Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-12 / 291. szám

12 IRODALOM SZOMBAT, 1998. DEC. 12. f i 14 kritikán túl E

gy ló farkához kötözve vonszolták a vesztőhelyre a kovácsot. Vencel és Botond közé ékelődve, a bámészkodók első sorában álltam és már nyoma sem volt bennem a kezdeti lelkesedésnek, hogy megnézhetem életem első kivégzését. Reggel még bátran rohantam végig a cickafarktól illatozó mezőn két barátommal, a városon kívül hajnalban fölállított bitó felé, de amikor föltűnt a hóhér a lova farkához kötözött halálraítélttel, már legszívesebben elszaladtam volna. Az óriási, fekete mén kéthárom lépésnyire tőlünk vonszolta el a kovácsot. Láttam kíntól kimeredt szemeit, kicsavarodott vállait, üvöltésre nyitott száját, melyből már csak hörgés szakadt föl, és láttam rettenetesen fölsebzett, mezítelen testét, melyen korábban oly sokszor csodáltuk a dagadó izmok játékát. A szelíden himbálózó kötél árnyékában három ember állt. Sándor atya puffadt testén majd' szétrepedt a reverenda. Elgondolkodva révedt a látóhatár felé, talán azon tűnődve, miként adjon föloldozást a halálraítéltnek, már ha túléli egyáltalán a bitóig vivő utat. Sándor atya mellett Baracs nembeli Jakab állt, a falu földesura, őmellette pedig Márk udvarbíró. Ők ketten határoztak a kovács sorsa felöl, példás gyorsasággal mégpedig, mert oly' példátlannak ítélték az esetet. A kovács ugyanis megbecstelenítette Klárát, az elhalt fazekas mester özvegyét. T

örtént, hogy egyik éjjel valaki az özvegy háza mellett elballagva hangos sikoltozásra figyelt föl. Előbb csak dörömbölt az ajtón, aztán benyitott. Az özvegy mezítelenül hevert a földön, valaki pedig az ablakon ugrott ki éppen. A szemtanú úgy vallott, hogy a kovácsot látta elmenekülni. El is fogták hamar a mestert és a földesúr jelenlétében vallatták addig, amíg be nem ismerte tettét. Mi, gyerekek csak szüleink kihallgatott beszélgetéséből ismertük a történteket és elképzelni sem tudtuk, miféle rettenetes bűn a megbecstelenítés. Sejtettük csak, hogy a paráználkodáshoz lehet hasonlatos, melyet a biblia utálatos dologként bélyegez meg, de amelyről szüleink persze csak nagy titokban mintha másként is vélekedtek volna. Hogy az emberi emlékezet mily' csodálatos, azt csak most, hosszú évtizedek elteltével fogom föl igazán. Pontosan tudom ugyanis, hogy mi történt azt követően, hogy az eszméletét vesztett kovácsot a bitó alatt elválasztották a ló farkától, de magam előtt már csak azt látom, ahogy a kötél végén himbálózik, szinte békésen elnyúlva. Az emlékezetem a köztes időt eltörölte, mint olyan borzalmat, amire semmi szükség az életben. A tapasztalatok azonban megőrződnek, és ha elég okos az ember, tanul is belőlük. Azt például, hogy ne fogadja el föltételek nélkül azok szavát, akiket a sorsszerűség fölibe emelt rangban, vagy tudásban. Ezt akkor tanultam meg egy életre, amikor Vencellel és Botonddal, úgy három héttel a kovács kivégzése után, ráleltünk az igazságra. A városba vezető út mentén útonállókra lestünk. Az évszázados tölgyek lombja közt gubbasztottunk olykor naphosszat és élveztük, ahogy a falevelek, meg a sárga fagyöngy sűrű bokrai elrejtenek bennünket az úton poroszkálók elől. Gyanútlan sétáltak vagy épp lovagoltak Zoltán Csaba A becstelenek Aelbert Cuyp: Tájkép folyóval (részlet, folyó nélkül) el alattunk mindenféle utazók. Kereskedők is jöttek gyalogosan, óriási puttonyaikkal vagy épp' megrakott szekereikkel. A mi jelentéktelen falunkban csak rövid időre pihentek meg, hogy aztán tovább induljanak a nagyvárosi vásárokra. Útközben útonállók sokasága lesett rájuk. A maguk kedvére raboltak, de még inkább a tartományurak számára szedték be a sápot és bizony minden útrakelő rettegett tőlük. Kivéve minket, gyerekeket, akik utolsó gondtalan éveinket éltük azelőtt, hogy szüleink inasnak adtak volna valamelyik mesterhez, vagy komolyan befogtak volna minket a földművelésbe. A lombok közt kucorogtunk és lestük a haramiákat. Arról ábrándoztunk, hogy egyszer elfogunk néhányat, amiért a földesurunk megjutalmaz majd minket. Ha más nem, hancúrozhatunk egyet a kastélyában és degeszre ehetjük magunkat abból a sok finomságból, amiket csak hírből ismertünk. E

gy éjszaka, a legnagyobb titokban, jókora leszakadt faágat vonszoltunk föl az út menti tölgyekre. Akkorát, hogy eleinte úgy tűnt, meghaladja gyermeki erőnket. Úgy kötöztük ki innen-onnan elcsent kötelekkel, hogy két pányva elvágása után a faág a lombok közül lezúdulva garantáltan lesöpötje lovukról az útonállókat. Igazából persze egyikünk sem tudta, hogy működik-e majd, de Vencel, mindőnk közül a legokosabb, oly' biztos volt a dolgában, hogy mi nem mertünk kételkedni a szavában. Egyszerűen nem hitte, hogy hiba csúszhat abba, amit ő egyszer gondosan eltervezett. Ez a magabiztosság volt az, ami aztán nagy tekintélyű vezérré tette Károly király hadában. A faág tehát a helyére került és mi naphosszat, meg még gyakran éjszaka is, lestük a haramiákat az út fölé hajló tölgyek lombja közt lapulva. Mert a kalandra szánt éjszakákon viszonylag könynyen kiszöktünk a házból, amikor szüleink és testvéreink már mélyen aludtak. Állandóan ugyanazon az úton surrantunk ki a faluból az országútig, ezáltal különös módon mindig útba esett a szerencsétlen kovácsmester háza és az özvegy fazekasné lakhelye is. A

zon az éjjelen, amikor kiderült számunkra az igazság, láttuk, hogy a kovács házát még mindig nem szállhatta meg az éjjeli nyugalom. Fény pislákolt odabent és kihallatszott a család halk beszélgetése, elfojtott, szégyenteli zokogása. A megbecstelenített Klára asszony házát is majdnem elhagytuk már, amikor a kis csapatunkat vezető Vencel váratlanul megtorpant. Csaknem földöntöttük őt nagy lendületünkben. Ujját a szájához emelve mutatta, hogy maradjunk csöndben. Eleinte nem hallottuk meg azt, ami őt megtorpanásra késztette, de aztán lassanként eljutottak fülünkig a fojtott nyögések és sóhajok. Klára házából érkeztek és mi dermedten néztünk össze. Valahol, nem sokkal meszszebb egy ló horkantott. Vencel az egyik ablakhoz lopakodott és megpróbált belesni a behúzott fatáblák között. Állt ott rövid ideig, aztán visszaosont hozzánk. Azelőtt soha nem láttam annyira földúltnak. Még a szája széle is remegett. Megragadta a karunkat és már vonszolt is magával minket az országút felé. Botond riadtan kérdezősködött, mire Vencel bosszúsan fordult feléje. - Valami átkozott megint Klára asszonyt bántja. De én majd... - Nem kéne szólnunk... próbálkoztam, de Vencel dühösen leintett és már robogott is tovább. Aztán újból megtorpant és a házakkal szemközti erdő felé mutatott. Egy ló volt kikötözve az egyik fához. - Ezzel jött a gazember! súgta Vencel. - Nem menekülhet, mert mi elkapjuk! Annyira elragadta a hév, hogy az meg sem fordult a fejében, hogy a haramia nem abba az irányba lovagol majd el, ahol a fára kötözött ág segítségével elfoghatjuk. Vencel gyors mozdulatokkal mászott föl a rejtekhelyünkre. Mi is követtük szívdobogva és mire utolértük, már az egyik kötél mellett gubbasztott, kezében az otthonról elcsent kisbaltával. Nálam is volt egy hasonló. Ezeket mindig magunkkal hoztuk, ha a rejtekhelyünkre jöttünk, hisz' nem tudhattuk, mikor kell elvágnunk a köteleket. Otthon szerencsére akadt másik favágó szerszám, így szüleink legföljebb mérgelődtek egy sort a hirtelenjében meg nem lelt szerszám miatt és munkába fogták a másikat. M

ozdulatlanul vártuk, hogy végre történjen valami. Aztán láttuk, amint egy árny suhan át az úton az erdő irányába és kisvártatva elővezeti a lovát. Az ismeretlen férfi nyeregbe pattant. Körülnézett, mint aki hirtelenjében nem tudja, merre is vegye útját, de aztán megindult pontosan felénk. Megdermedtem és kétségek futottak át rajtam. Mert egyszerű dolog készülni arra, hogy megtegyünk valami komolyat, de amikor végre is kell hajtani, a szívünket összeszorítja a kétely és a félelem. Vencelre néztem és láttam rajta, hogy ugyanazt érzi, mint én. Mégis elszántan emelte feje fölé a baltát és várt. Aztán amikor elérkezett a kellő pillanat, hangosan kifújta a levegőt. Olyasfajta hang volt, mint amilyet a kovácsfújtatók hallatnak. Iszonyatos erővel csapott le a kötélre, mely a faágat tartotta. Én föl sem fogtam, hogy ugyanúgy cselekszem. Már csak arra eszméltem, hogy a balta tompa csattanással kettémetszi az én kötelemet is és a faág röcsögve-ropogva megindul lefelé. Meglepően lassúnak tűnt a mozgása, az, ahogy közeledett ívének alsó pontjához és ahogy egy szemvillanásnyival később mellbe találta Klára asszony újabb megbecstelenítőjét. A férfiből tompa roppanás hallatszott, mintha valami elszakadt volna benne. A 16 kiszaladt alóla és tovavágtatott a sötétben. Dermesztő lett a csönd. Csak a fölkötözött faág himbálózott halk nyikorgással az út fölött. A férfi, akit megöltünk, mozdulatlanul hevert a porban. Még nem tudtuk, ki az. De aztán lemásztunk a fáról és megpillanthattuk Baracs nembeli Jakab arcát. A földesurunkét, akitől hálát vártunk a haramiák elfogásáért és aki a kovácsmestert a bitóra juttatta vétkéért, amit nem is követett el. Megint Vencel oldotta meg a helyzetet. Nem volt kevésbé rémült, mint mi, mégis higgadtan irányított minket. Levágtuk a faágat és kötelestől behúztuk az erdőbe. Puszta kézzel ástuk az avar alá, hogy még véletlenül se leljen rá senki. Hazafelé menet végighánytam az utat és a gondolatok olyan vadul kavarogtak a fejemben, hogy beleszédültem. Állapotom a következő napokban sem javult, de ez szerencsére senkinek nem tűnt föl az általános döbbenet közepedte, ami a földesúr halálát kísérte. Ismeretlen haramiák gaztettének vélték és különösebben nem is boncolgatták körülményeit. Mi, hárman, akik tudtuk, mi történt valójában, még egymás között sem beszéltünk róla. Vencel egyszer vígasztalt csak minket azzal, hogy a földesúr megérdemelte a halált, hiszen, hogy önmagát mentse, kihasználva egy szemtanú tévedését, halálba küldte az ártatlan kovácsot. V

encel megesketett minket, hogy soha többé nem mászunk föl az út fölé hajló tölgyekre és soha, senkinek nem beszélünk a történtekről. Én most mégis lejegyeztem, sok év eltelte után. De oly' kevés már a fény és a fejem is fáj... I Podmaniczky Szilárd A kapu körül s belül Először azt gondoltam, hogy ez is olyan eset - amikor az egyik tárcaíró ír a másik tárcaíró könyvéről -, mint amikor a hóhért akasztgatják. De melléfogtam, mert ez a jelenség az egymás könyvét kritizáló kritikusoknál tapasztalható. Ám ha nem is egybevágóság, valami hasonlóság mégis van - még ha az akasztás el is marad. Farkas Csaba A kapu címmel gyűjtötte (és válogatta) össze a lapokban megjelent írásait, tárcáit. Sokan feszegették már, hogy hogyan is értendő a tárca műfaja, mi különbözteti meg a sima novellától. A rogyásig sorolható definíciók közül itt számomra mégis az a legkézenfekvőbb, amely azt mondja, hogy a tárca: főként napilapokba szánt és abban megjelenő, irodalmi igénnyel kivitelezett, viszonylag rövid teijedelmű, a mindennapokban játszódó (valóságos vagy sem, mindegy) írás, amelynek komponáltsági foka semmiben sem marad alább a nem napilapokba szánt, irodalmi igényű írásoktól. Röviden ennyi. Hosszan? Ezt most hagyjuk. És hogy most ez a kis keskeny definíció hogyan alapozódik meg a könyvben? A ,^napilapokban megjelent". Ezen nincs mit vacillálni. Ott jelentek meg. A „mindennapokban játszódó". És hogy „mennyire valóságos vagy sem", mindegy. A lényeg: a legtöbb tárca főhőse Zamfiri, aki napilapnál dolgozik, ír oda, s történetei, esetei kevés kivétellel a szerkesztőséghez, csúnya szóval, a redakcióhoz kapcsolódnak. (A redakció egy betű többlettel reakció, amely nekem a szó hangulatát alapozza.) Vagy ha nem kapcsolódnak, Zamfiri akkor is Zamfiri, akinek személyiségét most nem kezdjük ecsetelgetni, lévén, ha már a témák a szerző konkrét munkaköréhez kapcsolódnak, akkor vélhetően maga a főhős is erős szálakkal köthető a konkrét szerzőhöz, olyat pedig ki látott már, hogy a szerző személyiségét ecseteigetik egy konkrét könyvleírásban. Ez a szerző-Zamfiri olyan eseményekbe bonyolódik, amelyekből gyakorlatilag nem is akar kijönni, erre az is utal, hogy ugyanazon téma többször előjön: maga az írás adománykegye s a rajta keresztül átélhető viszonyulások, a horgászások körülményei, lányok, akik egyszerre egyszerűek és megfejthetetlenek, gyermekkori képek, amelyek furcsa módon a mában gyökereznek, az újságíró munkaköri esetei, amelyek szerző-Zamfiri személyiségéből következően mentesek a sztárriporteri allűröktől. Ez persze kérdésessé teszi a fogadtatást, hiszen ma már nálunk is a sztárság védjegye alatt lejátszódó újságírói beszámolók állnak az érdeklődés fénykörében... de talán éppen ettől lesz érdekes is, mert mintha szerző-Zamfiri egyik utolsó fecskéje lenne a régmúlt újságírói romantikájának, amely gyökeresen másfajta romantikát jelent, mint a sztárriporterségből fakadó érzelempengetések. Az „irodalmi igény". Szerző-Zamfiriben ez erősen munkál. Olykor meghökkentően egyedi kijelentésekre, mondatokra képes, amelyek ki-kibuknak az írásokból, s a bennük feltett erős-tiszta-beszélés szándéka mintha egy pillanatra visszahatna a szerző-Zamfirire, s szinte saját képességeitől megrettenve, jaj, mit tettem-írtam, lejjebb veszi a szócső hangerejét, s próbál visszazökkenni a közmegegyezésesebb nyelvbeszédbe. Pedig nem kéne. Mert pontosan ilyenkor szökken szárba szerző-Zamfiri tétje, amelyet az írás-elmondás bevállalásával magának kijelölt. De szerző-Zamfiri nem szeret egyes szám első személy lenni, kell valami személytelen távolságképzés, amely ugyancsak áttetsző álarc; így válik szerző Zamfirivé, s így válunk mi, olvasók néha bizonytalanná, hogy miért csak eddig és eddig megy el a szerző, ha már Zamfiri, miért nem teljesen szerző, vagy miért nem teljesen Zamfiri. És amíg e valódi szerzőiség vagy kitalált zamfiriság szövegben is megjelenő dilemmáján dolgozunk, addig már mondatokkal odébb vagyunk, s miközben színesen tárulkozna a világ, nem tudjuk, miért nem tárulkozik, miért csak lebben. Ugyanakkor önreflexiók sorát találjuk a kötetben, mintha még ezen a lebbentésen is igazítani kéne. De ami esetleg késik, esetleg nem múlik. Mert ott van - hogy komjátigyörgyösen mondjam - a címadó szerzemény, A kapu. A kapu című írás szimbolikája viszonylag pontos útmutatást ad az elkerülhetetlen következmények felé. Az utca betonján csukott kapu fekszik, ugyanolyan kapu, mint az állók, csak épp a funkciója felől lehetünk kétségesek. Szerző-Zamfiri is minden nap elmegy a kapu mellett, körülötte ténfereg, nézegeti a kaput, de végül rászánja magát és kinyitja. Alatta viszont nem a beton várja, hanem egy lépcső, amely a mélybe vezet. És ő, szerző-Zamfiri elindul lefelé ezen a lépcsőn, be abba a világba, ami mindig is izgatta. És már félelem és kétségek nélkül ő ott már vagy csupán szerző, vagy csupán Zamfiri. És már teljesen biztosak lehetünk abban, hogy ezt el akarja dönteni. Lévén: legyen meg egyszer a mi akaratunk is. A könyv a névrokon Farkas Katalin illusztrációival készült, amelyeket én még nem láthattam, azt viszont már igen, hogy a kiadást az Inter-Európa Bank Rt., a Duna-Tisza Rt. és a Délmagyarország Kft. mértékadó módon támogatta. (Farkas Csaba: A kapu, Délmagyarország Kft-, 1998)