Délmagyarország, 2000. november (90. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-18 / 270. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2000. NOV. 18. Nr"* Vajda Mihály „Középeurépa. Kell-e még?" Vajda Mihály: „Mindmáig sokkal inkább otthon érezzük magunkat, ha ,középeurópai' városok utcáin sétálunk végig." (Fotó: Schmidt Andrea) •"Tallózok tovább szövegeimben. 1994 januárjában (rtam „A liberalizmus és a közép. Reakciós-e a Középeurópa-gondolat?" címmel a kővetkezőket: A szöveg elején egy hosszabb idézet: „'Európa, mely a maga gyógyíthatatlan elvakultságában mindig készen áll rá, hogy tőrt döfjön önmagába, be van ma fogva egy nagy fogóba: az egyik oldalon Oroszország, a másikon Amerika által. Oroszország és Amerika, e kettő metafizikailag tekintve azonos; a zabolátlan technika és a normálember talajtalan megszervezésének ugyanaz a reménytelen őrjöngése. (...) A Föld olyannyira lehanyatlott szellemileg, hogy már az fenyeget: a népek elveszítik utolsó szellemi erejüket, ami lehetővé tenné a (...) hanyatlást egyáltalában észrevenni, és annak tekinteni, ami. (...) A világ clhomályosulása, az istenek menekülése, a Föld szétrombolása, az ember eltömegesedése, a gyűlölködő gyanakvás minden alkotó és szabad dologgal szemben olyan mértékű már az egész Földön, hogy az olyan gyermeteg kategóriák mint pesszimizmus és optimizmus régen nevetségessé váltak már. Fogóba vagyunk fogva. Népünk mint középen álló tapasztalja a legerőteljesebben a fogó szorítását, a szomszédokban leggazdagabb nép, a legveszélyeztetettebb nép tehát, mindezekben a metafizikai nép. Ez a nép azonban csak akkor fogja e meghatározottságát sorssá alakítani, a meghatározottságot, amelyben bizonyosak vagyunk, ha először önönmagában megteremti e meghatározottság visszhangját, a visszhang lehetőségét, és alkotóan érti meg a maga hagyományát. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a nép, mint történeti nép önmagát és ezzel a Napnyugat történelmét is jövőbeni történésének közepéből a lét hatalmainak eredendő birodalmába állítja ki. Ha az Európát illető nagy döntés nem a megsemmisülés útját kell jelentse, akkor, éppen akkor, csak a középből eredő új történelmi szellemi erők kibontakozása útján mehet végbe." (Az idézet Martin Heidegger Bevezetés a metafizikába c(mű egyetemi előadásaiból való.) Nagyonis el tudom képzelni, hogy már akkor is, ha egyszerűen csupán emlegetik 'Vajda Mihály írásának elsá része a november II. lapszámunkban olvasható. .Középeurópa' fogalmát, sokaknak a tudatában - Európa nyugati és keleti részén egyaránt, mindenek előtt azonban középső részein felmerülnek Martin Heideggernek ezek a (ráadásul 1935-ben íródott!) szavai, esetleg még ennél is 'kínosabb' szövegek, és kellemetlen emlékeket idéznek fel. A németek többségénél így is van ez: ők, érthetően és szerencsénkre, nagyon is elégedettek azzal a ténnyel, hogy Németország oly sok szörnyűséges évszázad után, melyet Bibó István találó kifejezésével a német hisztéria évszázadainak nevezhetünk, véglegesen megtalálta a maga helyét a leghaladóbb nyugati (s itt figyelnünk kell a szóhasználatra is, egyszerűen csak nyugati, nem pedig napnyugati) népek körében. A németek nagy átlagban mind a mai napig hallani sem akarnak Középeurópáról. Csak egyetlen jellemző reakciót idézek: 'A Német Szövetségi Köztársaság fenntartás nélküli nyitása a Nyugat politikai kultúrája felé háború utáni korszakunk nagy intellektuális teljesítménye, melyre éppen az én generációm lehetne büszke. Az eredményt egy német-nemzeti színezésű NATO-filozófia nem stabilizálja. Hiszen ezt a nyitást éppen a közép ama ideológiájának meghaladásával vittük végbe, melyet revizionistáink 'a németek régi európai közép-helyzetéről' (Stürmer) és ,a lerombolt európai közép rekonstrukciójáról' (Hillgruber) szóló geopolitikai tamtamjukkal felmelegítenek." (...) Nálunk viszont, Kelet-Közép-Európában (a Közép-Európa gondolat feltámadásának korszakában) senki sem gondolta, hogy Középeurópa kulturális egységének gondolata, a Középeurópa szellemi térségéről való gondolatok - gondolatok mindarról, amit mint specifikusát és másmilyet meg kellett volna őriznünk, hiszen ez is a világ tarkaságához tartozik: ha egyszer a multikulturális világot jobban szeretjük, mint 'a zabolátlan technika és a normálember talajtalan megszervezésének (...) reménytelen őrjöngését' - feltétlenül és kikerülhetetlenül olyan politikai kultúrához és olyan politikai törekvésekhez kapcsolódnának, melyeknek meghaladása (itt százszázalékig egyetértek Habermasszal) 'nagy intellektuális teljesítmény' volt. Értelmiségiek - írók, történészek, filozófusok, műtörténészek stb. számára, mindenek előtt Magyarországon és a néhai Csehszlovákiában, de bizonyára pl. a balti országokban is. Középeurópa kultúrája függetlenül attól, hogy gondolkodtak-e egyáltalában Németország szerepéről - éppen mint olyan tendenciák ellensúlya volt rendkívül fontos, melyeknek jelenlétét a felbomló szovjet birodalomban érezni lehetett már. A középeurópaiság két dolgot jelentett a számunkra: annak a 'ténynek' a hangsúlyozását, hogy mi az orosz megszállókkal ellentétben nem vagyunk keleteurópaiak, másrészt, hogy mi középeurópaiak összetartozunk, hogy ezeknek a kis népeknek éles konfliktusaik ellenére közös a sorsuk, és sok tekintetben a kultúrájuk is. (...) A középeurópai kultúrának, melynek oroszlánrésze kétségtelenül a német kultúrkörhöz tartozik, megvannak a maga sajátos értékei. Ha a háború utáni német generációk nagy intellektuális teljesítménye nemcsak valami kizárólagosan intellektuális, ha az új, nyugati orientációjú politikai még egyszer hangsúlyozom: politikai - kultúra már az ösztönökbe is beivódott, ha nem örök sorsa a németeknek, hogy ha egyszer már németek, akkor politikailag antiliberálisak és nem-szabadok legyenek, akkor nincs mit félni a Középeurópagondolattól. Itt ugyanis olyan sajátosságokkal szembeni - nem tudok rá jobb szót - posztmodern toleranciáról van szó, melyeket a modernitás felvilágosító racionalizmusa - bevallja vagy sem - egyáltalában nem tolerál. Nem hiába kezdtem ezt az írást Heideggerrel. Fel kell ugyanis tennem a kérdést, hogy vajon nem azoknak van-e mégis igazuk, akik a szellemi képződmények egységét hangsúlyozzák, s az egész középeurópai-német gondolkodást feladnák - az egyszerűség kedvéért szimbolikusan azt mondanám az angolszász pozitivizmus és annak liberalizmusa kedvéért? Nem tennénk-e vajon jobban, ha Hegel helyett csak Locke-ot, Heidegger helyett csak Poppert olvasnánk? Nem tudom így gondolni. Hiszek ugyan az emberi értelemben, csak azt nem hiszem, hogy egységes lenne. S ha ez így van, akkor nekünk szabadjon középeurópaiaknak maradnunk. S talán képesek leszünk összeegyeztetni Locke és Popper politikai liberalizmusát a német teoretikus gondolkodással." Bármilyen reménytelennek érezzem is ennek a középeurópai kultúrának az újjáélesztésére tett kísérleteket, máig is egyetértek ezzel, amit 1994-ben írtam. Lehet, hogy soha többé nem lesz Közép-Európa, akkor sem lenne jó megfeledkeznünk róla: Közép-Európa igenis értéket képviselt. Ahogy értéket képvisel mindenfajta lokális vagy regionális kultúra akkor is, ha nagyon is jól tudjuk: a másság elutasítása, az idegen ellenségként kezelése gyakorta jellemzi ezeket a kultúrákat. A lokális, a regionális, a partikuláris kultúrák elutasítása (vagy éppenséggel azok folklorisztikus kezelése, ami érzésem szerint még az elutasításnál is rosszabb, üres látszat-elfogadás ugyanis) valóban a zabolátlan technika és a normálember talajtalan megszervezésének reménytelen őrjöngéséhez vezet. De Közép-Európa újjáélesztésének - kulturális újjáélesztésének - lehetetlensége nem a globalizáció feltartóztathatatlanságából következik. Én nagyonis el tudok képzelni egy olyan gazdaságilag, politikailag egységesglobális világot, amely nemcsak nem söpri el, hanem még segíti is a lokális-regionális kultúrákat. Abból következik, hogy ebből a kultúrából mára semmi nem maradt. Hadd utaljak ismét Kari Schlögel könyvecskéjére és a kulturális otthon kunderai gondolatára. Az otthonosságot teremtő látvány-hasonlóságból, abból, ami a szemnek közös, abból sem sok maradt. Valami talán igen, ennek eredményeként mindmáig sokkal inkább otthon érezzük magunkat, ha középeurópai városok utcáin sétálunk végig, mintha másfajta világok városainak utcáit rójuk. Sok azonban nem maradt belőle, ami nemcsak a háború pusztításainak eredménye, hanem a modern építészet uniformizáló tendenciáinak is, melynek közép-európai szocialista formája bizonyára a legelborzasztóbb variánsa. Másról van szó. A közös nyelv, mint közös nyelv, s e közös nyelvet hordozó népcsoportok pusztulásáról. Schlögelt idézem: a német nyelv egyfajta lingua franca volt a közép- és kelet-európai térségben". „Német volt a ke-. reskedelem és az üzlet nyelve is. A közép- és kelet-európai térségnek - a maga tarkaságában és elemeinek olyfokú összeszövöttségében, ami aligha jellemző más térségekre, nem utolsó sorban a német települések eredményeképpen - ennek csak egy párhuzama van: a közép- és kelet-európai zsidóság." Idézem Kunderát is, azt, amit a zsidóság középeurópai szerepéről mond: „Mindenütt idegenek, és mindenütt otthon vannak, fölébe kerekednek a nemzeti viszálykodásoknak. A 20. században a zsidók: KözépEurópa fő kozmopolita és egységesítő elemei, intellektuális kötőanyaga, szellemiségének kondenzátuma, szellemi egységének megteremtői." Az egyik oldal elűzve-kitelepítve, a másik fizikai létében is megsemmisítve, a Közép-Európa kulturális identitását megteremtő két népcsoport eltűntével ugyancsak valószínűtlen, hogy a térség sajátos kultúrája feltámadhatna. Említek még két könyvet. Az egyik Rezzorinak Egy antiszemita emlékiratai című regénye (?), novelláskötete, amely legalább olvasásának idejére feltámasztja szörnyű és gyönyörű KözépEurópánkat, melyben a sokféleség magától értetődő együttélése - s itt a magától értetődőn van a hangsúly minden volt, csak éppen nem idilli. A másik Andreas Hillgruber német történész kis kötete, Zweierlei Untergang: Die Zerschlagung des Deutschen Reiches und das Ende des europáischen Judentums (Berlin, 1986.), melynek két tanulmánya talán nem ok nélkül váltotta ki Jürgen Habermas dühét. Nem mintha Hillgruber náci szimpatizáns lenne, az sem igaz, hogy egyenlőségjelet tenne a^oah és a németeknek a keleti területekről való elűzése között. De a felvilágosodás univerzális projektumának pápája nem tűrheti, hogy valaki éppen azt sirassa, amit a felvilágosodás projektumának teljes győzelme felszámolna: a sokszínűséget. Nekem kellene KözépEurópa. Hát siratom, mert feltámadni már nem fog. Az írás a Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium és a Szegedi Tudományegyetem filozófia tanszéke által szervezett „Európa közepe - Közép-Európa?" című konferencián elhangzott előadás szövege. A konferencia többi előadása is olvasható lesz a Liberatus Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő kötetben. Üzenet az angyalvárba Györgye Piszarevnek „Amikor befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint kínos igyekezettel a házak között vonszolja magát, törekedve, hogy kárt ne tegyen bennük..." - írta néhány hete az újvidéki Dorde Piszarev. Én pedig közös vállalkozásunk, a „kelet-közép-európai prózakísérlet" szabályainak megfelelően megírtam a folytatást, melyből viszont hiányzott a bagger. A zentai internetes folyóirat. a zEtna webmestere alakította ki a szabályt, mely szerint egymás után írt történeteinknek egy-egy motívumában kapcsolódniuk kell az előzőhöz. Ám én, bár a szöveget elolvasva éreztem, hogy a szerb kolléga életében a bagger fontos szereplő az én írásomból mégis kimaradt. Elsősorban azért, mert nem tudtam, hogyan nézhet ki ez a gép. A báger szóval először hétévesen találkoztam, egy horgászkönyvben. „A tiszavirág álcáját egy hosszú rúdra szerelt csőszerű speciális eszközzel, űn. bágcrrel gyűjtik az agyagos partoldalból". „Un. báger". Sokáig azt hittem, az eszköznek ez a neve. Amikor a minap meghívtak Zentára. egy óriásplakáton hatalmas munkagépet láttam. Azt mondták, ez a bagger. „Tegyük fel. hogy látszik, avagy sem, minden városnak megvan a maga fellegvára. Sőt, hogy nincs olyan felsőváros sem, amely, bár részben, ne maradna láthatatlan.... így az is elképzelhető, hogy egy-egy angyalvár nagyobb az alatta elterülő urbánus településnél, betonrengetegnél, vagy porfészeknél. Meghatározhatatlanságuk letérképezése során az sincs kizárva, hogy átlépve a közigazgatási és országhatárokat. egymásba is nőttek, külvárosuk, főutcájuk, és hétköznapjaik mitológiája egymásba torkoll..." - írta a négykezesünk elindításakor a webmester. Én egy délutánon, s egy egész napon át ismerkedhettem az ottani hétköznapok mitológiájával: a sötét klubban a kanizsai rádió bemondó hölgyének szívszorítóan szép tájszólását hallgattam; azt mondta, este nyolctól hajnali kettőig áramszünet lesz. A könyvtárbeli felolvasásra ennek megfelelően mindenki zseblámpával érkezett. Megismerkedtem az itteniekkel, s néhány órával később a klub emeletén ültünk, de alig láttuk egymás arcát. A pincében ugyan morgott az aggregátor, de elsősorban azért, hogy a sörcsapoló működhessen. Az asztalon gyertyák, tompa fénnyel ragyogó sörök. Ha ezt a képet látta volna valaki a mi vidékünkről, nem hitte volna el, hogy az asztal körül egy internetes irodalmi újság munkatársai ülnek; szerzők, felelős kiadó és a webmester. Észrevettem, egyedül engem zavar kicsit ez a félhomály; ha szóltak hozzám, közelebb hajoltam az archoz. Valahogy mégis ismerős volt ez a hangulat; és az otthoni szalonnasütésre gondoltam; olyankor nálunk is alig látszanak a vonások. Nehezen különböztethetőek meg az öröm és a szomorúság jelei. Csak azt látni, amikor a szem néha fényesebben csillog. A városi levéltár épületében volt a szállásom; kívülről úgy néz ki, mint nálunk a magtárak, s az is volt valaha, odabenn azonban van néhány szép vendégszoba. Sokáig álltam a zuhogó forró víz alatt, a zuhanyfülke nejlonfüggönyén túl egyre álmosabb fénnyel világított a sokat tudó akkumulátoros rendőrlámpa, amit a levéltár vezetőjétől kaptam. Másnap Szivácra, a Szenteleki-napokra voltunk hivatalosak, s mivel a sofőr nem tudta pontosan, merre vezet az út, bejártuk a fél Vajdaságot. Láttam üzleteket, üres polcokkal, bevert ablakú mozit, betonüléses futballpályát, fekete kendős asszonyokat, akik megérintették a karom, és jó egészséget kívántak, mint vendéglátóim mondták, fekete szakállam miatt nyilván csetniknek néztek. Láttam egy hosszú parasztház sötét, alacsony mennyezetű nagytermét; az ablak mellett, asztalokon paprikás zsíros kenyeret; nagyon szépen mosolygó délvidéki nőket. Egy férfi tízpercenként pálinkával teli poharakkal járt közöttünk; az udvaron pörköltet főzött egy fehér kötényes, nagyapám korú férfi, akinek női száj alakú volt a bajsza. Késő délután, egy apró falu olvasókörében, pokróccal leterített széken ülve felolvastam az otthoni lakodalomról és apámról szóló történetet, amit megilletődve hallgatott nyolc kisiskolás korú gyerek és egy tanítónő. Aztán megtudtam, hogy néz ki, s mire való egy bagger. Amikor Belgrádban a tüntetők megostromolták a tévé épületét, a kövek nem tudták áttörni a vastag plexit. Ekkor valaki hozott egy baggert, amely kiemelte az ajtót, és szabaddá vált az út. Az óriásplakáton ábrázolt munkagép az ellenzékiek, az utcai tüntetők nevében készült, s az van mellé (rva, hogy „figyelünk benneteket". Ez az üzenet egyaránt szól a leváltott szocialistáknak és a hatalomba bekerült eddigi ellenzéknek. A politikusoknak egy pillanatra sem szabad elfelejteniük, kinek is tartoznak elszámolással. S remélem, amikor majd találkozunk, Bakos András