Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-28 / 302. szám

HÉTFŐ, 1998. DEC. 28. IRODALOM 11 Térey János Halálhír Betakarózol a halálhírbe, mint valami puha gyolcsba, a hírbe takarózol, hogy ki se látszódj belőle. Mindenszentekkor, egész véletlenül utat téveszt Debrecenben a fuvarosod. Pestre indultatok a bútoraiddal, de nem engedett szabadulni ez a bűnös város, ahol nem voltál boldog sosem. (Szakállas szöveged ez. A megszokott kommentár. Hogy nem szakad rád az apai ház mennyezete! Vegyük csak azt a gyáva húzást, hogy nem mentél el konfirmálni, lusta dög.) A Köztemető kapujánál megannyi mécses. Mintha berezonált volna az ablak, és nagyon berezelt volna, aki az anyósülésen ÜL Nem jut eszedbe protestáns imádság, ezért jobb híján mondasz el egy üdvözlégyet meg egy miatyánkot. (Kásás lenne a hangod, hogyha fennhangon beszélnék) Hogy kipihend magad, rögtönözni kezdesz, gyászmunkát játszol negyedórán keresztül Kinevezel valakiddé egy elképzelt halottat. Legyen fiatal férfi. Tegyük föl csak néhány kósza telefon kötött össze a megboldogulttal de most azt terjeszted, lélegzetet se tudtál venni nélküle. Betapasztod a füled, hogy egyedül őt halld. Előtáncosod volt és zászlóvivőd, te gyarapítód a művét, keze munkáját dicsérve meg-megállva. Öröm az ürömben ez az ihlető örökség. Támaszod lesz a holt, vállára nehezedhetsz, míg lassan hajszálra ugyanolyan leszel te is, mint ő volt. Legszívesebben saját halálhíredet költenéd, kisajátítva az enyészet birodalmát. Legyen a hír bájaid nagyszabású végeladása. Ráborul a szemfedő a takargatnivalókra, most legalább nem kell magyaráznod a makulákkal pöttyözött bizonyítványt A tökéletes nihil esztendőit is kiszínezik helyetted a gyászolók. A halálhírrel takarózol így pihenhetsz szemhunyásnyit, ekképp vágod rövidre saját történeted. Aztán a legjava: hogyan viselkednek szeretteid a koporsó fölött? Ennek fényében tiszta képlet lesz a rangsor: kit milyen polcra helyezünk - visszamenőleg. (Elég időd van a kéjes gyászmunkára, míg útba igazítja a fuvarost a rendőr.) Grecsó Krisztián Középkorú férfi tükörbe pillant Csikordul, aztán tünés, milyen picurka, pukkanóshabnyi idő, a sárga szemre pillantásnyi sem marad, hullik az arc vakolata: a sárga mész, alóla a cement, a habarcs, (a lélek, mint csupasz fid, rozsdás drótháló, marad); nézz bele! (bele néz), na, mit mondtam, kérdezem, ő meg csikordul aztán tünés, a tolakodó hájra pazarolja fikarcnyi mindenét, a picurka, pukkanóshabnyi idő meg egyszerűen kipukkant, és mivel hogy igazán jólnevelt a fürdőszobába szorul be: egy ilyen ember nem bámulja magát a talpigtükörben, mert, ha öreg lesz mustársárga csigavonal nyálkák szabdalják majd a szemét (alul és fölül), de erről fogalma, bizony, halvány: csikordul aztán tünés. Farkas Csaba Halvacsora, karácsonyra Zoltán Csaba Az agy megy Mindnyájan tudunk néha jó poénokat. No de ennyit? Persze ehhez az is kell, hogy ez a vásárhelyi fiatalember ily' abszurd tükröt tudjon tartani az élet orra elé. Láthatjuk is benne önmagunkat, másokat, meg mindazt, ami ebben a világban történik. Ez nem egyedi eset, mondhatnók, hisz oly' sokan értekeznek az élet dolgairól, viszont elég kevesen vannak azok. akik kijelentik például, hogy a sütemény csak befelé jó illatú és hogy a "kijárat" fölíraton nem lehet kimenni. Ez a könyvecske, mely helyenként egy kifordított Murphy-törvénykönyvhöz hasonlatos, hat év lejegyzett agymenéseit tartalmazza. Az agymenés erre a legjobb kifejezés, minthogy a szerző angol álneve, a Brain Storming is valami ilyesmit jelent. Mr. Storming, ha burkoltan is, de elismeri, hogy ennyi abszurd bölcsességet és aforizmát egymaga nem lett volna képes kiagyalni. Kellett hozzá két „tudathasadási termék", egy bizonyos E. Nigma és Szakadtka. Akik amúgy semmivel nem lököttebbek vagy normálisabbak, mint az, akiben lakoznak. A hármuk által összehordott bölcsességek körítése is szót érdemel. A kötet 12 naptári hónapra bomlik, inkább ötletszerűen, mint határozott szempontok mentén, de hát egy abszurd könyvnél semmin ne csodálkozzon az ember. Ez a tagolás egyébként a szerző bevallása szerint a kiadó ötlete volt, méghozzá igen eredeti ötlete. A naptári hónapokat jelölő könyvoldalakról ugyanis fantáziahiánnyal küszködő párok leshetnek el kreatív ötleteket, melyekhez azonban nem árt tornászbajnoknak lenni. Persze nem csak e képecskék miatt érdemes forgatni a könyvet. Fontosabbak a poénok, melyek zöme határozottan eredeti, olykor fárasztó, fájdalmasan igazságra mutató, de leginkább kacagtató. Van azért néhány többékevésbé elcsépelt abszolútvicc, pár halványabbra sikeredett hasonlat és előfordul a „változatok egy témára" jelenség is. Minderről persze nem szívesen nyitnék vitát, hiszen ízlések és pofonok. Brain Storming, azaz Sipka János egyébként erről, mármint a vitáról, meg a pofonokról így vélekedik: „A vitázás előtti legfontosabb kérdések: Okosabb vagyok, vagy erősebb? Ha bármelyikre igen a válasz, akkor rajta!" Vannak azért más igazságok is, például morbid jótanáccsá gyúrva: „Légy elégedett a lehetőségeiddel! Ha nincs pisztolyod, ugoij ki az ablakon!" Ezek hát az új kórság, a Hepilepszia tünetei. Meg az, hogy az agy nemhogy megállna, inkább megy. Az abszurd felé, amitől valahogy könnyebben emészthető minden. Ja, és jön a folytatás. (Brain Storming, alias Sipka János: Hepilepszia. Abszurd bölcsességek és aforizmák gyűjteménye. Excalibur. Szeged, 1998.) Zamfiri, a tárcaíró titkoktól roskadozva ült íróasztalánál, arra gondolt, amit X. mondott Y.-nak tegnap. írni kezdett a Macintoshon: „A téli táj szürke-fehér, esett is, nem is a hó. Mínusz alatt volt jócskán, a föld csontkemény, a víz befagyva rég. E befagyás azonban nem sima volt, nem tükörjég: összevissza darabolt, karcolt, egymásra csúszott, öt centi vastag, régi jégtáblák, alatta az újak, mindez töredezett, szalmaszínű nádszálakkal keverve. A horgász leereszkedett a meredek csatornaparton a vfzhez, és tenyerével ráütött egy vízbe fagyott, zöld borosüvegre, melynek csak a nyaka állott ki a jégből. Ez az üveg látszólag véletlenül állt ott jégbefagyva, a kietlen, dermedt világban. Az ütésre azonban, ahelyett, hogy szikrát vetett volna pengve, s a horgász káromkodva-sziszegve fújta volna a kemény ütés nyomait viselő tenyerét - nos, mindezek helyett az üveg engedett, és nyaka lejjebb csúszott a jégben. A horgász két ujjal, simán kiemelte, s a parti, összevissza töredezett, keveredett nádcsomóba rejtette. Az üveg helyén tíz centi átmérőjű, kerek lyuk keletkezett a jégen, tetején ott szivárványlott az étolaj. Gombóccá gyűrt papír zsebkendőt helyezett a horgász a lékbe, az azonnal folszívta az étolajat. Még kétszer megismétlődött ez, és tiszta víztükör fogadta a lékbe helyezett úszót. Néma volt a táj. 2. Az úszó alatt - odalenn, a lék vizében, a másfél méteres mélyben - apró horog lebegett, rajt a csalikenyérgombóc. Félmaréknyi zsemlemorzsát szórt a vízbe a horgász, s várt" - írta a Macintoshba Zamfiri, a tárcaíró, titkoktól roskadva. Arra gondolt: (...) „Atyavilág", tette hozzá, és folytatta az írást. „Az úszó mozdulatlanul lebegett a kerek lék szürkéssárga vizében, a jég széléhez simult. A nap kiemelkedett a ködből, fehér tallérrá vált a világosszürke égben, amelyből indulattalanul hullott a hódara. Mozdulattalan volt minden, néma a táj. Tíz perc múlva e mozdulatlanságot óvatos moccanások váltották föl. Zörögni kezdett a parti nád - pár pattanás volt mindez csak, a horgász mégis rögtön odanézett, mintha nagybetűs reklámföliratok vonzották volna oda tekintetét és a parton hirtelen megjelent egy menyét. Karcsú volt, barna, s fehér mellényes, szájában egeret tartott. Úgy emelkedett fölébe a száraz füveknek, mint ahogy az úszóversenyző emelkedik ki az uszoda vizéből, nagy lélegzetet véve, és nem is tartott sokkal több ideig e kiemelkedés. A menyét újra alámerült a száraz füvek erdejébe, pár pattanás megint - törtek, ropogtak a száraz fűszálak de ezek mintha sokkalta gyorsabbak lettek volna a megjelenését megelőző fűpattogásoknál, s már nem volt sehol. A horgász csodálkozott a menyét hirtelen eltűnésén, mert tudta: semmiképpen sem látta Richárd Dadd: A tündérfavágó mestervágása meg őt, illetve meglátta, de, mert mozdulatlan maradt, nem ismerte föl, a vízpart érdektelen tartozékának vélhette csupán. Aztán suhogás hallatszott feje fölül, fölnézett, és ebben a pillanatban már vágódott is fölfelé a vándorsólyom. Úgy tűnt, galambszárnyakon száguld a dermedt mezőség fölött, s e galambszárnyak a halált hordozták, negédesen. A menyét megmenekült". 3. Vajon mi lenne, ha megírnám, hogy... - tűnődött Z„ a tárcaíró, az írás pillanatnyi szünetében. Aztán újra a Macintosh klaviatúrája fölé hajolt, és folytatta: „Az úszó, ami mindeddig mozdulatlanul állt a jégtáblához simulva, kissé ferdén, mintha megmoccant volna, ám e mozdulat lehet, hogy létezett, de az is lehet, hogy nem. Létezett, mert kisvártatva egészen észlelhető lett, már teljes fél centit tett meg, egyhuzamban. A horgász bólintott. Az úszó kissé lesüllyedt, aztán kijjebb emelkedett a vízből, miközben haladt, csigalassúsággal, a lék vizén. Elérkezett a jég széléig, hozzásimult - e tíz centis távolságot a kerek lék egyik oldaláról a másikig negyedóra alatt tette meg s ott megállt. Szinte láthatatlanná lett, olyan volt, mintha egy, a jéghez fagyott száraz fűszál másfél centis darabja állna ki a vízből. Aztán elképzelhetetlen lassúsággal elmerült. A horgász innentől kezdve a lazára hagyott, lehelletvékony zsinórt figyelte, amint földöntúli lassúsággal kifeszül. Azaz csak feszülne, mert a horgász nem hagyja: egyre közelít a botvéggel a lékhez, hogy a zsinór mindig laza maradjon. A feszülés időnként megállt, a horgász halántékán ilyenkor jeges verítékcsöppek indultak lefelé. Talán félbemaradt a kapás?... De nem, nem maradt félbe, újra húzódni kezdett a zsinór, és amikor már nem lehetett tovább közelíteni a spiccet a lékhez, a horgász bevágott. E mozdulat nélkülözött minden bevágásszerűséget, inkább óvatos, de határozott behúzás volt, amelynek tartama alatt mintha az lett volna az elsődleges cél, a zsinór nehogy a jégtáblához érjen, mintsem az: a horog a hal szájába akadjon. Erős ellenkezés indult meg a víz alatt - holott a szakkönyvek azt íiják, télen a hal gyengén védekezik -, s a horgász a botvéget a lékbe tartva akadályozta meg: a zsinórt elreszelje a jég. Nemsokára gyöngült a hal, és a horgász kicsúsztatta a lék szélére a pontyot." 4. Amikor Zamfiri, a tárcaíró idáig ért a szöveg-előállítás közben, ismét eszébe jutott, mit mondott X. Y-nak, amikor... Folytatni kezdte az írást. „Ez a ponty olyan ponty volt, hogy a halcsarnok zöldes színű, kerek-kövér tükörpotykáihoz szokottak azt sem tudnák, miféle hal. E ponty hosszú volt, torpedó alakú, sötét grafitszürke, szinte fekete, a feketeség apró pontokban jelentkezett a bőrén, mintha tényleg grafitporral szórta volna meg valaki. Uszonyai a pírt teljesen nélkülözték, ahol pirosasnak kellett volna lennie, szinte lila volt. Szája élénk narancsszínű; a horog közvetlenül a szélébe akadt. Hápogott. Cigányponty, mondta hangosan a horgász a dermedt, téli csöndben, s újra a lék vizébe engedte a kenyérgombóccal fölcsalizott horgot, és utánaszórt némi zsemlemorzsát is még. A cigánypontyot egy valamivel kisebb normál nyurga követte, teste bronzaranyban tündökölt, ám ezt sem nézték volna pontynak a halcsamoki vásárlók. A Marosban nevelkedhetett, nem itt az iszapos aljzatú öntözőcsatornában. Aztán jött még két ezüstkárász, egyik inkább hosszúkás volt, fehér-arany, a másik pedig magas hátú, szürke-ezüst. Meg jött egy, szintén a Marosból ideszármazott domolykó. Aztán semmi. Várt, várt még darab ideig a horgász, majd pakolni kezdett. Előkereste a száraz nádbokorba rejtett, literes borosüveget, papírzsebkendővel újra beétolajozta oldalát, s nyakánál fogva visszahelyezte a lékbe. Szétszerelte a horgászkészséget, összecsukta a botot. Hidegtől fájó, gémberedett, vörös ujjainak nehezen engedelmeskedett a lehelletvékony zsinór, az apró horog. 5. Amikor elhagyta a horgászhelyet, hátrálva hagyta el, és minden lépése nyomán visszaigazgatta a barnássárga, fölmagzott gazokat. Ösvénynek még csak a nyoma sem látszott, az pedig, hogy nemrég horgászott valaki a parton, teljesen elképzelhetetlennek tűnt. A halak dermedten feküdtek a táska mélyén. Közeledett a karácsony, megvolt a halvacsora. Hirtelen - mint a vízből lélegzetvételnyi időre kibukkanó úszóversenyző - újra kiemelkedett a part gaztengeréből a fehér mellényes menyét. A horgász fogta az egyik kárászt, s eléje hajította, a menyét eltűnt, de tudni lehetett: nemsokára visszajön". Zamfiri abbahagyta az írást. Benyomott két gombot, a nyomtató halkan surrogva adta ki a szöveget. A tárcaíró fölállt íróasztala mellől, kissé szédült. Titkoktól roskadozott.