Délmagyarország, 2000. március (90. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-14 / 62. szám

6 ÜNNEP KEDD, 2000. MÁRC. 14. Bibó István és az újragondolt önazonosság Nagymagyar, mélymagyar, magyar Dénes Iván Zoltán filozófus, eszmetörténész: Minél kevésbé frusztrált az ember, annál inkább elhiszi, hogy őrajta múlik a sorsa. (Fotó: Karnok Csaba) dénes Iván Zoltán filozófus, eszmetörténész „Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfú Gyulával" címú könyve nemrég jelent meg az Osiris Kiadónál. A szerzővel a könyv Móra Ferenc kollégiumbeli bemutatóján készült az alábbi interjú, amely három magyar politikai gondolkodó, Szekfú Gyula (1883 -1955), Németh László (1901-1975) és Bibó István (1911-1979) nyomán a 20. századi magyarság önszemléletének zavarodottságáról és távlatairól szól. - Azt szeretném, ha az interjú során a „Mi a magyar?" kérdés huszadik századi válaszait követnénk figyelemmel. Ha könyvéből jól sejtem, ön Bibó István Szekfú Gyula és Németh László iránti kritikájával olyan nézetek elé állU tükröt, amelyeket túlhaladottnak tart, de a rendszerváltozással ismét megjelentek a magyar közgondolkodásban. Kezdjük azzal, érzékelte-e Szekfú Gyula a magyarság önképének azt a zavarodottságát, amelyről ma mindenkinek van véleménye? - Bibó egy kései szövege hozza fel példaként, hogy Jókai Mór, miközben dolgozószobájának falán ott függött az aradi vértanúk képe, mindennap imádkozott kivégzőjükért, I. Ferenc József császárért. Ez a politikai tudathasadás a kiegyezés utáni egész magyar társadalmat áthatotta. Szekfű Gyula ezt a tudathasadást úgy oldotta fel, hogy elvetette a függetlenségi eszményeket. 1913-ban megjelent műve, „A száműzött Rákóczi" körüli botrányban elvetette Thaly Kálmán Rákóczi-kultuszát, és nyfltan a szatmári békekötő Károlyi Sándor grófnak adott igazat. Ez a függetlenség leértékelését jelentette, és igen nagy irritációt váltott ki Szekfű ellen 1914 és 1916 között. A politikai hisztériára válaszul Szekfű Gyula az üldözési mánia nyomait viselő magyarázatot dolgozott ki, amely szerint Magyarországon gátlástalan demagógok hatására a független Itéletű politikusokat és tudósokat meghurcolja az éretlen tömeg. Egész életén át megmaradt benne, hogy mélyen megsértették. - Szekfútől indul az az értékelés, amely szerint a magyar liberalizmus és a nemzet felemelkedésének ügye ellenkező oldalon álL - Ezt a korábbi konzervatív nézetet Szekfű úgy módosította, hogy a reformkori politikai viszonyokat elemezve megteremtette Széchenyi és a centralisták legendáját. Szekfű Széchenyi 1840-es években született írásaiból, Gyulay Pál hübrisz-értelmezéséből és Kemény Zsigmond 1849-1850-es Kossuthol démonizáló röpirataiból kiindulva a centralistákal a legképzettebb és egyedül avatott újítókként mutatta be, Kossuthot és a reformellenzéket pedig politikai dilettánsoknak bélyegezte. Ezt annál is inkább tehette, mivel az 1850-es évek végén, amikor a centralisták kulcspozícióba kerültek Magyarországon, ők lehettek az európaiság és a magyarság kizárólagos értelmezői, hiszen a közvélemény és a hatalom számára egyaránt elfogadhatóak voltak. Szekfű Trianon után úgy gondolta, hogy a történelmi Magyarország felbomlásáért a felelősség 1918 és 1919 forradalmait és a 19. századi függetlenségi politikusokat terheli, mivel szerinte azok azt a fél évszázadot, amíg a magyarság békés alkotómunkát végezhetett volna, nemzeti demagógiával és közjogi kuruckodással terhelték meg, elterelve a figyelmet a magyar társadalom megszervezéséről és a nemzetiségi veszedelemről. ő úgy látta, mintha a függetlenség és a liberalizmus eredménye lett volna az, amit valójában a terror következtében beszűkült közélet félelmei okoztak. - Hogyan kell érteni a politikai aktualizálásoktól mentesen Szekfú Gyula „nagymagyar" és „kismagyar" kategóriáit? - Szekfű ellenszenvvel gondolt a függetlenségi romantikára. A forrásanyag arról győzte meg, hogy Werbőczy, Rákóczi és Kossuth kultusza hamis. Úgy vélte, a török uralom két nagy változást hozott Magyarországon: egyfelől a későbbi betelepítések következtében az ország nem volt már színmagyar, másfelől az ország politikailag „nagymagyarokra" és „kismagyarokra" oszlott. Előbbiek a Habsburgokkal való együttműködéstől, utóbbiak a törökkel való összefogástól várták az ország boldogulását; e két út ellentétes volt. Szekfű Gyula szerint a „kismagyar út", legyen az az állami integritást feladó törökbarátság, a Habsburg-ellenes kurucság, a 19. századi magyar liberalizmus sérelmi kurucsága, vagy a 20. században a balkáni államok közé süllyesztő turanizmus kurucsága - egyformán a szenvedélyek elszabadulásával és a rombolással járt. Szekfű számára a „kismagyar út" jelentette az ellenségképet: a civilizált és racionális Nyugattal szemben a historizált, moralizáló, barbár és a magyarság bűneit megtestesítő Keletet. - Németh László „mélymagyar" és „hígmagyar" kifejezései, amelyeket Kisebbségben címú írása vetett fel, hasonlóképpen nem a vér szerinti magyarsághoz tartozásból indulnak ki, és mégis asszimilációs értelmezésben ismerik őket. - Természetesen Németh László írásában e kifejezések nem egyszerűen született magyart és asszimilánst jelentenek. Németh László a 16. századi író-olvasó viszonnyal hasonlítja össze a 19. századit, s azt vizsgálja, hogy az író szervesen benne él-e egy adott közösség életében. Ha igen, akkor abból tud táplálkozni, és annak dolgozik, tehát a mélyében van, vagyis: „mélymagyar". Németh László arra a következtetésre jut, hogy a magyar irodalmi nyelv a 19. századi nyelvújítással olyan európai mintákat vett át, amelyek az író számára már nem voltak alkalmasak arra, hogy a közösség mély gondolati áramail kifejezzék. Ezért egyes írók már nem élnek szerves kapcsolatban a közösséggel, hanem inkább szellemi árukat termelnek, és sikerük a silány, felszínes szórakozást tette általánossá és kizárólagossá; ők a „hígmagyarok". Németh László szerint ebbe az állapotba telepedtek be a „jött magyarok", akik éltek a lehetőséggel, és folytatták a kulturális „ipart", de a nemzeti hagyomány értékvilágába való beágyazottságot akkor sem tudták volna pótolni, ha akarták volna. Németh számára tehát a „hígmagyar" az igazi ellenség, a ,jött magyar" csak következmény. Ez a szekfűi logika folytatása, de nem egyezik azzal. Németh László kategóriái az értékteremtő értelmiség kontraszelekciójára vonatkoznak, noha reménytelenül összefonódtak az asszimilációs vitákkal. - Bibó István Szekfű és Németh álláspontját bírálva teremtette meg saját kategóriáit - amelyek szintén aktualizálhatáak. - Bibó István 1948-ban megjelent „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem" című esszéjéből kitűnik: ő úgy látta, hogy a magyar politikai elit az 1860-as évektől 1944-ig a legfontosabb történelmi pillanatokban rosszul döntött. Ez annak következménye volt, hogy a magyar politikai elit a valóságérzék és a lényeglátás szétválása miatt szelektálódott: akik hatni akartak, opportunistákká züllöttek, akik pedig az igazságot kimondták, ádáz prófétákká váltak. Bibó „hamis realistáknak", illetve „túlfeszült lényeglátóknak" nevezte e két csoportot. Bibó, illetve Szekfű és Németh kategóriái között mindenekelőtt az a különbség, hogy Bibó számára, bár a túlfeszült lényeglátók rokonszenvesebbek, az ellentétpár nem ad ön-, illetve ellenségképet. Bibó számára a realista lényeglátó nem ádáz próféta, de nem is opportunista, hanem olyan politikus, aki jól tud dönteni. Az ő értelmezésében a magyarság politikai elitje az 1860-as évekre elvesztette politikai vállalkozó kedvét és elszántságát, mert szembekerült azzal a feladattal, hogy mondjon le a történelmi Magyarország egységének fenntartásáról, amiről nem akart és nem tudott lemondani, és különösen úgy nem, hogy a háta mögött ott volt a levert szabadságharc élménye. - Mindhárom okfejtés a múltban keresi a magyarság problémáit, de mindhárom a jelennek szólt. - Szekfű Gyula is, Németh László is ideológus volt. Szekfű történeti tudását abban a hitben adta át, hogy felvilágosítja a történeti uralkodó osztályokat, főként a középosztályt: a történelem tanulságai szerint melyek a helyes cselekedetek. Németh László viszont egyrészt folyamatos önmeghatározást végzett, akárcsak Széchenyi István, másrészt pedig, mint író-próféta állandóan felmutatta a kőtáblát, a kinyilatkoztatott igazságot közössége számára. Szekfű fordított próféta volt: jövőkép nélkül, a múltat használta fel a jelen igazolására. Németh Lászlónak volt képe a jövőről: egy templomot akart újjáépíteni, mint a babiloni fogságban lévő zsidók a jeruzsálemi szentélyt, és eköré akarta gyűjteni a szétszóratásban élő magyarságot. Kulturális, etnikai, világiasltott vallást, vagy inkább valláspótlékot kívánt adni. Ez viszont teljes mértékben más volt, mint az állampolgári jogegyenlőség, amelyre Bibó alapozott. Ugyanakkor Németh László rendkívüli szenvedéllyel kereste az igazságot; ő nem leckéztetett, hanem kinyilatkoztatott magának és másoknak. Mondanom sem kell, Bibó Szekfűvel, mint hamis realistával vitatkozott, s bár nem említi, nyilvánvaló, hogy Németh László volt a túlfeszült lényeglátó egyik mintája. Míg „a valóság illúziójának" nevezhetjük azt, ahogyan Szekfű a közösségi tudathasadást feloldotta, Németh László idevágó írásaiban „az illúzió realitását" láthatjuk. Bibó az illúziók e váltógazdaságát tálja fel és ebből kínál kiutat. - Mindhárman, Szekfű Gyula, Németh László és Bibó István, Magyarországon éltek az 1940-1950-es években, a legnehezebb időkben. Milyen volt személyes viszonyuk? - Szekfű Gyula 1945 áprilisában felajánlkozott a kommunistáknak: 1946-tól moszkvai követ, majd nagykövet lett. 1947-ben úgy ítélte meg, hogy alkalmazkodni kell az újabb hódoltsághoz és túl kell azt élni. Ennek jegyében dicsérte meg Andics Erzsébet „Az egyházi reakció 1848ban" című könyvét, majd írt hódoló levelet Rákosi Mátyásnak a Rajk-per idején... Az 1950-es években megtűrt, fáradt és megkeseredett ember volt. Bibó nem ismerte őt, személyesen csak 1954-ben került vele kapcsolatba. Bibó ekkor Szekfű egyik kedves tanítványa özvegyének kegyelmi kérvényét íratta alá különböző kiválóságokkal, Kodály Zoltántól Ortutay Gyuláig, így jutott el Szekfű Gyulához, aki ekkor az elnöki tanács tagja volt, vagyis az államfői hatalom egyhuszad része volt a kezében. A kérvény láttán Szekfű megjegyezte, hogy az egyik megfogalmazással nem ért egyet. Bibó ekkor kihagyta ezt a mondatot, újraírta a beadványt, ismét aláíratta mindenkivel, majd elment Szekfűhöz, aki kijelentette, hogy nem ítja alá, mert „rossz néven vennék". Bibó megdöbbent ennyi gyávaság láttán. Ami Németh Lászlót illeti. Tanú-korszakának írásai 1938 és 1940 között nagyon hatottak Bibóra. Ezután azonban Bibó egyre kritikusabb lett vele szemben. Igaz, 1947-ben „Összeesküvés és köztársasági évforduló" című írásában megvédte Németh Lászlót egy koncepciós pert előkészítő sajtótámadással szemben, de 1948-ban udvariasan, és a problémaérzékelő kvalitásnak kijáró tisztelettel elvetette a „Kisebbségben" tételeit. Az ötvenes évektől kezdve személyes kapcsolatban voltak, 1956-os cikkeik között sok a párhuzam. Miután 1957-ben Bibót (akit kis htján kivégeztek) életfogytiglanra ítélték, Németh László 1961ben közbenjárt Kádár Jánosnál, hogy engedjék szabadon. Ez nem sikerült, Bibó csak 1963-ban szabadult. - Ön az imént író-prófétának nevezte Németh Lászlót. Mit mond akkor Bibó Istvánnak az a gesztusa, amikor a magyar Parlamentben egyedüliként várta be az oroszokat 1956 novemberében; amikor megérkeztek, Bibó István éppen elvi nyilatkozatát gépelte. - „A történelem eszközei" című írásában Németh László Cromwellt és Gandhit hasonlította össze, és arra a következtetésre jutott, hogy Cromwell vallási meggyőződését egyeztette a politikai boldogulás játékszabályaival, az első érdekében, de a második ismeretében. Gandhi ezzel szemben saját erkölcsének rendelte alá a politikai játékszabályokat. Vajon nem éppen ilyen szeretett volna lenni Németh László? S Bibó István nem éppen ilyen volt, anélkül, hogy valaha is beszélt volna erről? - Térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk: hogyan viszonyult Bibó István a „Mi a magyar?" kérdéshez? - Bibó teljesen újratematizálta az alkat-vitát, azzal kezdve, hogy a „Mi a magyar?" kérdést terméketlennek nevezte. Azt mondta: attól, hogy valaki igazabb magyar, nem kell, hogy igazibb magyar legyen. Hagyjuk abba önmagunk romantizálását. Önmagában véve semmivel sem különlegesebb magyarnak lenni, mint lettnek vagy albánnak. Bibó arra jutott, hogy a magyar alkatra vonatkozó előfeltevéseknek nincs értelmük. Az állampolgári jogegyenlőség alapján a nemzetet olyan politikai közösség tagjainak tartotta, akik közösen vállalkoznak céljaikra, s az tartja össze őket, hogy közös problémáikat jól oldják meg, nem pedig annak ismerete, hogy ki a magyarabb. Ezt az utat zsákutcának nevezte, és egyúttal leválasztotta róla az asszimiláns kérdést: szerinte a magyar politikai élet zavarodottsága rontotta meg a németek és zsidók asszimilációjának folyamatát, és nem fordítva, az asszimilánsok térfoglalása okozta a politikai élet megromlását. Innen kiindulva mutatott rá: a legtöbb magyar hagyta, hogy a magyar állam intézményei zsidónak minősített magyar állampolgárokat szolgáltassanak ki egy idegen hatalomnak, sőt, voltak, akik segédkeztek e polgárok jogfosztásában, megbélyegzésében és szisztematikus megsemmisítésében. Ez aztán mintát adott arra, hogy Magyarországon könnyebb legyen boldogulni, ha valaki kinézi a másik boltját, feljelenti a tulajdonost és kiigényli azt. - Hadd jegyezzem meg, hogy ehhez a mintához hozzájárult az is, ami 1948 környékén történt Magyarországon. Mire Bibó e tanulmányát megírta, Rákosiék, olyan jelentőségű értelmiségiek segédletével, mint Lukács György, a teljes magyar polgári értelmiséget felszámolták, hasonló „házfoglalós" módszerrel. Magát Bibó Istvánt is elhallgattatták... - Sajnos, ezzel azt a lehetőséget is elfojtották, hogy különböző mitológiák helyett ésszerű politikai diskurzus alakulhasson ki Magyarországon, s a magyar politikai szocializáció és a kollektív emlékezet tárgyszerű legyen. 1989-ben, amikor a frizsiderből eló lehetett venni az eszméket, Bibóval együtt a befagyasztott ósdi dolgok is előkerültek. Különben pedig Magyarországon nem volt ember, aki sérelmeket ne szenvedett volna a negyvenes években. De addig, amíg ki-ki fel nem dolgozza a maga traumáját, nem is tudunk majd róla beszélgetni. - Ha a traumáknál tartunk: nem gondolja, hogy az 1920-as, 1930-as években a politikai diskurzus éppen azért nem volt képes túllépni bizonyos tévedéseken, mert a közfelfogás szerint cselekedett? Vajon közvetlenül a trianoni csalódás után a közösség nem várt volna megoldást, választ erre a traumára Bibó Istvántól is, ha akkor írja művét? - A Trianon-trauma, a Shoah, 1945, a felszabadulás és a megszállás olyan alapvető élmények voltak, amelyek tényleg meghatározták a közbeszédet. De nem ezek teremtették meg. A Trianon-sokk élményét feldolgozó alkatdiskurzust Szekfű és többen mások alakították ki. 1918 -1919-et követően ugyanolyan „forradalom-után" helyzet volt, mint 1848-1849 nyomán, s egyáltalán nem hiszem, hogy a Trianon-sokkból arra kellene következtetni, (ahogy Szekfű Gyula tette), hogy a Habsburg-birodalom lett volna a magyar önrendelkezés és a történelmi Magyarország garanciája. Azt hiszem, itt le lehetett volna számolni a Nagy-Magyarország illúziójával. Tény, hogy rendkívül nehéz volt különbséget tenni a színmagyar területek igazságtalan elcsatolása és aközött, hogy Nagy-Magyarország lakosságának jelentős része nem magyar ajkú volt. De Szekfű Gyula tevékenységének is köszönhető, hogy e kettőt nem sikerült differenciálni. Én óvakodnék attól, hogy Trianont a történelmi szükségszerűség szinonimájaként használjuk, mert így egyszerűen metaforákkal helyettesítjük a megmagyarázandó kérdéseket, és levesszük az egyén válláról a felelősséget. - Az egyén felelőssége természetesen kétségbevonhatatlan. De nem gondolja, hogy a fájdalmas közösségi tragédiáknak még az emlékezete is olyan logikát eredményez a közbeszédben, amelyet nehéz megkerülni? Erre Trianon is, a Holocaust is jó példa ma. - Teljes mértékben elismerem a trauma létét, ám szerintem ebből nem következik a trauma feldolgozásának az a változata, hogy szükségképp a korábbi állapotot kell visszaállítani. Ha nem akarjuk átromantizálni saját traumánkat, ha nem akaijuk mindenáron megőrizni, akkor újra fel kell mérnünk a viszonylatokat. A történelmi Magyarország felbomlásának trianoni igazságtalansága, az 1944-es zsidóüldözés vagy a sztálinizmus nagyon mély sebeket okozott. De ha a történelem címén „vasúti menetrendet" keresünk a kommunizmus vagy a kapitalizmus diadalútjához, az eltávolít bennünket attól, hogy szüleink, nagyszüleink dilemmáit megértsük. Nem kellene hagynunk, hogy átpolitizálódjék ez a kérdés, s főleg nem egy oligarchikus politizálás érveivel. - Ön szerint, mi kell ahhoz ma Magyarországon, hogy „civil" módon feldolgozzuk elődeink élményvilágát? - Ahogy Bibó István mondja, a szabadság kis köreinek hálózata. Persze, tudom, hagyományos közösségekre vágyakozunk, miközben ezeket szétverte a totális rendszer. És, ha jól megnézzük, nem is hiszünk bennük, hiszen csak előnyeiket szeretnénk élvezni, hátrányaikat nem. Amit tehetünk: önkéntes közösségeket keresünk, amelyekben részvételünk azon alapul, hogy egymás iránt jóindulatúak vagyunk, és megbízhatunk a másikban. Sajnos, ha valamit tanultunk a 20. században, akkor az az, hogy százszorosan túlbiztosítsuk magunkat. Nem látok más lehetőséget: meg kell tanulnunk együttműködni. Minél kevésbé frusztrált az ember, annál inkább elhiszi, hogy őrajta múlik a sorsa, s annál inkább megengedheti magának, hogy saját és közössége boldogulása között kölcsönhatást lásson. Az önkéntes közösségek kis körei rajzolhatják majd ki azt a magyar identitást, amely nem varázsigékből, misztikákból és görcsös önigazolásból áll. Panek Sándor C^V w