Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-14 / 267. szám

12 IRODALOM SZOMBAT, 1998. Nov. 14. Farkas Csaba Van-e élet a halál előtt?1 Az elsüllyedt birodalom (talpasgőte-lárva) A

z én esetemben egész biztosan volt. Másokért ez ügyben nem kezeskedem - magamért főleg nem ám ez egyben biztos vagyok. Ó, sosem felejtem azt a narancssárga hátú gyíkot, amit ötéves koromban, májusban láttam a kiserdő napos szélén, az élénkzöld fű, s a sokfélezöld (ezüst-, halvány-, sárgás-, cinóberrel, bordóval elegyes) cserjelevelek között. Akkoriban még kék volt a nap, és sárga az ég. A gyík torka lilán lüktetett, akár az élet, habzott a vegetáció, pezsgett a, pezsgett a klorofill. Mesebeli szfnben sugárzott a gyík, tropikusán, s akkora volt. hogy a mellette ülő, közönséges színezetű, méretű társa törpének hatott. Hosszan nézhettem őket, aztán rosszul moccantam, mire hirtelen nem voltak sehol, csak távolodó zörgésük hallatszott még soká. Van-e élet a halál előtt? És sosem feledem azt a virágkék békát, amit egy kora tavaszon észleltem a faluszéli válykos vak-átlátszatlan, szürke vizében. Olyas volt, mint a tenger s amikor észrevette, hogy megláttam, színe felhősödni kezdett, és rövidesen oly barna lett, mint a vízre roskadt, tavaly nyári sáslevelek, s mini a víz felszínén széttárt lábbal, mozdulatlanul lebegő párja. Csupán árnyalatnyi kékség bujkált színében tovább, mintha szél libbentené föl a tengert fedő ködtakarót, majd hullana vissza a függöny újra. Lilán sütött a nap akkoriban, almazöld volt az ég. - Saját szememmel láttam e lényeket, narancssárga hátú gytkot, virágkék békát, sokszor visszaemlékeztem rájuk a következő évek során, és mindig enyhe rossz érzés fogott el velük kapcsolatban, mert tudtam, hiába beszélnék bárkinek róluk, nem hinné el senki: léteznek. Aztán egyszer csak fölleltem őket bizonyos kötetekben2 s megnyugtató öröm fogott el: lám, igazoltan léteznek, még latin elnevezésük is létezik3, igen. Van-e élet a halál előtt? Magyar nevük egyébiránt mocsári béka ill. vöröshátú gyík, nem valami különleges elnevezések, semmi nem utal bennük megpillantásuk rendkívüliségére. Nem is tudom, mi a jobb: a név nélküli jelenések nyugtalanító káprázata, vagy a megnevezés lemondó beletörődése. (Szürke nap sütött akkoron, vajszínű volt az ég.) Alighanem arról van szó: egyikük sem jó A kiserdő... Valamiféle határ volt, én legalább is annak láttam, a biztonságos kertalja, és a kiismerhetetlen messziség határvonala. Hiszen a kiserdón innen, igen: a nagyszülői kert. benne a krumpli, illetve a gyalogösvény, mely a hátsó udvarig vezet, és onnan a házig, Az ösvény mellett puha törzsű, öreg sárgabarackfa, melynek törzséből, kérgébeni repedésből, vadméz csorrant, mely csak ügy' vonzotta a félujjnyi, fémeskék szárnyú, koromfekete dongókat, melyek soha senkit nem bántottak, bozontos medveként ődöngtek a levegőben, a sárga-fekete, fehér öves, tőlük alig kisebb poszméhekkel együtt. Ha vadmézre leltünk, mi, gyerekek mindig megkóstoltuk - hátha ez épp nem keserű, mint amit korábban találtunk, van-e élet a halál előtt? De a vadméz mindig, minden körülményben keserű volt. Fekete nap sütött a hófehér égben ...Tehát a kiserdő. „Mezővédő erdősáv" volt hivatalos neve, miről azonban mit sem tudtunk, s a kert felőli széle, a biztonságos, mindig napsütött, barátságos, életzöld volt - itt láttam az aranyló hátú gyíkot is, van-e élet a halál előtt? -, a túlsó széle pedig folyton komorzöld, és mindig sötét. Ott kezdődött az ismeretlen, túlsó világ, mint valami horizontális égig érő fa, oly volt. Azt, hogy az erdő mifelőlünki széle napos, s árnyékos a túlsó, megmagyarázhatatlannak és titokzatikusnak éreztem - ne ítéljünk, ismétlem: ötéves voltam, ám ekkor meglehet, már több s csak sokkal később jöttem rá: az erdő napos széle a déli oldal, az árnyékos pedig az északi. Van-e élet a halál előtt? A napfényes oldalt színes lepkék csapongoltak, és madarak énekeltek, egy magas juharfa - amely őszönte vérpiros leveleket nevelt - ágvillájában fészket rakott a sárgarigó. Az erdőszél s a kert határán piros-fehér-fekete fejű stiglicek szedegettek valamit a fűben, két lépésre közel engedték magukhoz az embert, fekete szemük bizalmasan csillogott, miközben halkan, egymás között, beszélgetve trilláztak. A nap hófehér volt, pipacspiros az ég. A fákra kertekből kivadult, rózsaszín, tölcséres virágú folyondárok kúsztak, a bódító illatú virágok előtt kolibrik lebegtek (voltaképpen nem kolibrik voltak, hanem kacsafarkű lepkék, amelyek röpte megtévesztésig hasonló a tropikus, apró madarakéhoz). A lebegő lény percekig megállt tölcsérvirág előtt a légben, és szívta a nektárt. Aztán elegánsan továbblendült - van-e élet a halál előtt? -, s már másik virág előtt függött mozdulatlan, csak szárnya rezgett (szárnyai rezegtek), akár a légcsavar E

gy kiálló, száraz ágon kékvércse ült, néha föllibbent a légbe, olyan lepkeszerűen, amit igazán nem várt volna az ember egy ragadozó madártól (igen, itt a lepkék madárnak tűntek, a madarak lepkének), elkapott valamily, nagy hanggal zúgó bogarat, és karmai közt a zsákmánnyal visszaült az ágra, és falatonként eleszegette, amint fogott. Az ág alatt egész halom cserebogárszárny s szöcskeláb volt, mint mikor a buszmegállóban várakozó ember körött napraforgóhéj-tömeg képződik. - Ez volt hát az erdő napos szélén - ám a túlsó, árnyékos oldalra érve a barna-szárazból mind vizes-feketébb-csuszamlósabbá váló avartömegen megváltozott minden. Van-e élet a halál előtt? Hideg fuvallat csapott az emberre a mohos fatörzsek között, ismeretlen madár kiáltott pár lépésnyi közelségből, mégis láthatatlanul, rövid ordítás harsant az áthatolhatatlan bokor- és iszalagtömeg mögött, s mintha egy helyben pörgöttforgott, hánykolódott volna az ágak közt valami A

hogy közeledtél az egyre hidegedő erdő túlsó széle felé, és záródott össze hátad mögött a lombfal, nemhogy megkönnyebbültél volna, kiérsz a sűrűből, de új fajta szorongás vett rajtad erőt. A nap ekkor fahéjszín volt, és fáradtnarancsszín az ég. - Kiléptél az erdőszélre, előtted ismeretlen mező, az ég keménykék, lábad előtt fönnakadt szemű fácánfej, véres őznyom rajzolódik ki a puha földből, pengeélesen. A madarak csak néha-néha füttyentenek egyet-egyet, ismeretlen hangon, mintha jeleket továbbítanának egymásnak. Kéregmintázatú bagoly rugaszkodik el az ágcsonkról, s tűnik el a mozdulatlan, fekete lombok között, és az ágcsonkhoz kötve ott függ egy elfeketedett, iszamos kötél ...A kiserdőt aztán egyik évről a másikra kivágták (Van-e élet a halál előtt?), s a tuskók esztendőkig ott maradtak a földben, áthatolhatatlan sarjerdőt képezve. A félméteres átmérőjű nyárfatuskók gyökerei változatlanul szivattyúzták mélyből a nedveket, napról napra nőttek az eltörhetetlen, zsenge, mégis rugalmas gallyak, rajtuk akkora (tenyérnyi) levelekkel, amelyeket a nyárfa, fa korában, sohasem növesztett. Igen, a sarjerdőben pezsgett az élet. A korábban mindig vizes avar borította, mohlepte, szivacsszerű talajt, ahová, az északi oldalon, folytonosan csöpögött a fákról a cseppfolyósodott pára - ha ember járt arrafelé, elhaladtával lépten-nyomon kiserkent, gumicsizmanyomot töltött ki a víz szóval, a talaj oly dús füvet eredményezett, amivel kapcsolatban tényleg csak a „kövér" jelző használható, és ez a fű annyira élt, hogy ha téptél belőle maréknyit, kezed elöntötte a ragacsos-cukros lé. Van-e élet a halál előtt? Ha letörtél egy tuskóról sarjadzó gallyat (ez csak nagy nehézségek árán ment, mert a gally szívós volt s hajlékony, csomót lehetett rá kötni, le akkor sem tört), nos, ha mégiscsak sikerült, a törésből úgy csorgott a nedv, mint a nyál, és a zöld illat elborította a tájat A

z irtás már oly magas volt - indigókéken tűzött a nap a rózsaszínű égen -, hogy az őzbaknak csak fehérre fent végű, gyöngyös agancsa látszott ki az ég felé nyújtózkodó gallyak közül, s fölötte millió szúnyog lebegett. A gyantát izzadó (Van-e élet), rézsútos fantönkökön tankok: emitt szurokszagú orrszarvúbogár küzdött (a halál) lila torú szarvasbogárral, amott hőscincér (előtt?) terítette szét két csápját, mint Rai Singh Sikriktárh Maharaj Raj of Rajasthan, aki félszáz évig növesztette a bajszát. - Hamvasan cirádás, tigriscsíkos, vajszínű és cigarettahamu-szürke fecskefarkú lepke libegett a haldokló s újjáéledt kiserdő fölött, kifeszített szárnnyal, minden egyes csapás után tízmétereket siklózva, akár a rétihéja. Van-e élet a halál előtt? Aztán esni kezdett az eső, ekkor már nyolc éves voltam, esett, esett, sok napon és heteken át, és elkezdődött a csigagyűjtés, mert híre ment: a csigát jó áron veszik át a felvásárlótelepen. Nyakunkban alumíniumlapocskának látszó, négyszögletes alumíniumlapocskát hordtunk, madzagra fűzve, mint bennszülöttek a varázserejű davát, az alumíniumlapocskába kör alakú kör volt vágva, s amely csiga átfért a körön, az méreten aluli volt, vissza kellett dobni. - De majdnem mind méretes volt, a habzó élet kiáltozó sarjerdejében, és egyszer karfiol nagyságú, ötkilós csigára leltünk, hárman álltuk körül, el ne meneküljön. Tejkaramellszín volt a nap, s bordó az ég. Közös erővel fölemeltük a csigát, bőre ráncos volt, folyt belőle a víz, és úgy sírt, akár egy öregasszony, vagy egy kisgyerek. Fejünk fölött az égen, megjelent egy mozdulatlan szárnyú, kereszt alakú, nagy madár A

z idő telt, tizenkét éves voltam, mikor körfűrészesek jelentek meg az újraerdült irtáson, és ledarabolták a karvastag ágakat a rönkökről. Fűrészpor szitált az égből, s ülte meg a tájat. Piros nap sütött a dióbarna égből. Aztán traktorok jelentek meg a tájon, és kirángatták a hatalmas rönköket, a gyökerek roppant rovar módján kapaszkodtak a göröngyökben, s igyekeztek minél mélyebbre ásni magukat. Az egyik gyökérnek sikerült is, mind mélyebbre és mélyebbre fúrt, tíz körömmel ásta magát, s a hozzáláncolt traktornak (látva láttam; kobaltkéken villogott a nap az üvegzöld égen) eltűntek hátsó kerekei a földben - hiába forogtak az embernyi kerekek ellenkező irányba, hiába füstölt-ordftott az erőgép -, már csak derékig látszik ki a fölszántott földből, roncsolódik-hajlik a vezetőfülke, a sofőr kiugrik a gépből, sorsára hagyva a masinát, már csak a két első kerék ágaskodik, és a gép eleje, (égrobajlás odalennről), s a traktor eltűnt a végestelen mélyben. Voltam vagy tizenhat éves. És nemcsak a traktor tűnt el: egyik elülső sárhányóján fönnakadt az egész erdő, reménytelenül, a gyökér halad a maga útján a föld alatt, egyre mély'bre, húzta maga után a traktort, traktor a tájat, táj a világot, s így továbri Ez volt az élet, a halál előtt. ...A Nap izzadtan, fáradtsárgán sütött, szelídkék volt az ég. 1 Nincs 2 Rana arvalis 3 Búvár Zsebkönyvek, illetve Brehm kritikán túl Hollósvölgyi Iván Fedőneve: Név Ságvári Endrének harminckét neve volt anno, az egykori Agrobanknak mindmáig három, Peer Krisztiánnak már csak egy, de az milyen! Olyan, hogy van hozzá rögtön legalább két személy: egyik folyton iszik, füvet szív, míg a másik moralizálni kezd egy-egy durva berúgás felett, mondja a magáét. Olyannyira, hogy amit mond, annak elvileg helye lenne a Sztoikus etikai antológiában, ami korántsem véletlen. Peer Krisztián valaha filozófia szakon kezdett, aztán a Szőranyát választotta: költő lett. Az 1974-ben Dorogon született Peer nem éppen aszkéta alkat, biztos, hogy többször örül egy héten mint kéne. Név című önéletrajzi ihletésű verseskönyvének tanúsága szerint legalábbis. Ráadásul őszintén tárja elénk életét, könnyen szóba elegyedik, mint elbeszélő szívén viseli a száját. És ami a szívén, az a könyökén jön ki: végtelenül unja, hogy mindig berúg. Csakúgy, mint szerelme, A. Vörös fonalként húzódik végig Peer Krisztián harmadik könyvének lapjain egy szerelmi történet, amelynek főszereplői a szerző (amúgy Név a szakmában) és szerelme, A. íme, a cselekmény: szerelme, A. nehezményezi, hogy Név iszik, mire Név mentegetőzni kezd, sőt, fogadkozik: soha többé nem tesz ilyet. Persze tesz, amit szerelme, A. újfent helytelenít. Ebből aztán vagy kisebb bonyodalom származik, gubanc a szerelmi szálon, vagy időleges elhidegülés lesz a következmény. A szerelmi történet korunk Budapestjén játszódik. Sőt, nem is annyira korunk, mint inkább költőnk és kora Budapestjén, ami nem egészen ugyanaz. Peer könyvében a város teste szinte megelevenedik, együtt lélegzik Névvel, aki a város ütőerén tartva mutatóujját, mintegy átveszi annak lüktetését. Név érdeklődési köre korántsem annyira szűk, hogy csak a pia, a fű, valamint szerelme, A. foglalkoztassa. Érdekli még pl. saját teste. Éberen őrködik pulzusa felett, megszállottként igyekszik uralma alá hajtani szívritmusát. Úgy képes lelkizni, hogy közben folyton a testéről beszél. Nem hipochonder, hanem hihetetlenül pontos önmegfigyelő, aki ráérő idejében K-vonalon beszélget zsigereivel. A név, íme, emberré lett, de ez az inkarnáció Név számára mintha problematikus volna. Test és lélek hagyományos dualizmusa nála is föloldhatatlan, és mindez a test szempontjából jelent több kényelmetlenséget. Névnek problémát okoz, hogy teste van. Nem véletlenül. Egy valamire való test rengeteg törődést igényel, és még így is megannyi végzetes hiba forrásává válhat. Egy testet etetni, itatni kell, aztán meg haza kell valahogy autóztatni a törzshelyről. Rendes albérletet kell neki szerezni, miegymás. Meg kell mosni a fogát. Név teste ráadásul folyton rakoncátlankodik. Név vagy nem fér a bőrébe, vagy éppenséggel maga alatt van, de semmi esetre se bír magával. Jóllehet, a lélek fölkészült, a test erőtlen. Ami a lelket illeti, arról nem sok szó esik a könyvben. Valószínűleg ez sem a véletlen műve. Tudjuk, az analitikus filozófusok szerint a „lélek" metafizikai, jelölt nélküli szó, egyszerű név, és más semmi. Akár az Isten - szintén az analitikus doktorok szerint. Isten neve a kötetben csak ritkán, akkor is minden különösebb jelentőség nélkül szerepel. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szerzőt nem érdekli a téma. Csak valahogy másképpen láttatja a világot, mint megszoktuk. Név ui. minden külön értesítés helyett fölfüggeszti a kopernikuszi világképet, amelynek középpontjában, mint tudjuk, a nap áll. Mivel azonban világkép nélkül nem lehet meglenni a szakmában, az idejétmúlt kopernikuszit a korszerűbb Név-centrikus világképre cseréli, egy könyv erejéig mindenképpen. Név mint világ közepe, axis mundi, nem áll a helyzet magaslatán. Önmagából indul ki, el is jut a forradalmi gondolatig, hogy nem kéne annyit inni, aztán mégis minden úgy megy tovább, mint eddig. Azt, hogy Név és szerelme, A. kapcsolata hogyan alakul a továbbiakban, nem árulom el, de mindenki megtudhatja, ha elolvassa a könyvet. Es mi az, amit nem tudhat meg az olvasó Név kalandos életéről? Nem nagyon van ilyen. Viszont továbbra se lehetünk biztosak benne, hogy létezik-e Isten vagy sem, s ha létezik, miért létezik, ha nem létezik, miért nem létezik. Annyit azért sejteni enged a szerző, hogy ha van Teremtés, valaminek azért mégis csak lennie kell a háttérben: „A szív dobogását hallgatom. Hogy csináljak valamit, próbálok rendszert felismerni az aritmiában. Lehetőségeim, sajnos, végesek: a képesség hálóján nem bújhatok ki, mert az én vagyok. Tucatnál többet dobbanásból nem bírok ütemnek hallani, igaz, régebben azt hittem, nyolc a maximum, rendre elrontottam a számolást, jelölhettem ki újra a nullát, ez is mintha csak most lett volna." (Teremtés) (Peer Krisztián: Név. Palatinus-könyvek, 1998, 80 oldal)