Délmagyarország, 2000. november (90. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-18 / 270. szám

tefania RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD Vajda Mihály filozófus: „Nekem kellene Közép-Európa. Hát siratom, mert feltámadni már nem fog." Növénygenetika, avagy a paradicsom titkai A kontaktlencse története gipszmintával kezdődött Schmidt Andrea képriportja az újszentiváni iskolából Az iskola illata M

inden iskolának megvan a maga jellegzetes, egyedüli, csak ott érezhető illata. Az „iskolaszag" megcsapja a kisdiákot mindjárt az első pillanatban, amikor átlépi a hatalmas és nehéz kapu küszöbét. Mindez csaknem fólföghatatlan. Napok, hetek telnek majd el, mire néhány biztos pont a helyére kerül ebben a kavargásban. Ami viszont megmarad: az iskola sokféle illata és fényei. Az én iskolámnak szeptember elsején mindig úttörőövszaga volt: a tanévnyitóra akkoriban még kisdobos- meg úttörő-egyenruhában jártunk. A tízórai szünetben kibontott vajas kenyérnek otthonillata volt, s amikor megéreztem, mindig szerettem volna rögtön hazamenni. Mint a templom felőli ablakon ferdén betűző napsugarakban lebegő porszemek, vagy a téli délutánok, amikor a tanító néni a szeneskályha-szagú osztályban korán fölgyújtotta a lámpákat, amitől hirtelen álmosító estehangulat töltötte he a termet. Ny. P. Jövök! Sóspereccel Betűvető Megszeppenve Honvágy balog józsef Hajnal. Fény. T rolt közös ismerőse, akit V így hívtak. „Fény" nevűvel még sohasem találkozott. Nem irigyelte egyiket sem. Egyáltalán, senkit sem. Gyermekkorában talán szerette volna, ha valaki reámutat és így szói: olyan leszel, mint én vagyok. De ő sem mondja ezt senkinek. Kvittek vagyunk — gondolta. Nem tartozunk. Nekünk sem tartozik senki. Mondta. A világnak nem kell számot adnia a tetteiről. Tette hozzá. Ragaszkodott ahhoz, hogy így nevezze. Világ. Világosság. Hajnal. Fény. Nem mintha különös oka lett volna erre. Például senki sem állította, hogy egyszer majd őzek és szarvasok állnak némán a ködben, égő szemekkel nézik majd, akár egy hideg betonfal rosszul világított felületéből néznék a vörös csengőgombok, és volna valahol egy bejárat is, csak éppen most nem találja, de meglesz biztosan, mire felszáll a Nap: mikor magasan jár majd, ott lesz az a kapu és eltűnnek az őzek és szarvasok, akárha inni mentek volna egy patakhoz, akárha ócska gobelinbe szőtték volna az egész jelenetet, s most egy kiállítás látogatói tárgyalnák izgatottan, hogy a halottak vajon ott tolonganak-e a kapu mögött vagy nincsenek, hiányoznak onnan is, ahogy az őzek is a szarvasok is most feltehetőleg a patak hűs habjaiba mártják pofájukat, de körülnézett mostmár, s látta, teremtett lelkek nélküli ez a reggel, kiabálnak csak, hosszú, fehér rudakkal ütik a vállait, míg a kezei le nem szakadnak, s a porba nem hullanak, mint afféle haszontalan férgek, de még ez sem elég, vetkőztetik, borotválják, öntik a formaiint, iszik, akár őzek, akár,szarvasok. Még nem ok a sírásra Olvasott egy könyvet, mert azt hitte, a Hold fehér, legfeljebb szürke, de mindenképpen a világosság gazdája, kisgazdája, jó, de a ráruházott korlátozott hatalmánál fogva is, akár még hidegen és kevélyen, akár még úgy is: de apró tüzek borítják, sárga lángocskák, augusztusban bársony, januárban vászon, tavasszal habos kartonok, őszre akárha a láp virítana és lidércek dörzsölgetnék a mancsaikat, s mi néznénk ezt, mert egy: mi mást tehetnénk? Kettő: Holdfényben úszna az arcunk. De a Hold fekete. Ez állt a könyvben. Feketébb a feketénél, tükör, melyben az Úr nézegeti magát. Nézegeti, Ó tudja mién. Látott egy embert a ház udvarán. Délben volt az ember, igen szépen sütött a Nap, igen szépen nyalogatta annak az embernek a vállait, igencsak fölmelegítette a szívét, pedig az a Napnak már nem volt dolga ezidőtájt. Az ember ezt nem is tudta, észre sem vette, az ember deszkát fűrészelt, de a fűrész nyele minduntalan kicsúszott a kezéből, a vas kihullott a deszkarésből, az apró forgácsok szitáltak a téglákra, sovány, sivító hangja hol nekieresztette, hol elapadta. Az ember ván. Fűrészelt. Üvöltött. Háromszor üvöltött percenként, akár egy népmese hőse, akinek azt szabták feladatul hatalmas, idegen királyok és királynék, hogy az Istent kell leüvöltenie az égből és, hogy minden eszközi felhasználhat ehhez a feladathoz és, hogy semmi sem drága. Az ember várt. Fürészelt. A kiskonyhához lépett, visszajött a kamrából. Üvöltött. Ugrált. A fűrész úgy lengett a kezében, akár az átkozottak zászlaja. Azt ütöd, aki becsületes - üvöltötte. Rohadj meg - üvöltötte. Toporzékolt. Fűrészelt. Egy láda tetejének készült a deszka. Azt szabta. Feltételül az Isten, hogy mindenik ládának fedele legyen. Mindenik láda bezárva legyen. És minden ládában egy ember legyen. Ess le az égből, pusztulj üvöltötte az ember és a lábával az udvar földjét rúgta. A fűcsomókat puszta kézzel vágta az Isten arcába az az ember. A gyomot a folyondárokat a szívós gyökereket halott kacsokat indát, gazt. Láttam ég az emberben a tűz, az üszkök hullanak a szájából, a hamu hullik így, a korom, az eső, amelyik a tűzvész után érkezik, a fekete eső. Beszélt halászokkal, akik a fehér köveket zsákmánynak megszerzik, s minden reggel a tengernek felajánlják. Úgy kell elképzelni a halászokat, hogy a hajójuk orrában állnak, kezükben szigony, állnak mozdulatlan. Nagyon lassan kell eveznie a halász fiának, hogy a kövek föl ne riadjanak. Ha meglátják egyáltalán. Hogy azok. Azok a fehér kövek. A csónak orrában egy reflektor. A vízre hajol, fénye, akár a tintában fürdő leányujjacskák. Simogatja a vizet egy meleg, puha kéz. D

e ne gondoljon senki szeretetre. Jóságra. Megértésre. A világ elfogadására. Nagyon is kiszámított, kegyetlen mozdulat az, amikor a szigony megugrik a halász kezében és az éles, hegyes vasak megütik a fehér kövek testét. Nagyon nincsen a halászoknak köze a kegyelemhez. Egyáltalán nem bocsátanak meg a kövek. Hallgat a tenger is. Nehéz, sós szaggatás ül a halászok mellkasán, hevernek a fakó, színtelen kövek. Szél támad. Nem sok. Mégis, egy pillanatra megemeli a felhőket. Ekkor az ég lemutat kincseire. Néhány halász. Vacak követ És a víz elfogadja az ajánlatot.