az emberek ne tudjanak bemenni a moziba, pedig az családi szórakozás volt mindig is, ugyanúgy lehetett moziba menni, ahogyan színházba, ahogyan az operettszínházba, a vidám színházakba, a drámai színházakba. A mai világ, ahelyett, hogy a családi életet megbecsülné, elnyomja az embereket, nem engedi meg, hogy neveljék gyermekeiket: kora reggel be kell menni a munkába, amely csak késő délután engedi ki az embert, s eközben a gyermekkel nem beszélget eleget, s a gyermek ráadásul olyan filmeket néz, amelyek elborzasztják az emberektől. - Az amerikai film nyílt titka, hogy előre elkészített sémák szerint készül, lehetőleg ágy, hogy a nézőt ne érje meglepő fordulat. Ön viszont, filmjeiben számos tabut vett már célba, és kimondottan inventív filmesnek számít. - Ismertem egy kiváló amerikai producert, akit Daril F. Zanuck-nal hívtak. Ha volt egymillió dollárja, azzal úgy gondolkodott, hogy tíz filmre jusson 100 ezer belőle. Nem kérte előre a forgatókönyvet, nem is szólt bele a filmkészítésbe, mindent az íróra, a színészekre és a rendezőre bízott, mert úgy gondolta, hogy az ő munkájuk dönti el a film sikerét. A tíz filmből háromnak fantasztikus sikere volt, öt visszahozta az árát, és csak kettő maradt el a várakozástól. De együtt mégis nyereséges volt, és folytathatta a filmek készítését. Sokkal több pénzt keresett, mint bármelyik producer, aki azt állítja, hogy elolvassa a forgatókönyveket, s nem is olvassa el, csak átfutja, és ostoba sémákat követ. - Mit gondol, a filmvilág, a színészek, rendezők elfogadták a filmpiac anyagiasságát? - Nem kell mindig pénzről beszélni! Amikor Svédországba mentem forgatni Harriette Andersonnal, nem fényes szállodában laktam, hanem a színésznő családi otthonában. Amikor levitt a stúdióba, ott megismerkedtem Ingmar Bergmannal, s később, a metrópénztár előtt állva arra lettem figyelmes, hogy Olaf király várakozik a hátam mögött. A király amúgy szóba állt az emberekkel a metróban. Ezt szeretném én: hogy lássuk értelmét az emberi kapcsolatoknak. És ez nemcsak a filmkészítésre érvényes, hanem a mozielőadásokra is. Egykor Párizsban egy filmbemutatón ott lehetett látni a rendezőt és a színészeket: ha az ember elment a moziba, könnyen előfordulhatott, hogy két sorral előbb ott ült Simoné Signorét és Yves Montand, Cathérine Deneuve. Ma a film alkotói privát sajtóvetítésre mennek. - Ön 1957-ben Franciaországba emigrált és noha itthon több játékfilmet is készített már, Párizsban riportfilmezésből élt. Valahogyan el kellett kezdeni. Az egyik első munkámat Párizsban egy Fox Movie nevű amerikai híradóvállalattól kaptam. Annak idején nem volt még műhold, sem egyenes közvetítés. A város minden negyedében alkalmaztak egy operatőrt, akit azonnal értesítettek, ha valami történt. Én a 7. kerületben laktam és ha bármi történt, akár éjjeli kettőkor is, nekem ugranom kellett. Azzal a feltétellel alkalmaztak, hogy csak arra a napra kapok fizetést, amikor dolgozom: ha nem történt semmi, nem kaptam pénzt. Viszont szereznem kellett egy kamerát: elmentem a kölcsönzőbe, noha tudtam, kamerát bérelni eléggé drága mulatság. Egy vasam sem volt. Egy idős bácsi fogadott, fejét ingatta és végül megkérdezte: rendbe tudok-e hozni egy kamerát. Sietve közöltem, hogy igen, mire elvezetett a raktár végébe, és átadott egy rozzant felvevőgépet. Megegyeztünk, hogy csak azokra a napokra kell bérleti díjat fizetnem érte, amikor dolgozom. így aztán minden megoldódott - tőke nélkül. - Melyik volt legkülönlegesebb híradós tudósítása? - Kennedy elnök párizsi látogatásáról kellett tudósítanom. Számtalan operatőr összegyűlt, de a hatóságok csak egynek engedélyezték, hogy az elnököt az őt szállító autóban elkísérje. Engem választottak ki, azzal, hogy a felvételt átadom a többieknek. Az elnök a Trocaderónál megállította az autót, hogy megnézze az Eiffel-tornyot, s ekkor váratlan dolog történt: a sofőr hiába próbálta újraindítani a motort, nem ment. Ebben a tétova és zavart pillanatban Kennedy kiszállt a járműből, hátrafutott, és addig tolta az autót, amíg az beindult. Én persze mindezt vettem a kamerával. - Hogyan mutatták be első filmjét Franciaországban? - Egy Morgenstern nevű, Magyarországról a német megszállás elől elmenekült producer figyelt fel rá, aki látta a Rákóczi hadnagya című 1953-ban készült filmem, és tetszett neki. Jó nevű filmproduceri és -terjesztő irodát vezetett Párizsban. A Rákóczi hadnagyát hat hónapon keresztül szerdán és szombaton kedvezményes áron vetítették az iskolásoknak, és a diákok nagyon szerették. Azzal is szerencsém volt, hogy az utolsó filmem, a Bakaruhában, amit Magyarországon forgattam 1957-ben nagy siker lett: később Londonban 6, Párizsban 8 hónapig játszották. Ezután már könnyebben jöttek a felkérések. - Ön többször kihangsúlyozta, hogy egy filmet nemcsak a profitért érdemes elkezdeni. Mi kell hát hozzá? - 1969-ben megkeresett egy francia lány, aki Argentí-' nából jött vissza, és nagyon szeretett volna filmet csinálni. Egy vasunk sem volt, azt sem tudtuk, hol kellene elkezdeni. Végül találtam egy tanyát Párizstól 20 kilométerre, s miután alkalmas helyszín volt a forgatásra, javasoltam, hogy az egész stáb költözzön ki oda, mert úgy olcsóbb. így is tettünk. Három hétig éltünk ott, úgy hogy magunknak főztünk. Ez volt Bernadette Lafonte első filmje, a Kalózmenyasszony, s ez a film abban az esztendőben úgy lett nagy siker, hogy az év legolcsóbb produkciójának bizonyult. Franciaországban abban az időben körülbelül 180 filmet gyártottak egy évben. Az egészben az volt a legjobb, hogy a mi legolcsóbb filmünk ugyanannyi pénzt hozott, mint az akkori legdrágább. Amikor az író nekiáll, a mű nem attól függ. hogy milyen papírra frta. Végül is én azt szeretném, hogy a mozi a hetedik művészet legyen - és ne a nyolcadik tőzsde. Panelt Sándar MADÁCH IMRE AZEMBER TRAGÉDIÁJA Deák Ferenc illusztrációja - Hát túléltétek! - emelte az anekdota szerint pezsgőspoharát egy magyarországi író Kolozsvárott 1990 elején, ottani barátai körében, ám le sem ereszthette, egyikük már emelte is sajátját a válaszra: - Hát nem éltük túl! A különbség, lássuk be, lényeges. A nemtúlélésnek ez a esete, amely a szabad világ pénzkereső hajszájában nevetséges malőrnek hat, és az ember bosszús lesz tőle, mint az alamizsnával meg nem elégedő koldustól, aki még tovább akar beszélni, szóval ez a nem-túlélés Erdélyben egy egész irodalomnak adott hallatlan magasfeszültséget és sosem látott közösséget olvasójával. Ezt az alkotói feszültséget és közösséget látom viszont Deák Ferenc: Betű és rajz című albumában, másképp szólva, az év legszebb könyvében. Milyen is a szépség! A legszebb könyvet oly erősen átitatja az emberi létezés iránti szenvedély, hogy az ember megtorpan, ahogy felnyitja. Mindennapi praktikus eszét, kicsinyességeit ott, az első lapon leteszi, és a A legszebb könyv könyv lapozását egy alapvetően más ízlésű ember fejezi be. Ami a kettő között történik, az Deák Ferenc titka. A legszebb könyvet ugyanis ki készíthette más, mint egy könyvművész, a romániai magyar Kriterion könyvkiadó egyik atyamestere. A legszebb könyv a szép könyvek készítéséről szól. A könyvtervező-grafikus Deák Ferenc kinyitotta műhelyét, amelyben a hetvenes-nyolcvanas évek szinte teljes erdélyi magyar könyvtermésének grafikai stílusa kialakult, és első látásra a tipográfia, de valójában az emberi természet nagy fejezetcímein vezeti végig az olvasót. Mint minden könyvet, ezt is lehet többféleképpen olvasni: az ember, mintha olvasmányélményei nyernének újra képet, végiglapozhatja Villontól Kafkáig, Madáchtól Sütőig, a szerelmes szonettektől Irgum Burgum Benedekig, s nézheti úgy is, mint egy életmű tipográfiai és grafikai leleményeinek összefoglalását. De akárhogy nézi, látnia kell, hogy a szerző nemcsak tervezői, tipográfusi tudását osztja meg, hanem a rajzolás 42 fokos lázában ég, ahogyan maga mondja el egy sosem publikált dedikációban: „Szívemen melengetett régi vágyam volt, hogy a hangtalanul suhanó vonallal könyvben mondjam el egyszer a grafikus mesterség dicséretét, az önkifejezés lázban gyógyító küzdelmét, s az írói alkotások köré képi-grafikai Iátványünnepet teremtsek." A grafikai helyzetkomikumok, a poén és a vicc korában, amikor sosem derül ki a különbség túlélés és nem-túlélés között. Deák Ferenc a szó legszebb értelmében korszerűtlen könyvet készített. Ezért lett szerintem az év legszebb könyve. Nekem, aki Deák Ferenc erdélyi munkáit könyvről-könyvre láttam, olyan ez az album, mintha évtizedek óta olvasnám. S ha néha leteszem, mint a megszokás az égve felejtett villany után, egy történelmileg is meghatározható érzék utánam szól: gondoljak bele, mit is éltem túl. Panek Sándar