Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-12 / 291. szám

••••HH^ ^ m^rn* I SZOMBAT, 1998. DEC. 12. IRODALOM 13 Tandori Dezső A szikkadt reflektor „Letéptem ezt a hangaszálat" Apollinaire Feldobtam ezt a hóvirágot, egy csokrot, nálunk szikkadott alkalmassá, hogy lenne áldott, alatta húsz madár-halott: kivittem a Tabánba. Hát ott, látom ám, épp kertészkedés volt, tisztogatás, hervadt virágom feltűnő lenne, rút-fehér folt, feldobtam hát, a síri tájon, legközepén, fenyő-magasba, beleadtam a mozdulatba minden egyebekbeni gyászom is. Elérhetetlen az a fenyőcsúcs! De -a virág nem jött vissza. Egy ágon fennakadt, kettőbe hajolva, onnét reflektoroz szikkadton a sírokra, akár egy angyal-lábnyom, s csak néztem. És mentem. A kis bolt megint nem hozatott körtepálinkát. Link világ, az a húsz halál legalább megvolt. Barátok nélkül „Ady! p* Remélem, minden rossz jel közel halálomra mutat, jutalmából, hogy önerőből meguntam a hellyel-közzel már nagyon untakat, s nem kezdeném elölről. Barátok Nélkül: egy autszájder ló volt egy mühomokpályán. Szombat, nagy csönd - téli Mayfair Londonban; végső pénzem felét tettem fel, várván — Semmit és Mindent, valami részben. Oly jelentéktelen volt a futam; Barátok Nélkül a pénzem tízszeresét Ígérte; valahogyan egy másik futamot adtak a képernyő nagy részén, érdemben némajátékát láttam a futamnak Ahogy jelképes volt a lónév, és persze, hogy vannak barátaim, a helyzet: mint mikor a hóhér nem ad több esélyt, csak egyet: ha szöksz, de hogyan tegyem ? Néma szín volt, amit láttam, közelebb-forma elkezdett hajrázni két résztvevő, fekete alakok; a korlátnál bent valaki vezetett... de nem „ment"... éreztem, ha ő, ő, ő itt hozzám legközelebb - befut: az megment; de még sokáig nem tudtam semmit. Megmentett valami, vagy megsemmisít, ami tegnap s ma történt. Barátok Nélkül! jött ki a név a monitoron! Minden újra kezdődhetett. Még az önrontók földrajzi fokát (Beachy Head) is megtettem lónév képében; még egy koala-nyom, The Khoinoa nevű lovat. S újra kezdhettem. És befejeztem, és hazajöttem. Csak a pénzem jött vissza, és semmi kedvem. 1998. márc. 1. Szeretettel köszöntjük Tandori Dezsőt 60. születésnapja alkalmából. A Szerkesztőség Kolozsi László Megnevezhetetlen A nő, aki az este azt akarta, hogy Leának szólítsák, az ágy végében ült, és megpróbálta felhúzni a harisnyáját, de nagyon álmos volt. „Jó lenne - gondolta - ha minél később ébredne fel, de az lenne a legjobb, ha csak akkor ébredne fel, amikor behúzom az ajtót." A férfi félig kitakarva, meztelenül feküdt az ágyon. A nő, aki azt akarta, hogy Leának szólítsák, viszolyogva nézte a férfi ülepét. Lehajtott fejjel üldögélt, félig felhúzott harisnyákkal. Mennyit aludhattam, talán másfél órát gondolta - vagy még annyit sem, istenem, csak nehogy baj legyen. A férfi felemelte a fejét. - Öltözködik? Ez nem igaz - gondolta a nő - most jön a kávés történet. - Főzök magának, Lea, egy jó kávét - mondta a férfi. Lekecmergett a nő mellett az ágyról, meztelenül kisétált, át a fürdőszobába, és már kisgatyába ment a konyha felé, miközben Lea állva igazgatta a harisnyáját. Már megint azt akartam, hogy Leának szólítsanak gondolta a Leának nevezett nő. „A hangokból ítélve már fel is tette a kávét, megmondom neki, hogy azonnal, most elmegyek." Lea felöltözve, dagadt, véres szemekkel kiballagott a konyhába, ahol a férfi, akinek már volt egy kis pocakja, gatyában ült a hokedlin. - Elmegyek - mondta fáradtan Lea. - Kérem, maradjon még. Nem akarom, hogy így menjen el, mintha meg lenne sértődve. - Nem vagyok megsértődve, csak elmegyek. - Ugyan már, mindjárt lejön a kávé, beszélhetnénk egy kicsit. - Nincs kedvem beszélgetni. Haragszik rám valami- Nem, csak el akarok menni. A kávé közben sisteregve csordogált a füles alumínium edénybe. Miközben Lea a cipőjét húzta fel, a férfi kitöltötte a csészébe a kávét. - Komplettét kér hozzá? - Semmit nem kérek hozzá. - Kérem, legalább ezt igya meg velem, megbeszélhetnénk egy-két dolgot. - Nincs kedvem megbeszélni semmit. - Ne legyen már ilyen. Maga olyan gyönyörű nő, nem hagyhatom csak így elmenni. - Hagyjuk ezt - mondta fáradtan Lea, a hangját a szokásosnál is mélyebbnek találta. A férfi eléfurakodott, hogy ne tudjon kimenni, de Lea csak az ajtóláncot látta, a férfit nem. - Sokszor csinálja ezt? kérdezte kifejezetten haragosan a férfi. - Igen - felelte gúnyosan Lea - nem is tudja elképzelni milyen sokszor. - Hányadok férfi vagyok ezen a héten - kérdezte a férfi, inkább szomorúan, mint ridegen. - Mit tudom én - mondta Lea. És elsírta magát. A férfi olyan gyengéden fogta meg a vállát, hogy Lea felnézett. Engedte, hogy bevezessék a konyhába, s leültessék a konyhaasztal mellé, amin mellesleg gőzölgött a kávé. - Ne haragudjon - mondért. Max Klinger: A szépséghez, „A halálról" sorozatból ta Lea - nagyon részeg voltam tegnap. Nem tudtam mit csinálok. - Semmi baj - mondta a konyhakredencnek támaszkodó férfi. - Kérem ne sírjon. Lea kézfejével megtörölte az orrát. - Maga ugye nagyon szomorú? - Tegnap is úgy tűnt? - Tegnap is. Lea két cukrot tett a kávéba. - Én ha nagyon szomorú vagyok - mondta a férfi - le szoktam menni anyámhoz, vidékre. Reggelente kiviszem az asztalt a lugasba, szedek sárgadinnyét. És tojást, füstölt sonkát eszek tormával, meg sárgadinnyét. - És télen? - kérdezte Lea. Beleivott a kávéba. - Télen nézelődöm, elsétálok temetőkbe, kimegyek a tóhoz, ahol sok varjú van, nézem, hogyan szánkóznak meg bolondoznak a gyerekek. Nézelődöm. Tudja maga, milyen szép az, amikor a nyúlszőr usankába belefúj a szél. Lea letette a csészét. - Meg vadászni járok. A téli cserkeléskor a legcsöndesebb minden, a fák a barázdák, a lépések nyomában is legfeljebb a hó finom ropogása hallatszik. Elviszem vadászni egyszer, ha akaija, hajnalban indulunk, amikor még sötét van és hideg, de nem lesz szomorú, hiába gondolja, hogy szomorú lesz, és álmos sem lesz, hiába gondolja, hogy álmos lesz majd, és nem lesz ilyen ingerült és harapós. - Nem megyek magával sehova - mondta Lea. A férfi megint ott állt előtte, amikor az ajtóhoz ért. - Ne csinálja ezt, mert sikítok. - mondta Lea. - Miért ilyen maga, mi baja van? - Meg akarok dögleni mondta Lea -, azt akarom, hogy agyonverjen, megerőszakoljon, tessék mondta és széttárta a kaiját tessék - mondta még egyszer. - Lekísérem - mondta a férfi -, legalább azt engedje meg, hogy leklséijem. A férfi bement a fürdőszobába. - Nem kell, hogy lekísérjen - mondta Lea, és kilépett az ajtón. Megnézte a névtáblát, azt hitte, jól emlékezett a névre. A férfi a harmadikon érte utol. Nike melegítő volt rajta és edzőcipő. Lea emlékezett, hogy látta a melegítőt a fürdőszobában, a szennyeskosár tetején. - Ide figyeljen, Tamás, felejtsen el, ne kísérjen le mondta. - Higgye el, nekem is tele van felesleges lim-lommal az életem, nekem is sokszor eszembe jut, hogy jobb lett volna meg sem születni, de mindig történhet még valami. - Mi? - kérdezte a kelleténél hangosabban Lea. - Mi a jó isten történhetne? Például sárgadinnyét fogok szedni? - Igen - felelte a férfi, akinek nem Tamás volt egyébként a neve. - Például sárgadinnyét fog szedni. - Menjen vissza - mondta haragosan a nő. Leértek a bejárati ajtóig. Már meleg volt odakint, pár lépés után megálltak. Égy 19 éves, szőke leány biciklizett el előttük. A férfi odaköszönt neki. A férfi meg akarta fogni Lea kezét, aki lesöpörte magáról az ujjakat. - Hagyjon - mondta. A férfi, akit nem Tamásnak hívnak, nem erősködött tovább. Csüggedten visszasétált a lakásba, és cukor nélkül megitta a hideg kávét. A szobában a bevetetlen ágyat nézte. Úgy nézte, mintha egy sárgadinnyét képzelt volna az ágyra. Mit kellett volna mondanom, gondolta. Legalább nem mondta, hogy pedig úgy érezte, hogy nekem is jó volt, gondolta Lea az utcán. Egy pillanatra féllábra állt, s megigazította a harisnyáját a sarkánál. A szőke leány újra elbiciklizett mellette, és mosolyogva Leára pillantott. Mekkora egy istenverte marha vagyok, gondolta Lea, fönt felejtettem a cigimet. Mindegy, nem fogok visszamenni érte. Eszébe jutott az a ház, amit három éve bérelt Zebegényben, a plébános kutyája. Reggelik, séták. Eszébe jutott a szőke, bicikliző lány, és hátrafordult. Hány éve is volt - gondolta - talán három, már három éve. Bakos András A táj nem változott A S inkapuszta című szürke kötetben tizenkét vers és tizenkét rajz van, a verseket Plugor Magor írta, a rajzok édesapja, Plugor Sándor munkái. Két hete nézegetem és olvasom ezt a könyvet, és az első nap óta tetszik. Bennem is az a kérdés merült föl rögtön, ami az első belelapozáskor mindenkinek eszébe juthat; vajon milyen kapcsolatban vannak Plugor Magor versei a Sinka-versekkel? Ha az ember elolvassa a szürke vászonkötésű kötetet, aztán Sinka verseit, pontosan érzi a két egyéniség különbözőségét, és azt is látja, hogy Plugor Magor tudja, hol a helye azok között az emberek között, azon a tájon, ahol Sinka is otthon volt. Aki a szürke kötet verseit mondja, ismeri Sinka művészetét, azt is sejti, miért épp azokat a mozzanatokat jelenítette meg Sinka a verseiben. A táj pedig azóta sem változott. Sinka verset ír a lányról, aki egy este kiáll az ajtóba, és könnyein át nézi a havat, meg a fekete szilvafákat a kertben. A szürke kötet első versében pedig ünneplő ruhába öltözött emberek mennek egy nyárfás úton, cipőik körül nyárfapehely-fátyol kavarog. „Kis-Sári Bálinték,/ estéjén a napnak,/ síró szeleket és/kék füstöt aratnak.// Ezeréve fojtja/ búzájukat a köd -/ s kaszájuk suhog a/ semmiségek között... " - írja Sinka. „Kis-Sári Bálintnál/ négy ember dolgozott./ Azóta az utat/ harapja a bozót.// Eldőlt a vaskályha,/ fűre feküdt, hasra./ Ráégett a rozsda,/ mint a pörkölt habja" - így szól Plugor Magor egyik verse. Az egykori bihari költő, akinek harminchét éves korában jelent meg első verseskötete, abban a versében, ami számomra a legkedvesebb, felidézi azokat az időket, amikor juhhodályban töltötte éjszakáit, s míg odabenn bárányok, odakinn csillagok születtek. Plugor Magor versei közül pedig az tetszik igazán, melyben egy halott emberről ír, akire lassan senki sem emlékszik: „s a szíve elmerül,/ mint vízben a lencse." A hetedik oldalon olvasom ezt a verset, a túloldalon pedig azt a rajzot nézem, amelyik talán a legérdekesebb; a középkorú, nagybajszú, kalapos férfi szembenéz velünk, és néhány apró vonallal megrajzolt szeme csillog; mintha az előbb ásított volna. Érdemes megnézni a többi arcot is, és jó arra gondolni, milyen sokszor nézett ezekbe a szemekbe a grafikus, hogy aztán megmutassa. Az ilyen arcok nem szokták hagyni, hogy sokáig nézze őket az ember, csöndben elfordulnak, esetleg morognak is valami durvaságot. Itt, a szürke vászonkötésű könyvben azonban meg lehet nézni mindegyiket. A szemlélő egy perc múlva tovább lapoz, de ezen túl emlékezni fog, és esténként a rajzok kedvéért is ki fogja nyitni a könyvet. (Plugor Magor-Plugor Sándor: Sinkapuszta, Avis Könyvek. 1998.)