Délmagyarország, 1999. december (89. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-23 / 299. szám

CSÜTÖRTÖK, 1999. DEC. 23. KARÁCSONY 9 Zelei Miklós: A kettézárt falu Félbehagyott honfoglalási emlékmű a Vereekei hágán. (Fotó: Gyenes Kálmán) N a g y ­szelmenc­Kisszel­menc ung­vidéki ikerfalut a második világhá­ború után vágták ketté a szovjet-csehszlovák határral. A határügye­ket a 4. ukrán front po­litikai tisztjei intézték, gazdasági érvekkel, fe­nyegetéssel és csábítás­sal vették rá a kisszel­menci bírót, hogy írás­ban kérje a falurész fel­vételét a Szovjetunióba: „Ha itt lesz a határ, a nagyszelmenci gazdák földje is a maguké lesz". Ugyanakkor a nagyszelmenci bírót is hosszan agitálták, hogy írjon alá hasonló felvé­teli kérelmet, ö azonban erre nem volt hajlandó. Mire leváltották, és megfelelő aláírót talál­tak volna a helyére, ad­digra a határkérdések lezárultak. Kisszelmenc jelenleg Ukrajnában, Nagyszelmenc Szlováki­ában van. (Az itt közölt vallomás egy készülő dokumentumregény részlete.) S zennyes tanító Kisszel­mencben lakott, a ma­gyarok alatt kántor volt itt Nagyszelmencben a görög katolikus templomban, amúgy meg tanító. Másoktól hallottam, hogy volt ideáltal Nagyszelmencben 1945­ben, és szervezte a népet, ír­janak alá, hogy Nagyszel­menc is tartozzon Oroszor­szághoz. Mert azt kérelmez­ni kellett! De akkor én nem voltam már idehaza. 1944. december 11-én délután a kisbíró kidobolta a község­ben, hogy kik azok a szemé­lyek, akiknek másnap reggel a jegyzőlak előtt kell felso­rakozni. Negyven ember­nek. Elég hamar összeírtak bennünket! November 20­án, hétfőn délelőtt tíz óra tájban érkeztek meg Nagy­szelmencre az orosz tankok meg a gyalogosok. A néme­tek reggel még bent voltak a faluban, és ahogy jöttek az oroszok, úgy húzódtak át Csapra, ott három vagy nép napra még újra megállott a front. Pedig Csapot már szeptember 12-én szétbom­bázták, nálunk is egész éj­szaka nappali világosság volt, úgy lángolt a város. A német katonai vonatokat bombázták, amik a frontra mentek volna. Aztán 16-án éjszaka újra, akkor miránk is hullottak a bombák. Elmúlott a december 12­ére virradó éjszaka, reggel a kisbíró még járt házról-ház­ra, szólítgatta az illetőket, hogy menni kell, sorakozó. A jegyzőlak előtt felsora­koztunk, negyven ember, Papp István görög katolikus pap jelenlétében. Papp Ist­vánt 1942 őszén nevezték ki ide, ruszin fiú volt, koráb­ban Szics-gárdista. Ő segéd­kezett az oroszoknak úgy is mint tolmács. Egy orosz tiszt állt mellette, és egy pár orosz katona mellettem. Amikor az orosz tiszt látta, hogy már megvagyunk, ak­kor a bűnbocsátó esperes úr végigment előttünk, és az ő embereit kiszedte a sorból. Tóth Istvánt, Tóth Zsigmon­dot, és Stefán Imrét. Azután a bíró vette ki az ő embereit, Tóth Jakabot és Tamás Já­nost. Az orosz tiszt pedig szólt a katonáknak, igyí, in­dulás. Mentünk Kisszelmen­cen végig. Palágykomoróc­nál megállottunk, jó idő volt, a sáncparton fetreng­tünk, vártuk a nyarádkele­csenyieket, dobóruszkiakat és a budaháziakat, ezek megérkeztek, és utána jöttek a palágykomoróciak. Ahogy ők is odaértek, akkor közre­vettek az orosz katonák ben­nünket, és nagy gyorsan haj­tottak, hogy estére Csapba elérkezzünk. Közben Pa­lágyban két embernek sike­rült meglógni közülünk. Ádám Lajosnak és Iván Miklósnak. Mentünk to­vább, még egy ember meg­lógott, Makula János. Beér­tünk Szürtébe, ott már az asszonyok siránkoztak, hogy szökjetek, mert elpusztultok. Átmentünk Téglásra, Téglá­son az emberek szalmával fedtek egy házat, mert szét volt rajta lőve a fedőlék, és egy Tóth Imre nevezetűnek sikerült közéjük bevágódnia, és ott maradt. Beértünk Csapba, egy udvaron két szemben lévő lakás volt, oda bevertek bennünket, már napszállat után. Egymás he­gyén-hátán feküdtünk, reg­gel ébresztő, az udvarra le volt terítve egy pokróc, és kinél kés, kanál, mindent le kelletett a pokrócra dobálni. Összecsomagoltak minket a vasútra, vagy száz embert egybe préseltek, és mentünk Bátyú felé. Beregszászban a rendőrlaktanyában megalud­tunk, ajtó nélkül, ablak nél­kül, szét volt verve minden. Reggel tovább Munkácsra, de közben Beregszászban elvettek közülünk két szel­menci embert, Bódi Lajost és Éles Pétert. Többet aztán nem is láttuk őket, Bódi odapusztult, Éles vagy négy év múlva hazajött. M arhakupékban utaz­tunk, tlz nap, tizenegy éjjel. Tizenegy nap után megérkeztünk, nem városba, nem állomásra, a vasút men­tén szálltunk ki a vagonból, de olyan hideg volt, hogy nem láttunk, annyira könnyeztünk. Sorakozó, az orosz leszámolt bennünket, kevés. Járta a vagont végig­nézni, amelyikben halott volt, ki kelletett venni, a mi­enkben is volt egy, Gál Já­nos rendőrőrmester Bereg­szászból. A hónunk alá kel­lett venni, és el kelletett vin­ni a lágerba. Kontranovka, 242/6. Egy lebombázott bá­nyatelep. Azt mondták ne­künk, hogy a lágerban nin­csenek civilek, csak hadi­foglyok, és fáradt olajjal megfestették a bal kezünkön a kabát ujját, egy orosz v-t és p-t. Vojna plin, hadifo­goly. így lettem katona, ad­dig sose voltam. Szlovákok nem voltak köztünk. Ola­szok, finnek, németek, ro­mánok és magyarok voltak. De aztán az olaszokat, a fin­neket elvitték, és mi marad­tunk, németek, románok, magyarok. Egy pár nap múlva elvit­tek egy másik lágerbe, már­cius elején, még hideg tél volt, sorakoztunk, de nem mentünk munkára, hogy minket már visznek tovább. Elmentem hozzá elköszönni, feküdt, megdagadva a hasa, éppen hogy bírt egy kicsit beszélni, aztán csak jajga­tott. Elköszöntem, és men­tem a másik lágerba, Niki­tovka, 242/4. N égyszáznegyvenen men­tünk oda, hetven-nyolc­vanan ha maradtunk, a többi mind elpusztult tífuszban. Én is megbetegedtem, ott fe­küdtek a lágerban, orvos, or­vosság nélkül. Volt egy olasz százados, orvos, ő pró­bált segíteni, de orvosságot, injekciót vagy tablettát nem adtak. Csak feküdt az em­ber, annyi volt benne a sze­rencse, hogy meleg helyen, pucéron, egy kék lepedővel letakarva, és várta, mi lesz. Feljavultam, kimegyek egy este, látom, egy csomó ro­mán fel van sorakozva. Kér­dem tőlük, hogy undzse me­re. Másik lágerba. Odaáll­tam, megyek én is velük, magyar itt már nincs, vagy meghaltak, vagy továbbvit­ték őket, a románok nem kedvelték a magyarokat, megölnek, ha maradok, in­kább elmegyek, rosszabb helyre nem fogok kerülni. Az orosz leszámolt egyszer, leszámolt kétszer, leszámolt háromszor. Eggyel mindig több volt. Aztán legyintett, menjünk. Gorlovka, 242/3. Ott már vártak bennünket, a kapunál leszámolt bennün­ket egy magyar ejtőernyős főhadnagy, eggyel több. Megszólaltam hátul magya­rul, hogy vannak-e itt ma­gyarok. Maga ugyan honnan került ide, románokat vár­tunk. Azt mondta, jól tettem, hogy eljöttem, mert itt van­nak magyarok is, románok is, németek is, jobb lesz itt nekem a magyarok között. Ott voltam negyvenhat no­vember elejéig, csak ács­munkán. Két szelmenci ba­rátom lent dolgozott a bá­nyában, hívtak le, de én fél­tem. Tetőkön dolgoztam, épületeken, asztalosműhely­ben. A z egyik sorakozónál az­tán olvasták a nevemet, hogy jövök haza. Eljöttünk vagy negyvenen. Sok kárpá­taljai jött haza, de szelmen­ciek csak négyen. A többiek Palágykomoróc, Szűrte, Rát községekbe valók voltak, meg Kisszelmencbe. Egy hétig utaztunk. Lejöttünk Kijevig, addig vitt a vona­tunk. A kaját megettük, ami­kor a lágerkapun kijöttünk rögtön, mert féltünk, hogy visszavisznek, és elveszik. De kaptunk egy nagy darab halat is, lehetett vagy húsz kiló, azt hittük, majd meg­esszük, amikor a vagonban leszünk. De ám az orosznak esze volt. Tíz személykocsi volt beállítva, és hármasá­val, négyesével szétosztott bennünket a vagonokba az orosz, az utasok közé, és a nagy hal az egyik kárpátaljai kománál maradt. De ő se tudta megenni, annyira sós volt, Kijevben aztán eladtuk. A vonaton ettek az oro­szok, volt ott katonatiszt is, nyolcan ültünk egy sorban, szemben egymással, két emelet volt fent, ahol lehe­tett aludni. Ők ettek, én kar­ba tettem a kezemet, és ül­tem, még pisálni se kelletett menni, mert víz se volt. Egyik orosz tiszt azt kérde­zi, hogy hová megyek. Ung­várra megyek, Uzshorodra. Mért nem eszel? Nekem nincs semmim. Annyira föl­háborodtak a fülkében, hogy elengednek egy embert en­nivaló nélkül, hogy adtak nekem enni a táskájukból egyik nap is, másik nap is. Nem jóllakásig, de mégis. Egyik egy darab főtt krump­lit, a másik egy darab ke­nyeret adott, melyik mit. Kijevből megérkeztünk Munkácsra, ott már széjje­lengedett az orosz, egy lityi­nant hozott le bennünket, nagyon jó fiú volt, szépen bánt velünk. Kimentünk a piacra, ott már volt ismerős, kaptunk enni, nem éheztünk már. Lejöttünk Csapba, ott is ki a piacra, az ismerősök megint megetettek. Másnap Ungvár, ott elmentünk a Ga­lagóba, ott volt az orosz ko­mandant, lejelenfkeztünk, mondta, hogy még várnak foglyokat, és ha megjönnek, visznek bennünket Márama­rosszigetre. Egy hét után meg is jött a fogolycsapat, egy szelmenci barátom is volt köztük, Szatmári neve­zetű. Rögtön kivittek ben­nünket az állomásra, azokat már nem hagytak pihenni se, személykocsikba raktak, és mentünk Máramarossziget­re. Már Taracköznél a romá­nok úgy vergődtek velünk, hogy még a Tisza-hidra se akartak fölengedni. A román kenyeret megeszik mások! Senkit nem engedünk be az országba. Ott vártunk há­rom-négy nap, a végén már a civilek adtak nekünk enni. Aztán visszajöttünk Ungvár­ra, a lityinant ment jelenteni, hogy mi a helyzet. Adtak egy másik lityinantot, és mentünk vissza, ő el is in­tézte, hogy átengedjenek bennünket, de a románok nagyon durvák voltak, szid­tak, veszekedtek ránk. A zért kelletett Márama­rosszigetre mindenáron elmenni, mert ott volt egy gyűjtőláger, onnan vitték el az embereket, meg oda hoz­ták is vissza, és ott adtak el­bocsátó papírt. Egy éjszakát aludtunk ott, másnap reggel kihallgatás, irkáltak a romá­nok valamit, aztán ki az ál­lomásra, átjöttünk Márama­rosszigetnek erre az oldalá­ra, közvetlen Taracköz mel­lé, és még akkor nap vissza Csapba. A tiszt megint in­tézkedett, hogy mikor fo­gunk átmenni Szlovákiába. Nem volt közvetlen vonat, egy postakocsiba bedobál­tak bennünket, vagy negy­venünket, és hajnalban át­vittek Ágcsernyőbe. Ott a szlovák közbiztonság, meg a fináncok azt mondták, hogy nincsenek Szlovákiá­nak Oroszországban fog­lyai, nem vesznek át min­ket. Az orosz jobbra-balra telefonálgatott, ő szlovák­nak vett minket, mert szlo­vák területről jöttünk, és át akart adni. De mi féltünk, hogy visszavisz. Setét volt még, hajnali öt óra két perc­kor elszöktünk. Volt köz­tünk egy szirénfalvasi, tudta az utat, vele elindultunk ide Szirénfalvára. Elértünk a Latorcához, setétség, nagy köd, elkezdtünk a parton ki­abálni, hogy ladikot, ladi­kot! A község szélén lakott Matyi Feri bácsi, kijött, és áttett bennünket a Latorcán. E z volt szombati nap, va­sárnap reggel elmen­tünk a templomba. A kar­zatból nézek ki, az úton jön három szlovák finánc, rög­tön gondoltam, hogy értünk. A neveket tudták, mert az orosz mondta nekünk, hogy ne szökjünk el, mert a név­sorunkat ő átadja a szlovák­nak, és majd a szlovák en­ged el bennünket. Kijöttünk a templomból, megyek ha­za, a három finánc a kapu­ban. Hol vannak a többiek? Menjek velük. A többiek is odahaza voltak, összeszed­tek bennünket, és vittek Bélybe, ott volt a határszéli rendőrök központja. Hát ott igen megmosdattak bennün­ket, magyarul beszélt a fő­nök, nagyon durván, aztán befele a marhakupékba, és vittek Tőketerebesre. Ott voltunk vagy három nap, aztán tovább Malackára, ami Pozsonyon is túl, az osztrák határ mellett van. Malackán maradtunk szom­bat, vasárnap, aztán úgy bo­csátottak el, hogy semmi papírt nem adtak nekünk. Kiengedtek a kaszárnyából, menjetek az állomásra, és hazafelé! Orosz ruhában voltunk, valamikor decem­ber 5-én, 6-án, 1946-ban Malackáról elindultunk ha­zat. Még az orosz lágerből volt egy papírunk, arra ad­tak vonatjegyet. Akkorra itt már erős volt a határ. Odamentünk a mi felünkön a széléhez, és néztük, ahogy a szovjet oldalon, a betaka­rított, téli krumpliföldön tal­lózott a nép. Túrták a földet, hogy nem maradt-e egy kis krumpli fölszedetlen. Átte­lefonáltak onnan, jött itt a csendőr, és megbüntettek fejenként ötven koronára, amiért láttuk, hogy odaát milyen éhínség van. Itt is nehéz volt a megélhetés, olyan kétezer hold nagy­szelmenci föld átesett Kis­szelmencbe. Ott mindenki felfogta a földeket, hogy az én rokonomé volt, az én ro­konomé volt, és harminc­negyven holdas gazdák let­tek. Mind nagygazdának számított, amikor alakítot­ták a kolhozt. Amelyik nem akart beállni, annak fizetni kellett volna. Nem tudsz fi­zetni? Befelé! P ihentem egy darabig itt­hon, és negyvenhétben húsvét után felmentem Csehországba, építkezések­re dolgozni, két év múlva jöttem haza, itthon apámnak segítettem a mezőgazdaság­ban, és 1950 januárjában visszamentem Csehország­ba, megint két esztendőre. Ötvenkettő őszén, amikor a tsz-szervezés kezdődött, már újra itthon voltam. Jár­tak az elvtársak Nagykapos­ról, hívogatták az embereket a jegyzői irodába, hogy lép­jenek be. Ez egy hónapig tartott, aztán jöttek éjjel, tí­zen-tizenöten, és vitték a népet a jegyzőlakra, és ott kényszerítették, hogy lépje­nek be. Egy-kettő aláírt, az­tán a másik is, és lassan-las­san az egész falut besodor­ták. Csak olyan tizenöt csa­lád maradt ki, hogy ők egy­általán nem akarnak belépni. Kettőt-háromat elvittek Szobráncra a börtönbe, az­tán a megalakuláskor is oda­vittek néhányat, egy-két hó­napig ott voltak, aztán haza­engedték őket, és beléptek. Egy-két család maradt a vé­gére, tőlük meg mindent el­koboztak, egy sertést nem tudtak levágni vagy húsz évig, ha már olyan vágni va­ló volt, rögtön elvitték tőlük. Ha kicsépeltek, rögtön vit­ték azt is. Ö t v e n h á r o m őszén, a cséplés vége felé jött két Sztalinyec, lánctal­pas traktor, hogy össze­szántsa a földeket. De ak­korra Nagy Imre már Ma­gyarországon fellépett, on­nan jött a hír, és itt is fel­bomlottak a szövetkezetek, a legjobbkor érkeztek a Sztalinyecek. Kiszaladt a fa­lu apraja-nagyja, asszonyok, gyerekek, és elébük álltak. Nem hagyták, hogy egybe­szántsák a földeket, mert az­után már nem lehetett volna tudni, hogy melyik kié volt. A Sztalinyecek visszafor­dultak, a tsz itt is felbomlott, mindenki vitte haza a tyúk­ját, sertését, marháját, akié megvolt. Végül 1958-ban csak egybeszántották a föl­deket. Akkorra újból mega­lakult a tsz, és újból belever­ték a népet. Én meg elmentem Nagy­kaposra, a traktorállomásra dolgozni, egész addig, amíg 1953 novemberében, har­mincegy éves koromban, el nem vittek katonának, és még rajtam kívül három nagyszelmenci öreg le­gényt. Addig is soroztak, minden évben, de még öt­venkettőben se vittek el, mert még akkor se volt ál­lampolgárságom. Ki kérte, hogy kérte nekem az állam­polgárságot, nem tudom, de ötvenháromban aztán csak elvittek. Én sose kértem az állampolgárságot. Hogy ad­ták azt meg? Azt hiszem, hogy tán' most sincs ne­kem. Mert apám a családdal együtt leszlovakizált, de en­gem nem mondott be, mert én Oroszországban voltam, és azt se tudták, hogy élek vagy halok. A család leszlo­vakizált, de én magyar ma­radtam, mert nem voltam itthon. Ezért négy vagy öt éven át mindig hazaküldtek a sorozásról, Nagykaposról, a Schlanger-féle teremből.

Next

/
Thumbnails
Contents