Délmagyarország, 2000. december (90. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-16 / 294. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2000. DEC. 16. A lecsúszott Alex fura históriája Berlin — nyílt város A Potzdamer Platz újdonatúj toronyházainak tővében most is kelendő az árusok portékája: az NDK-s időkre emlékeztető relikviakacatok gyűjteménye. (A szerző felvétele) Megtévesztő a jelző a címben. Mert bár sok város kapva-kapott volna rajta az utolsó világégésben, hogy megszerezze, birtokolja a hőn óhajtott „nyílt város" titulust, az csak keveseknek adatott meg. Például Rómának, amely meg is úszta, hogy porig rombolják. Mint ahogyan részben Bécs is föllélegezhetett, hiszen nem vált hadszíntérré, nem úgy, mint Budapest vagy éppen Berlin. Ráadásul fővárosunkat kétszer is utolérte ez a sors e században, legutóbb 1956-ban. Tán ezért is bolyong a szokásosnál érzékenyebbre váltott hangulatban a magyar a valahai porosz, aztán birodalmi, utána német demokratikus, ma pedig egyszerűen német főváros, a nyíltnyitott Berlin utcáin, mert sorsszerűnek érez bizonyos történelmi párhuzamokat és azokból adódó szellemi kapcsolatokat. Az NDK ízei A hatvanas évek végén lehetett, mikor először vetett Berlinbe a sors. Máig előttem van a cseh-NDK határ, ahol éjnek évadján megállt a vonat, és ahol az ember álmából fölriadva úgy érezte, éppen egy háborús film forgatásába csöppent. Dehogy. Nem színész volt, aki szakasztott Wehrmacht egyenruhába bújva benyitott a kupéba - Passporten bitté! hanem valódi határőr. És ha az ember még mindig álomnak hitte volna a látottakat, gyorsan fölébredt a kinti fegyveresek szovjet mintájú rohamsisakjának és Kalasnyikovjainak láttán. Kalasnyikovokat és szovjet mintájú rohamsisakokat persze bőven láthatott az ember Berlinben is, aminek akkoriban époszi állandó jelzője volt: Hauptstadt der DDR! Azaz: az NDK fővárosa! Falkeresőben De térjünk vissza a jelenbe! Ami mellesleg Berlin esetében a közelmúltat is jelenti, hiszen az ide érkező óhatatlanul a FALAT kezdi keresni. Főként ha emlékei is vannak a valaha világot megosztó betoncsíkról, amelyet egykoron szögesdrót és őrjáratok is őriztek. Irány hát a Brandenburgi Kapu, amit annak idején meg sem lehetett közelíteni, csak a német ostromra készülő 1941 -42-es Moszkvára emlékeztető harckocsiakadályok és szögesdrótok dzsungelét láthatta jószerével az ártatlan turista. Ma a Kapu átjárható, jobbról-balról - mintegy az új Berlin jelképeként - egyegy bank épületét ragasztották hozzá. Közöttük lép át az utas a valahai nyugati oldalra, hogy végre közelről is szemügyre vehesse a fényesre kipofozott Reichstagot. És a Fal? Itt már nyoma sincs. Legföljebb az Ostbahnhofnál, a távoli Mühlenstrassén találni belőle egy jó kétkilométeres darabot, amit most egyszerűen csak East Side Gallery-nek hívnak. Valódi graffiti-kiállítás, a felszabadult, egységesült Berlin eufórikus első éveiből. A Fal atmoszférájából semmi nem maradt. Hacsak nem a Zimmer Strassén, a Checkpoint Charlie-nál, a megőrzött határátkelőnél, ahol az egykori Nyugat-Berlin felől érkező ma is Ivánnal, a valahai keleti oldal felöl jövő Joe-val nézhet farkasszemet. Színes óriásfotókon magasodnak az utca fölé a műit katonáinak jól fizetett modellekről készült „emlékmásai". Számla/hatatlan milliók Az atmoszférát természetesen már itt sem a Fal, legföljebb a múzeum teremti meg. No meg az idősebbekben megmaradt képek 1961 októberéből, amikor a Falnál orosz és amerikai tankok néztek egymással farkasszemet töltött fegyverekkel. Szerencsés véletlen, hogy nem lett belőle háború? Persze, a Falnak nemcsak emléke maradt, de máig érő haszna is. A Brandenburgi Kaputól lefelé, délre, az egykori kancellária irányában széles üres sáv húzódik a Potzdamer Platzig a városon át. Ami azért marad házak nélkül, mert a Fal előtt már nem telt az NDK-nak arra, hogy beépítse, a Fal után pedig már kiválóan megfelelt az üres térség biztonsági zónának. Amely ürességbe most hatalmas lendülettel nyomul be a pénz maga. Amit a látogató kapásból megállapíthat: Berlinbe ömlik a pénz. A milliók, százmilliók (természetesen DMben és dollárban értve) nyilván keményen és folyamatosan megszámláltatnak, a szemlélőnek mégis úgy tűnik, pénzfolyamokat nyel el a város. A Potzdamer Platz épülőfélben lévő kis New Yorkja, a Reichstag előtti tér monumentális építkezési területe csak a leglátványosabb epizódjai ennek a nagy vállalkozásnak. Ám Berlin ezek nélkül is a daruk városa. Mintha a világ valamennyi, magára valamit is adó cége, bankja ide igyekezne, hogy szuper székházat és képviseletet építsen itt magának. Lépten-nyomon iroda- és üzletházak nőnek ki a földből. Még a hajdan volt DDR valahai központjában, a mára lecsúszott, az új, egységes városban szinte perifériára került Alexen, azaz az Alexanderplatzon is, amely még mindig őrzi NDK-s betonsivár báját. Mellesleg áll még a panelházaktól övezett világóra, amit a korabeli útikönyvek a „fiatalok kedvenc találkozóhelyeként" aposztrofáltak. És a „tábor" akkori egyetlen „európai színvonalú" szállodájának, a Hotel Stadt Berlinnek épülete, amely jelenleg egy nagy szállodalánc emblémáját viseli, és elveszett „nagyságáért" legföljebb emberszabásúbbá szabott belső terei kárpótolhatják. Ám mintha a valahai „csodatér" Alex lecsúszása ellenpontozná leginkább azt. ami Berlinnel történik. A lényeget. A város élő lelke Berlinnek lelke van. Ez a frenetikusán bölcs megállapítás természetesen nem dobogtat meg olvasói szíveket. Pedig meg kellene, hogy tegye. Mert ez lenne -"szerintem - a város lényege. Hol is kezdjem? Berlin az általam látottak közül a legkevésbé európai város. Ez a megállapítás önmagában természetesen nem sokat mond, legföljebb azzal a benyomással keresztezve, amit az 1960-as évek végén szereztem, amikor is úgy éreztem: Berlin a leginkább európai város. Nem is csupán európai, hanem Európa leglényegét fejezi ki drasztikus megosztottságában, felfegyverzett szürkeségében, ahogyan rátelepszik a lélekre. A félelem, a be- és kizártság, az elzárkózás, a zavartan eltussolni igyekezett, de mégis élő és egyúttal szégyellt-titkolt porosz-nemzeti öntudat települése volt. Nem az Unter den Lindenen sorakozó paloták szürkésfeketére koszlott homlokzatai tették a megosztott-zavarodott Európa legsajátabb városává, hanem a fal, a szögesdrótok, a fegyveres járőrök és a gondolatrendőrség világa, a félelem, a kelletlenség, a komforthiányos szellemi-fizikai spártaiság áporodottsága. Mostanra Berlin mintha a legkevésbé európai várossá lett volna. Nemcsak azért, mert széles, csúcsforgalomban is jól autózható utcáival, áttekinthető és nagyszerű közlekedési hálózatával leginkább New Yorkra emlékeztet. Nem. Multikulturális, sokszínű és totális nyitottsága az, ami a leginkább megkapó. Mellesleg ezzel túllicitálja az Újvilágot is! A Friedrichstrassétól északra, az Oranienburger Strasse táján húzódó zsidónegyedben, a zsinagóga előtt ugyan éppen egy rendőrségi páncélos és géppisztolyos rendőrök vonzzák a szemet (hja, palesztin tüntetés lesz a Reichstagnái, fölkészülnek minden őrültségre!), de így sem lehet nem észrevenni, hogy míg két-háromszáz méteren belül csak két kóser vendéglőt talál az ember, thai, indonéz, hindi, kínai, japán, mexikói, török, görög és szerb éttermet annál többet. Az utcákon a bőrszín és a nyelvek változatossága lenyűgöző. Amikor pedig este későn vendéglátómmal az utolsó cigarettát szívjuk lakásának konyhájába kivonulva, és figyelmét felhívom a félhomályban a szemben lévő erkélyen levegőző szép, karcsú, barna nőre, akkor a Szegedről Berlinbe keveredett nagyszerű író, kolléga és barát, Darvasi László csak annyit mond: ő is török... Szóval: Berlin a legkevésbé Európai, a leginkább nyitott, a legsokszínűbb város az általam Európában látottak közül. A szó legszorosabb értelmében multikulturális, amelyből már nemcsak a latens porosz hagyomány és rigiditás tűnt el, hanem az a meghatározhatatlan valami (nevezzük ,,nemzeti"-nek?) is, amitől más városokat sokszor csak idegennek, ritkábban ellenségesnek érez az ember. Olyannak, ami érezhetően nem akarja befogadni. Berlin befogadó, barátságos, emberszerető város. Lehet szeretni. Mert viszontszeret. Ahogyan talán egy majdani Európa is. Amelyben lehet, Berlin lesz ismét a leginkább európai város. Szávay István Nekünk már nem somolyognak a pincérek A kortárs művészet közegében Sejben Lajos: Kettős üzenet Szuromi Pál művészetkritikus írása három, hasonló eszményeket valló szegedi képzőművészről, Sejben Lajosról, Popovics Lőrincről és Darázs Józsefről szól. Igen, hárman vannak, mint a mesebeli fiúk. S eddigi pályafutásukból sem hiányoznak a fantasztikus, már-már meseszerű események. Annál is inkább, mivel eredendően egyikőjük sem képzőművésznek készült. Időközben mégis karakteres, elismert alkotókká váltak. Ehhez persze szerencsét kellett próbálniuk a nyolcvanas esztendőkben. Majd néhány vasszorgalmú, kőkemény év után célba is értek. A szakma befogadta, respektálta óket. De jóformán azóta sincs érdemi megállásuk. Ami az egyik oldalon rendszeres polgári munkavégzés, az másfelől folytonos elmélkedés, alkotás és kiállítási szereplés. Pedig e művészek immár negyven, ötven közöttiek. Középkorúak. Az idő múlásával, sikereik gyarapodásával útjaik mégsem váltak széjjel. Elvégre Sejben Lajos képzőművész. Darázs József festőművész és Popovics Lőrinc szobrászművész mind máig összetart. Nemcsak szívélyes kollegák, hanem barátok is egyúttal. Nem véletlen így, hogy a közelmúltban pont őket hívtam meg nyilvános beszélgetésre a Juhász Gyula Művelődési Központba (Szegedi művészek sorozat). El is jöttek, diskuráltunk is vagy másfél, két órát. Más kérdés, hogy az efféle rendezvények majd mindig torzóban maradnak. Hibádzik a törzsük, a kezük, netán a fejük. És tényleg: mi sem szóltunk arról, hogy itt azért egy új, sajátos generációról kell tudomást vennünk. Ők egyszerre természetesen kötődnek, másrészt progresszíven el is rugaszkodnak a korábbi nemzedékektől. Eldöntendő azonban: miben és miképpen. Emlékszem: a hetvenes, nyolcvanas évek művészeti közéletéhez szervesen hozzánőtt a hangulatos kocsmázás, a kollektív csevegés. Jöttek a pincérek, udvariasan mosolyogtak, majd név szerint szólították meg a festő és szobrász urakat. Ismerték, tán becsülték is őket. Egyféle közéleti rangjuk volt. Nos, azóta jókorát fordult a világ. Mostanában már alig-alig adódnak közös beszélgetések, italozások. Leülhetünk ugyan valahova a triász tagjaival, csakhogy nekünk már nem somolyognak a pincérek. Ismeretlenek vagyunk: átlagos vendégek. Azt is mondhatnám: itt egy szikár, névtelen nemzedékkel van dolgunk. Olyan alkotókkal, akiknek életformájából jócskán kiszorultak a ledér, romantikus elemek. Inkább a munkára, művészi tevékenységükre koncentrálnak. Mert másképp nem bírnak boldogulni. A kétfrontos életforma ugyanis korántsem gyerekjáték. Az alkotó munka mellett Darázs és Sejben középvezetői, műszaki pályán dolgozik, míg Popovics elkötelezett tanárember. Hogy miért ragaszkodnak váltig civil szakmájukhoz? Bizonyára megannyi oka lehet ennek. Közös azonban bennük, hogy semmiképp sem akarják olcsó aprópénzre váltani nehezen kiküzdött alkotói eredményeiket. Nem szeretnének lapos, édeskés, populáris műveket csinálni. Miként ezt fiatalabb és idősebb művésztársaik oly gyakran megteszik. Nekik viszont a prózai, hétköznapi munka amolyan biztonságosabb anyagi hátteret jelent. Szinte függetlenek a piaci viszonylatoktól. Innen adódik, hogy számukra a szakmai igényesség, az érdemleges alkotói megmérettetés a perdöntő. Egyszerűen: a minőség. A szegedi képzőművészetben mindenesetre alig-alig ismert a nemzetközi szintű szereplés. Ez a generáció ellenben egyre másra felvállalja az efféle kihívásokat. S nem is eredménytelenül. Kevesen tudják: Sejben Lajos többször is előkelő díjakat szerzett a világléptékű kyotói papír és textil versenyen (1944: ezüst, 1995, 1998: arany érem). Aztán Darázs József is jogosan büszke, hogy néhány művét egyszer beválogatták egy párizsi magyar kiállításra. Persze Popovics Lőrincet sem kell féltenünk. Szinte legendába illő, ahogyan kilencven környékén valósággal berobbant a szobrászok táborába. És itt a második világháborús emlékmű pályázati eredményére gondolok. Arra, hogy jó néhány elismert, profi plasztikus ellenében ő nyerte meg e versengést. Pedig akkor még kimondottan autodidakta alkotónak számított. Profik és amatőrök? Ez örökzöld vitatéma mindmáig. Mintha a művészetet tanítani lehetne igazában. Holott szó sincs erről. Ennek ellenére a szegedi triász tevékenységét kisebb-nagyobb fenntartások kísérik. Mintha az lenne a bűnük, hogy hihetetlen szorgalommal, önerőből vívták ki eddigi eredményeiket. Akárcsak a szentendrei Vajda Lajos Stúdió briliáns képviselői (pl.: Bukta Imre, Ef Zámbó István, Wahorn András). Mégis azt látjuk: a hetvenes, nyolcvanas évek fáradóban lévő hazai avantgárd művészetét pont ők húzták ki a kátyúból. Hisz egyféle elevenséget, szellemi frissességet és formai, technikai bátorságot honosítottak meg. Talán nem sokat tévedek, ha Sejbenék dél-alföldi munkálkodását némileg az előbbi társulatéhoz hasonlítom. Ők is „szelet vetettek",~s több ponton feldúsították a hagyományosabb kifejezési formákat. Ámde hogyan lehet röviden befogni e művészi kollektíva nagyon is eltérő szemléletét? Fölöttébb nehezen. Látható azonban: ez a nemzedék jóval szabadabban bánik a műfaji kötöttségekkel, mint a korábbiak. Sejben Lajos nem csupán oldott, absztrakt olajképeket és bravúros papírkollázsokat alkot, hanem ötletes, szellemes szoborkompozíciókkal is foglalkozik. Mint ahogy Darázs József dekoratív, mitikus jellegű festészete mellé is felzárkóznak a metafizikus szellemű plasztikák. S az sem mellékes, hogy számukra a konvencionális anyaghasználat vagy az ábrázolás objektivitása édeskeveset jelent. Inkább a kifejezés szakmai, technikai hitelességével, egyben szubjektivitásuk őszinte tolmácsolásával törődnek. Az organikus, egyetemes tartalmú kőszobrokat teremtő Popovics Lőrinc nemrégiben például mágikus erejű, festett faszobrokkal rukkolt elő. Nekik az archaikus lét természeti tisztasága, elevensége a mértékadó, nem beszélve a hétköznapi, profán tárgyak hatásos mágiájáról. Úgyhogy a kortárs művészet aktuális, dinamikus közegében vagyunk. Ráadásul az alkotók még erkölcsi mentalitásukban is újszerű mintát követnek. Nem nehéz felidéznünk: az előbbi nemzedékek tagjai igen gyakran vezető politikusokkal, közéleti funkcionáriusokkal nyittatták meg tárlataikat. így vásárlásra, támogatásra, protekcióra számíthattak. Nos, a jelenlegi generáció már nemigen tart igényt az ilyen bábáskodásra. Náluk művész kollegák, netán műtörténészek a bemutatók szóvivői. Azaz: kimondottan szakmabeliek. Mi más lenne ez, mint egyféle egészséges emberi, művészi önállósulás. Ami kulturális közéletűnkben akár a szellemi nagykorúság rokonszenves példájának is felfogható.