Délmagyarország, 2000. július (90. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-31 / 177. szám

HÉTFŐ, 2000. JÚL. 31. BELFÖLD 7 Erdélyi barangolások A szépség láttán rezdül a lélek Pocsolya a falu helyén. A távolból felsejlö templom tornya jelzi, hogy itt valamikor település volt, ahol születtek, éltek, meghaltak... (DM-fotó) A tatárok felgyújtották, a földrengés megrongálta - mégis áll a csaknem 700 éves bánffyhunyadi kazettás református templom. (Kalló Gyula fametszete) Nyár. A szabadságok ideje. A dolgozó (városi) ember ilyentájt igyekszik elhagyni a zsibongó, zajos, benzingőzzel telített várost, legalább rövid időre elmenekülni valamilyen csendes helyre, vizek partjára, erdő szélére, mező közepére... Persze, az ilyen óhajok megvalósulása általában nem csak az elhatározás, hanem inkább a pénz függvénye. Hogy a kettőt mégis miként lehet ésszerűen „pászítani", azt erdélyi barangolásaink leírásával próbálom érzékeltetni. Idén Erdélybe megyünk nyaralni, született a családi döntés, valamikor májusban. Éreztük, a nyaralni szó kicsit sántít, inkább a körutazás, barangolás, a nagy kirándulás kifejezés illenék ide. A lényeg, július első napjaira készen álltunk az indulásra: a kocsi műszaki ellenőrzése megtörtént, zsebben volt a nemzetközi biztosítási csekk, térkép, útikönyv, meg egy napra való száraz kaja. Azután egyik reggel Battonyánál átléptük a magyar-román határt és simán gurultunk a szomszédos ország belseje felé. Viszonylag jó országúton, a nagyobb városokat - Arad, Déva - a 7-es út elkerüli, aránylag gyorsan haladtunk. Egészen Tordáig. Onnantól viszont pokollá tette az életünket, meg a többi autósét, a kilométerenkénti útfelbontás. Most javítják az utakat, ottani ismerőseink szerint, egy útszakaszt egy cég épít, a következőt már egy másik... Sehogyan sem tudják összehangolni a munkálatokat, így azután Marosvásárhelyig szinte lépésben haladtunk előre. Időnként mindezt megspékelte egy-egy vasúti sorompó, amely „ tíz percnél hosszabb ideig zárva tarthat". (Ismerős a gyakorlat, nemde?) Ráadásul az égiek sem kíméltek bennünket, volt vagy 40 fok árnyékban, a tűző napon ennek a másfélszerese! Estefelé bezötyögünk Marosvásárhelyre. Lázár Balázs barátunk, aki a helyi önkormányzat idegenforgalmi részlegének a vezetője,-szobát foglalt számunkra a Park Hotelben. A recepción ugyan magyarul nem értenek, németül, szerbül sem, így angolul tárgyaljuk meg az ilyenkor legfontosabb kérdéseket. (Kicsit furcsálljuk, hogy egy ekkora városban, ahol még jelentős lélekszámú magyar népesség él, nem találnak magyar anyanyelvű, vagy magyarul tudó recepcióst. Annál is inkább, mert később kiderült, hogy nem mi vagyunk az egyedüli magyarországi vendégek.) A szállás kényelmes, frissen ébredünk, reggeli után felkeressük a polgármesteri hivatalban Velicsek Évát, aki Lázár helyettese, ő átsegít bennünket az első „akklimatizációs" nehézségeken. Pénzt váltunk, telefonálunk, részletes útitervet kapunk tőle, de a helyi kultúrtörténeti nevezetességeket is felsorolja nekünk. Megtekintjük a pécsi Zsolnay-gyár színes cserepeivel fedett Kultúrpalotát, a híres-neves vitrázsokkal, amelyeket Kossuth, Jókai, Erkel, Munkácsy, Petőfi és Liszt Ferenc képei díszítenek. Az első emeleti tükörterem ablakképeit Toroczkay Wigand Ede és Nagy Sándor a székely népélet és legendáinak motívumaiból tervezte, Róth Miksa pedig kivitelezte. A várban is sétálunk egy nagyot, előtte megcsodáljuk az alig két hete felavatott Borsos Tamásszobrot. Marosvásárhely egyik leghíresebb polgára méltán kapott helyet a város egyik legforgalmasabb idegenforgalmi pontján. Kérdés, hogy meddig marad itt háborítatlanul és békességben, tudniillik, valaki már az avatás előtti estén, amikor még. lepellel takarták le a szobrot - felgyújtotta a leplet... Irány Segesvár Az út szinte elviselhetetlenül kátyús, az előttem haladó kamionok is kitartóan raliznak a gödrök között. Követem őket. Ez viszont azzal a veszéllyel jár, hogy ha mögöttem valaki nem hajlandó tudomásul venni az én cikázásomat, egyszerűen belém szalad. Ez, szerencsére, nem következik be. így azután simán el is gurulunk Segesvárig. Megállunk a Küküllő partján, szétnézünk a városban. Felmegyünk a várba, látjuk Erdély egyik műemlék gyöngyszemét, de összeszorul a szívünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy az enyészet megtette a magáét. Azt olvassuk ugyan az itteni lapokban, hogy nemzetközi összefogással igyekeznek menteni a 13. században épült várat, a szépséges óratornyot, az evangélikus vártemplomot, a Szűz Mária-kolostortemplomot, de csekély jele annak, hogy valami mozdulna az ódon falak között. A várkertben árválkodik egy Petőfi-mellszobor is. Hátul, szinte eldugva, az.arra látogató szeme elöl eltakarva. Pedig 150 évvel ezelőtt az ő nevétől és hazafias helytállásának dicséretétől volt hangos e tájék. Csakúgy mint a Segesvártól alig néhány kilométere lévő Fehéregyházán, ahol a Petőfi Múzeumot kereshetjük. Igen, szándékosan használtam a kereshetjük szót, hiszen a főútról letérve, mintegy 800 métert kell tengelypróbáló utcácskákon haladnunk, míg eléljük a kis házat, ahol a nagy költőre és szabadságharcosra emlékeznek. Az út mellett kékre mázolt deszkán fehér betűkkel: Petőfi múzeum. Csakúgy, mint a „sör, bor, szendvics kapható" felirat egy fadarabon... A múzeum viszont korszerűen felszerelt, rengeteg korabeli exponátummal. A Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma, meg sok-sok önzetlen honi és külföldi szponzor támogatásával számítógépes vetítőt kaptak, az 1849. július 31-én lezajlott fehéregyházi csata domborművét is kiállították, korabeli újságok, tárgyak teszik érzékelhetővé, hogy „itt a közelben" valami történt. Petőfi életnagyságú szobra előtt, amelyet két évvel ezelőtt Kiskunfélegyháza adományozott a múzeumnak, rengeteg a csokor, a koszorú. Előttünk éppen egy Argentínába szakadt magyarokból álló delegáció helyezi el a kegyelet virágait a lánglelkű költő szobránál. Segesvár és Székelyudvarhely között alig 40 kilométer a távolság. Udvarhelyre megérkezni - örökkévalóság. Örömünkre szolgál, hogy ebben a 40 ezres, csaknem tiszta ma" gyar népesség lakta városban, várnak bennünket. A Nyirö József íróról elnevezett utcában, közvetlen az író háza mellett, a Gizi panzióban foglaltak nekünk szobát marosvásárhelyi barátaink. Ambrus Gizella, a fogadós asszony, jó erős feketével és még erősebb szilvapálinkával kínálja a megfáradt utasokat. Mi tagadás, ilyenkor csak ezek segítenek... A kis panzió volt hat napon át az otthonunk. Innen portyáztunk azután és jártuk be a Székelyföld jelentős részét. Amikor hazatértünk egy-egy fárasztó útról, várt bennünket a bárány flekken, a finom tokány - „nagymamamártással" leöntött puliszkával, a juhtúrós csirkemell. Szóval, érdemes volt visszatérni Nyírő József utcába... Szegeden sörfesztivál búcsúztatott, Székelyudvarhelyen sörfesztivál fogadott bennünket. Lényegesen kisebb méretű, mint a szegedi, itt a Küküllő partján lévő ligetben gyülekezett a város és a környék apraja-nagyja, s az ottani kisstadionban kóstolták a zömmel csíkszeredai árpalevet. Régi magyar slágereket játszott a zenekar, arra ropták a táncot fiatalok és öregek egyaránt. Három napon át tartott a vígasság. Azt mondják, nekik ennyi is elég a dáridóból, meg „egyszer úgy is bé kell fejezni, nem"? Maga a város több olyan látnivalót kínál, ami mellett nem szabad elmennünk. A Hargitafennsík és a Sóvidéki-dombság térségének legnagyobb ipari és kulturális központja, a hivatalos statisztikák szerint a legmagyarabb nagytelepülés, hiszen lakosságának 95 százaléka magyar. Főterén van a millennium évében épült vármegyeháza (ma városháza), a 18. századi Szent Ferenc-rendi kolostor és templom, valamint a hasonló korú református templom az előtte álló teljes alakú Orbán Balázs szoborral. Kissé távolabb, 16. században épült, jezsuita alapítású református főgimnázium, amely ma Tamási Aron nevét viselő líceum. A legnagyobb székelynek nevezett Orbán Balázs emlékével lépten-nyomon találkozunk a Székelyföldön. Udvarhelytől alig 2 kilométerre van Szejke•fürdő, ahol a nagy néprajzkutató súját találjuk. A végső nyugvóhelyhez a környező településekről származó és újra felállított székelykapukon át juthatnak el a zarándokok. A táj szépsége, hangulata hatalmába keríti az ide látogató embert aki egyszer, ide eljön, később mindig visszatér. A várös kijáratánál,van a település középkori (pontosan nem datált) építésű műemléke, a Jézus-kápolna. Dísztelen, egyszerű, négylevelű lóherére emlékeztető az alaprajza, több helyen feltárt (például Kézdiszentlélek, Székelyszáldobos) 13. századi építkezés rokonságára utal. Templomok. Az székelyföldi ősi unitárius, katolikus és református szentélyek mellett feltűnően sok a frissen épített, vagy épülőben lévő ortodox templom. A trianoni békediktátum utáni években (1922) kezdődött ugyan a rohamos ortodox-templomépítés (Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Temesvár), de úgy tűnik a lendület máig nem tört meg. A román kormány ma ugyancsak jelentős összeggel támogatja a templomépítőket, mi több olyan helyeken is, ahol például az 1992-es népszámlálás szerint nincs (a Hargita megyei Petek), vagy egészen kis számú ortodox román népesség él. így például Csíkszentkirályon 27, Ujtusnádon 3, Tusnádfalun 18, Szentlaborfalván 20, Szárazajtán 42, Bikfalván 19, Sepsibükszádon 34 ember vallja magát ortodox hívőnek. Hogy az elmúlt 10 esztendőben az adófizetők pénzén csaknem ezer templom épült Erdélyben, azt a hivatalos szervek azzal magyarázzák, hogy az ottani ortodox hívőknek csakúgy joguk van a hitéletre, mint az unitáriusoknak, á reformátusoknak és a katolikusoknak. Térjünk vissza a hétköznapokhoz. Székelyudvarhely a hétvégi sörünnep befejeztével éli a maga életét, dolgoznak az emberek. A piacon patyolattiszta fehér kötényben árulják az asszonyok a finom erdélyi birkasajtokat és -túrókat, az utak mentén pedig az alkalmi árusok igyekeznek rábírni a turistákat, hogy vásároljanak málnát vagy áfonyát. (Hoztunk is haza mindkettőből bőven, azóta is áfonyaillatú a kocsi utastere...) Egyik napon kirándultunk Zetelakára. A fűrésztelepeiről híres Küküllő-parti falucska zegzugos utcáin sétálva tapasztalhattuk meg, hogy milyen az ottani lakosok munkás hétköznapja. A férfiak „befogják" a lovakat a szekérbe, aztán a mezőre vagy az erdőbe mennek dolgozni. A nők otthon tesznekvesznek a háztartásban, az idősebbek kiülnek a székelykapu elé a padra és trécselnek. Csakúgy mint korábban felénk is. Az idegent jó szívvel fogadják, leültetik a padra, bizonyos idő után pedig béinvitálják a portára, ha másért nem, egy pohár hideg kútvízre. Merthogy nincs ám arra felé még csapvíz, a szennyvízcsatornáról, vízvezetékről még álmodni sem mernek. (Az utakról már említést tettem.) Valamivel feljebb, a Hargita lábánál fekvő Ivó településen pedig olyan falurészek is vannak, ahol még a villanyégő sem gyúlt ki a házakban. Itt, Ivóban, ahol a madár se' jár, az út mellett fedeztük fel a Szegedi kocsma feliratot. Be is tértünk a Magazin mixt (vegyeskereskedés) elnevezésű műintézménybe. Középkorú .férfi és nő vezeti a boltot és kocsmát. A névadásról azt mondták: kézen fekvő volt a döntés, hiszen a tulajdonos becsületes neve: Szegedi Mihály. Itt hallottunk azt a hajmeresztő történetet az egyik betérőtől, hogy hogyan marta meg a farkas a napokban a közeli erdőben a juhászt. Andris bácsinak hívták az apót, aki hozta a hírt. Akkurátusan kezdett mondandójához, előbb rendelt egy pohár bort, maga mellé tette sárga szalmakalapját, levette hátáról a hatalmas (szebb időket is látott) hátizsákot, aztán kiadta az ukázt: Kérek két pityókos kenyeret, egy kiló lisztet, meg egy kiló kukorica lisztet! Nos, története a farkassal és a juhásszal ugyan pozitív végkifejletű volt, mert a juhászkutya megmentette gazdáját, de az volt a gyanúnk, hogy a bácsi heccből mesélte a történetet, hadd remegjen az inuk az anyaországi, nagyvárosi vándoroknak, míg be nem ültek az autóba... Erdélyország hatalmas. Egy 8 napos úton végigjárni képtelenség. Mert ide kívánkozna még a Bözödújfalu részletes története, amely során megismerkedtünk az újkori történelem egyik legszégyenletesebb tettével. Ez az emberi méltóság, de még inkább az élettér szabad használata ellen irányult! Ceausescu „géniuszi" cselekedetének páratlan látványa fogadja itt (Segesvártól alig 30 kilométerre) az idegent: a nyolcvanas évek közepén elárasztotta a falut. több száz ház került a víz alá, rengeteg ember vált hajléktalanná, több tíz idős, magatehetetlen magyar ember halt bele kicsi vagyonkájának elvesztésébe. Ma - a település-rendezés után - csak a száraz fatörzsek meredeznek a kiszáradt mederből, illetve a volt faluból, az utókorra. Meg a református templom épségben maradt részéből a torony... Korond, Parajd, Szováta. E helyeket ismerik legtöbben az Erdélybe látogatók, hiszen ezt az útvonalat vagy oda, vagy visszajövet igénybe veszi a magyar turista. Szováta-fürdő, amely ma is a monarchiabeli hangulatot sugározza, egyik legfelkapottabb üdülőhelye a magyarországiaknak és a tehetősebb romániai polgároknak. A Medve-tó sós vizében való fürdés, a sejtelmesen zúgó fenyvesek között való séta, a hangulatos kis presszók teraszán elfogyasztott kávé - testilelki felüdülést jelent az oda látogatóknak. A hazafelé vezető út sem könnyű. De nagyon szép. A Szováta-Szászrégen közötti „műút" nem számozott, tehát nem sorolható a „használható" kategóriába. Három óra alatt azért átverekedj ük magunkat rajta. Azután a 100 kilométerre lévő Kolozsvár következik. Ez az út sem sokkal jobb, de tengelytörés nélkül megérkezünk az Erdély fővárosának nevezett nagyvárosba. Annyi időnk van, hogy megnézzük a Szent Mihály-templomot, a Funar polgármester által felásatott főtéren lévő Mátyás király-szobrot, sétálunk egy kicsit a belvárosban, ahol lépten-nyomon utcai pénzváltók nyomulnak utánunk. Bánffyhunyadon Kusztos Tibor és felesége, Ildikó lát bennünket vendégül. Éjjeli szállásunk az imaterem feletti, újonnan berendezett vendégházban van. amelyet gyakran vesznek igénybe hollandiai, magyarországi karitatív csoportok és vallási felekezetek képviselői. A nagytiszteletű úr egyébként szegről-végről kolléga, hiszen ő szerkeszti a Kalotaszeg című kulturális közéleti havilapot. Amelyről csak annyit: az idei lapszámokat böngészve többet megtudtam Kalotaszeg (Bánffyhunyad e tájegység központja) múltjáról, jelenéről, a magyar történelem e vidéken élt neves személyiségeiről, mint eddigi életem során. Utolsó napi program: Nagyvárad. A református püspöki hivatalban régi ismerősünket, egykori jótevőnket, Hermann M. Jánost, a hivatal sajtófelelősét, látogatjuk meg. Nagy a sürgés-forgás az épületben, a református fiatalok nagyszalontai találkozóját szervezik éppen, így rövidre sikeredik a váradi baráti beszélgetés. Majd Szegeden folytatjuk, ígérjük meg egymásnak. A városban azonban még szétnézünk. Itt érződik talán a legjobban a századforduló építészetének nyoma: mintha valamelyik régióbeli nagyváros Debrecen, Szeged, Budapest, Szabadka, Temesvár, Arad, Újvidék - sétálóutcáján lennénk. Az épületek, az ablakok, meg a kapualjak is ugyan azok. Még talán a málló vakolat is... Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az emberben megszilárdul az elhatározás: ide vissza kell térni. Kisimre Ferenc