Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-28 / 302. szám

10 IRODALOM HÉTFŐ, 1998. DEC. 28. Németh András Fekete vigília Lorenzo Bernini: Angyal (oltárrészlet) Szabó C. Szilárd Irodalmi lépegető Irodalmi lépegető huszon­éveseknek és harmincasok­nak. Volt egyszer egy lap az ELTE Tanárképző Főis­kolai Karán. Úgy hívták: Az Irodalom visszavág. Nagy svunggal írták és szerkesztették a főiskolá­sok, beleadtak apait-anyait, hadd szóljon. És szólt is. Nem kíméltek senkit és semmit, odapörköltek, ha kellett, nem voltak tisztelet­körök meg effélék. A szer­kesztők és a szerzők, akik időközben végeztek a főis­kolán, konzerválták ezt az attitűdöt, ha lehet ilyet mondani, s várták a megfe­lelő alkalmat. Az alkalom pedig eljött a Magyar Na­rancs körüli „marad, nem marad?" hercehurcával. A húszon túli, negyvenen in­neni korosztály szereti az egyenes beszédet, semmi lacafaca, hóra, zúzott kőre, salakra hívják a szóban for­gót. A multikulturális heti­lap bizonytalan sorsa erősíti a vadonatúj irodalmi és kri­tikai periodika piaci pozí­cióit. Pénz és komolyabb me­cénás nélkül, a korábbi is­meretségek felhasználásá­val belevágtak hát a fiata­lok, hogy a kilencvenes évek közepén feltűnt első (vagy még az se) könyves szerzőkkel visszavágjanak az irodalomnak. A lap szerkesztői a kö­zelmúltban alapított Fiatal írók Szövetségének tagjai. A szám, ami az utcára ke­rült, igaz még csak próba­szám, de az már most lát­szik, jól kitalált a struktúra. A periodika első részében szépirodalmat, verseket, prózai szövegeket és re­gényrészleteket, a Core-nak nevezett (aminek a jelenté­se lehet mai kor, kór vagy betegség) középső részben interjúkat, esszéket és ta­nulmányokat, míg a Vad­nyugatnak titulált részben kritikákat, illetve recenzió­kat olvashatnak. A periodikából egyértel­műen kitűnik, hogy a ki­lencvenes évek közepén in­dult generáció nem akarja felvenni az irodalom műve­lésében azokat az erőltetett szerepeket, amiket a koráb­biak. Elegük van. Nem akarnak sem népiek, sem urbánusok lenni. Nem úgy akarnak érvényesülni, mint a korábbi nemzedék. Nem úgy akarnak irodalmat csi­nálni. hogy az alapján Ítél­jék meg őket, kivel vannak jóban a nagyok közül. Ez a Fiatal nemzedék nem fogad­ja el a korábbi normákat, és bfznak abban, hogy új, ha­tározott és erős irodalmat tudnak produkálni. Vissza­vágnak hát. A Vadnyugat­ban, ahol tizenkilenc recen­zió olvasható, erős kritikai hangot ütnek meg. Nem kí­mélik a kötelező tisztelet alapján azt, ami nem tetszik nekik. S ami még fontos, a periodika olyan Fiatal Írók­nak szentel Figyelmet, akik­nek az utóbbi egy-két év­ben jelent meg kötetük. A szerzők és a kritikusok hú­szon túliak, negyvenen in­neniek. Merészek és szóki­mondóak. Uraim, az ügy nem tűr halasztást! Csak le­gyen mecénás, aki állja a cechet. Sok sikert! (Az Irodalom visszavág; irodalmi és kritikai folyói­rat; 1998/1. szám) N émán ült egymással szemben a férj és a fele­ség. Nem beszéltek, haragról szó sem volt, csak nagyon szomorú csöndesség fogta kö­rül őket. Az idő is olyan volt, se hó, se eső, se semmilyen, nyirkos köd szállta meg a vá­rost. A férj komótosan, nagy gonddal, sima deszkán do­hányt vágott, mintha minden idegszálával azt Figyelte vol­na, hogy minél Finomabb vé­konyságúra szelje a nagy érté­kű füstölnivalót, pedig inkább feszülten arra várt, mikor szó­lal meg a párja. Az asszony pörkölt cukorból öntött, kis formás, ujjnyi darabokat csa­vart tenyérnyi selyempapír szeletekbe. A tekercs két vé­gét gondosan ollóval bevag­dalta. Amikor néhány elké­szült, szomorkás mosollyal az egyiket felmutatta: - Mit szólsz hozzá, ugye olyan, mint az igazi szalon­cukor? A férfi kissé felszabadul­tan. gyengéden válaszolt: - Nagyon ügyes vagy, Te­rikém, tényleg olyan, most már csak egy kis karácsonyfa kellene; gyertya, az úgy tu­dom, van itthon, maradt még halottak napjáról. Azután ismét szomorú csönd ereszkedett közéjük. Lassan sötétedett. A férfi rej­tetten figyelte a feleségét, munkáját már csak mímelte, hiszen már alig látott. Észre­vette az asszony arcán a sze­méből lefelé húzódó, egyre hosszabbodó, fényes könny­csíkokat. Saját gondját is lep­lezve, nem sértően, de türel­metlenül megszólalt: - Miért sírsz már megint? Érezte, hogy ennél butább kérdést már nem is tehetett volna föl. A felesége halkan suttog­va válaszolt: - Nem is sírok, nem látod, de ha... ha arra gondolok..., ha arra gondolok, hogy a Fi­am... a Fiunk most hol tölti a karácsonyt?... Vagy él-e még egyáltalán?... Hirtelen elfulladt a hangja és szaggatott zokogásba tört ki. Féije fölugrott, odalépett hozzá és a nagyméretű, erős emberek darabosságával si­mogatta asszonya fejét. - Ne síij, édesem, ne sítj, nem olyan fából faragták Zo­lit, ő föltalálja magát min­denütt, és biztosan kiment Németországba az egyetem­mel. Még mielőtt le kellett adni a rádiót, én a saját fü­lemmel hallottam, hogy föl­szólították a vidéki egyete­mistákat, jelentkezzenek a fővárosi rektori hivatalban. - Hol van az már, 6 októ­berben ment el, és most Pes­ten vannak a harcok, a város be van kerítve, ha ő nem tu­dott onnan elmenni, mit csi­nál?! Megölik... Nem tudunk róla semmit... Jaj Istenem... A férfi is legszívesebben sírt volna, de erőt vett ma­gán. - Nyugodj meg, Terikém, nyugodj meg. - Azután föl­kapta a hangját, s hogy a fe­leségét kizökkentse kétségbe­esett állapotából, majdnem kiáltva mondta: -Én most elmegyek ide a ligetbe, szerzek egy kis kará­csonyfát. A feleség riadtan fölkapta a fejét. - Te jó ég, most? - Mikor mennék, már sö­tét van. - De a kijárási tilalom?! - Az csak hatkor kezdő­dik. - Van szíved kivágni egy egész fát? - Ne aggódj, nincs ott már lábon egy sem, mind ellop­ták, de világoson láttam szét­hajigálva a bozótban leszakí­tott ágakat, az is jó nekünk, csak hogy érezzük az ünnepi fenyőillatot. - Jaj, nagyon vigyázz, úgy féltelek. Az embere hamarosan visszatért egy szép kis for­más ággal, amelyet a nagy té­likabátja szárnya alá bújtatva hozott. Vázába helyezték, és elővették valamelyik szek­rény mélyéből a karácsonyfa­díszeket, besötétítettek, meggyújtottak két házi készí­tésű mécsest és megkezdték a szaloncukrok felkötözgetését. Nem beszéltek, mindketten a békés karácsonyok meghitt örömére gondoltak. Egyszer­re hirtelen kíméletlen döröm­bölés hallatszott a lakás ajtaja felől. Rémülten, megmeredve egymásra néztek. Ki lehet ilyenkor? - gondolták egy­szerre. Szomszéd nem, mert az tisztességesen kopog, ro­kont nem hívtak, de ilyenkor már úgysem lehet az utcán járkálni, mert lelövik az em­bert. A dörömbölés erősö­dött, szinte hallották egymás szapora szívverését. - Meg kellene nézni ­szólalt meg halkan a férfi. - Jaj ne, maradjunk csönd­ben - válaszolt reszketeg hangon az asszony - talán el kellene oltani a mécseseket. - Várj még, lehet, hogy valami kóbor orosz katona, hátha megunja és elmegy. A dörömbölés néhány pil­lanatra abba maradt, megkönnyebbülve fölsóhaj­tottak. Valami motozás hal­latszott a kilincs körül, majd váratlanul verni kezdték az ajtót, mintha puskatussal csi­nálták volna. Rettegés fogta el mindkettőjüket. A félj kis­sé összeszedte magát. - Csak meg kellene nézni, mert betörik az ajtót. - Jaj ne... — de többet nem tudott mondani a már egész testében reszkető asszony. Az ember lábujjhegyen az ajtóhoz osont, de mielőtt megkérdezte volna, hogy ki az, kívülről valaki ordította: policáj!... policáj!... - Jaj, Istenem! - sikoltotta az asszony. - Muszáj kinyitnom, hátha orosz szóval meg tudom nyugtatni őket. Minden nyelvtudományát elővéve, amelyet az előző év ukrajnai katonai szolgálatá­ban fölszedett, oroszul ki­szólt: -Ki az? - Nyisd ki, mert szétlö­vöm a zárat! Jól hallotta a fegyver biz­tosítójának fémes csattanását, de milyen jól, hiszen ismerte a frontról ezt a hangot. Félel­mében nem is tudta mit csi­nál, kizárta az ajtót, résnyire kinyitotta és a nyíláson kile­sett. Rémülete kissé csilla­pult, mert csak egy orosz ka­tonát látott. Az viszont észre­vette a rést és nagy erővel vállával nekivágódott az ajtó­nak, ami őt is elsodorta. A támadó, géppisztolyát maga elótt tartva, beugrott a lakás­ba, ide-oda nézett, mint az űzött vad. - Germánszki, germánsz­kü? - ordította. Az asszonyt, aki félájul­tan, roskadtan ült a padlón, észre se vette, fegyverét a férfira szegezte és tovább or­dított. A házigazda, miután látta, hogy itt egy emberről van szó, semmi rendőrség, vagy hivatalos járőr; próbálta összeszedni magát, mert ahogy elnézte ezt a sovány, Fiatal, hozzáképest gyereket, összehasonlítva a maga száz­kilós szálfa termetével, las­san kezdett megnyugodni. Minden tudományát össze­szedve, amilyen szelíd han­gon csak tudta, elkezdte mondani neki: - Nincs itt német, rajtunk kívül senki, nyugodj meg hadnagy elvtárs, csak ketten vagyunk a feleségemmel, ké­szülünk vacsorához, gyere tarts velünk, ülj az asztalunk­hoz. Barátságosan nyújtotta feléje a kezét. A katona egy pillanatra meghökkenve, ki­meredt szemmel nézte a nyelvén beszélőt, meg a had­nagyi rang említése is jócs­kán meglepte, de hirtelen megrázta magát, vakkantott egyet mint a mérges kutya, amely elől elveszik a kosztos lábasát. - Állj! - ordította, amit a férfi jól értett -, föl a kezek­kel! Nyomatékkal a géppisz­toly csövével megbökte a mellét majd óvatosan szétné­zett, a halálsápadt asszonyra is ráordított, aki éppen a szék karfájába kapaszkodva, tá­pászkodva fölkelni készült. - Mit kiabál nekem? - re­begte reszkető szájjal. - Azt, hogy emeld föl a kezedet és állj mellém - uta­sította a páija. - Most mi lesz velünk? ­kérdezte súgva, továbbra is remegő hangon az asszony. - Maradj nyugodtan, várd ki a végét. A katona tovább is rájuk tartotta a fegyvert, s kissé ol­dalt fordulva, őket mintegy szemmel tartva, szétnézett a helyiségben, ami konyha is volt, meg nappali lakószoba is egyben. Tétovázva keresett valamit. - Most azt nézi, mit rabol­hat el - súgta újra a feleség. - A fene bánná akármit, csak takarodna el, úgysincs semmi értékünk itt. U gy látszott, hogy a várat­lan vendégnek valamin megakadt a tekintete. A konyhaszekrényen meglátott egy ócska vekkert. Odahát­rált, fölvette, megrázta, meg­hallgatta, majd becsúsztatta a vállán lógó tarisznyájába, közben ránézett a házaspárra, csettintett a nyelvével egyet és fanyarul rájuk mosolygott, miközben mormogta: - Hara­só. Körüljárta az asztalt, de a fegyver csövét továbbra is rá­juk szegezve tartotta. Meg­fogta az egyik szék támláját és most szelídebben, de még mindig kemény hangon rájuk szólt, intett a géppisztolyával és mutatta, hogy üljenek le. - Mit mondott? - kérdezte az asszony. - Látod, azt, hogy üljünk le, de el ne mozduljunk, mert belénk ereszt egy sorozatot. A katona kihátrált az aj­tón, kitartóan rajtuk tartva a szemét, lehajolt, fölemelt egy garabolyt, az asztalhoz vitte, s rátette óvatosan. Fegyverét a hóna alá szorította, a másik kezével kezdte kipakolni a kosár tartalmát: egy egész kenyeret, színéről, formájáról ítélve katonai lehetett; jó nagy darab, vastag, sózott szalonnát, egy literes üveg pálinkát, végül óvatosan ki­emelt egy vászonzacskót, amelyet gondosan tett le az asztalra, láthatóan tojás volt benne, vagy húsz darab. - Zabrálta valahonnan ­súgta az asszony. - Ne beszélj! - csitította a féije -, hátha érti. A katona fölnézett egy pil­lanatra, leült, a fegyverét a lába közé csúsztatta, fogta a pálinkás üveget, fogával ki­húzta a dugót, húzott belőle egyet, elégedetten krákogott, öklével megtörölte a száját, tenyerével az üvegét is, és az asszony felé nyújtotta. - Mit mond? - kérdezte ri­adtan. - Azt, hogy igyál, szívem, fogadd el, ne ellenkezz, mí­meld az ivást és köszönd meg. - Mondd neki, hogy ho­zok poharat. Miután ez megtörtént, a katona beleegyezően bólin­tott. Az asszony kivett a kre­dencből három pálinkás ku­picát és letette az asztalra. - Áááá! - kiáltotta váratla­nul nagyot a ruszki, és az asztalra ütött, úgy, hogy a poharak eldőlve szanaszét gurultak. - Jaj! Mi baja ennek a va­dorzónak? - kérdezte a fele­ség. - Az, hogy ezek a poharak macskának valók, tegyél na­gyobbat elébünk. - Vizest? - Azt, ami van. Az asszony lerakott három olyan másfél decis poharat. A katona elégedetten morgott valamit és teleöntötte mind­egyiket, koccintott velük. - Igyál, Fiam - mondta a férj -, az egészségünkre kí­vánta. A katona egyből lehajtotta a magáét. A házaspár csak szopogatta a pálinkát. - Ez azt hiszi, vodkát iszik - súgta a férfi -, pedig ez igazi, házi főzésű, méregerős törköly, több, mint ötven szá­zalékos, rövidesen be fog rúgni. Egyelőre bírta. Rákiáltott az asszonyra, hogy főzze meg a tojásokat, mind. Miu­tán kész lett vele, héjukat el­távolítva az asztalra tette őket egy tányérban, mellé sót is. A katona elégedetten szétné­zett, megengedte a kerékszí­ját, köpenyét kigombolta, elővette a bicskáját, mindket­tőjüknek és saját magának is levágott egy nagy karéj sza­lonnát, elébük tette és rájuk rivallt: - Egyetek! A házigazdáknak nem ment az evés, csak nyám­nyogtak a falaton, pedig a szalonna nagy kincs volt. Bezzeg a vendég, nem evett, hanem falt. A kenyérhez nem is nyúlt, csak hüvelykujjnyi szalonna szeleteket kapott be egy-egy tojással, alig rágott. Közben a nyelést pálinka kortyokkal könnyítette. - Szegény, hogy ki lehet éhezve - suttogta az asszony. - Nehogy már sajnáld a nyavalyást - szólt rá harago­san a férje. - Csak a fiunkra gondol­tam, hátha ő is éhezik vala­hol. A katona megevett vagy tíz-tizenöt tojást, meg egy kaszás egész napi szalonna adagját. A pálinkából is csak egy ujjnyi maradt. - Rettenetes - motyogta a férfi -, hogy bírja. M ozdulatai azonban kezdtek lelassulni, a szeme üvegesedni és ahogy a falatot a szájához vitte, már betenni sem tudta, iefittyent a keze, lassan-lassan lecsúszott a székről és elterült a földön, a fegyvere nagyot koccant a padlón. - Jézusom - kiáltott föl az asszony -, ez meghalt! A férfi fölugrott, próbálta fölemelni a katonát, de az tel­jesen eszméletlen volt. - Még lélegzik rendesen ­állapította meg. - De ennyi pálinkát inni, mondtam, hogy ez nem vodka. - Most mit csináljunk? ­sopánkodott az asszony. - Legszívesebben kilök­ném az utcára. - Ott megfagyna. - Ki a fene sajnálná? - Mégis csak ember. - De képes lett volna min­ket is lelőni! - Háború van, és ha meg­halna, még bajt is hozhatna ránk. - Jó, igazad van, de itt a padlón nem maradhat, gyere fektessük oda a díványra. Ahogy a tehetetlen testet megmozdították, hangos ök­lendezéssel elkezdett hányni. Miután lefektették a hányása fokozódott, és a kiömlő to­jásdaraboktól fulladozni kez­dett. - Ez kellett még nekünk, hogy itt haljon meg! - kiál­totta a férfi. - Engem is le­hányt, meg a ruháját, a dí­ványt és a szőnyeget, min­dent! Adj már egy törülkö­zőt! O ldalára fordította a tehe­tetlent, ütögette a hátát, hogy kiköhögje a félrenyelt hányadékot, ami nagy köhö­gési roham után sikerült is. Végre egyenletesen elkezdett lélegezni. A férfi látta, hogy nem hagyhatja magára, és ott virrasztott mellette egész éj­szaka. Közben lecibálták róla a csizmát, a ruháit, a fehérne­műt. - Istenem, de le van ez a Fi mocskolódva! Biztos tetvei is vannak - sóhajtozott az asszony. Lemosták a testét, ruháit kiforralták, kimosták, vasaló­val szárították. Reggelre holt­fáradtan üldögéltek a dívány mellett. A katona nyugodtan, szabályosan lélegzett, egész­ségesen, mélyen aludt. - Ezt az éjszakát sohasem felejtjük el - sóhajtott nagyot a férfi. Az asszony hosszasan nézte a kisimuló, nyugodt, gyerekes arcot. - Nézd, milyen szőke haja van, olyan, mint a mi Zolink­nak. Istenem, ha az anyja lát­ná. - Terikém, ne érzékeny­kedj - mondta bosszúsan a féije az este még más volt a véleményed. - Jó, dehát karácsony­kor... Istenem, nem is volt időnk azt a kis ágat földíszí­teni. V ilágos reggel lett, mikor a Fiú kezdett ébredezni. Kinyitotta a szemét, riadtan szétnézett, fölült, le akarta dobni a takaróját, észrevette, hogy ruhátlan. Rémülten el­kezdett kiabálni. - A pisztolya, meg a ruhá­ja után kiabál - mondta a fér­fi, és nyugodtan odavitte neki a fegyvert, a díványhoz tá­masztotta, az asszony meg a tiszta, kivasalt ruháját átnyúj­totta neki. Először a pisztolya után kapott, tétován megállt a keze, majd a ruháját húzta magához, mint aki nem tud mit csinálni, csodálkozva né­zett a háziakra. A házaspár magára hagy­ta. Akkor mentek csak vissza, amikor már útra ké­szen volt, nyakában a tarisz­nyájával, géppisztolya a vál­lán. Megállt előttük, hirtelen elkapta az asszony kezét, megcsókolta és annyit mon­dott: - Szpasziva, mama... kö­szönöm Mint aki szégyelli magát, hirtelen megfordult, az ajtó fel rohant, ott megállt egy pillanatra, a tarisznyájába nyúlt, kivette a vekkerórát belőle, gyors léptekkel visszavitte, a konyhaszek­rény szélére letette. Az ajtó hangosan csapódott be mö­götte.

Next

/
Thumbnails
Contents