Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-14 / 267. szám

SZOMBAT, 1998. Nov. 14. IRODALOM 13 Belányi György A vendégek estére Ezt a múltat már szó ne érje -, hogy is futhatná jobbra itt. Lassan a föld fenn minden égre megnyitja a szél útjait. Reggel a szív még halkan kékül, a létre rámegy egy napom, és ezt könnyedén, szünet nélkül, már mindhalálig folytatom. S hogy mennyi minden megvan közben! Végig csak arra van időm, hogy emlékezzem: kint az őszben hogy volna épp az, ami lön! Pontosan, zajtalan záródnak a házra az utcakapuk. Mintha több volnék egy halottnak, mint akire az árnya jut. Aztán a vendégek estére. Mint csontra a csont. Az avar. Erdő állna a fák helyére, s fenn minden ágat ég takar. És megzörren fölöttem olykor -, így jár, akit a föld teremt. Halkul az arcom már a portól. De nincs, csendje nincs odafent. Semmi áron Apám halálára Ha szólna még, épp csak annyit szólna, egy hallgatásra tán elég volna -, s tisztább a csend, ha teszik a tények. Mintha a fák eget cserélnének. Végig a horizont, ahogy megdől, kisétálok lassan abból ebből, s lombok ringó terhén konstatálom tengerszint feletti magasságom. Hát a dolgok, azok hogy is állnak? Elmennének költöző madárnak. Itt ami van, csak afféle óság -, tisztára olyan, mint a valóság! Fogy a nap, hogy fut a föld alólam, tán a tenger is az ég alól van, s a hegyek mögött a vízre szállva lemegy a múlt egy-egy éjszakára. ...Mekkora súly van e csupasz ágon! De tudni sem kell azt, semmi áron -, az ember éppen csak számon tartja. Hogy zúg a széL Minden jog fenntartva. Frank György Öszirén (Évának) Hellén hullámként ringtam, láttam a fehér napot, égei görgésén szellő szólt hűvös ajkadon, alkonyba hullt parázsból mélybe lobbant a vér, s elővillant a tenger, e hajadon tünt dér. Kék törvény (Évának) Összeolvadni, mint papucsállatkák, s kiröpülni egy új lélekben, látó másaink sugallják tán, hogy mozdul az élet benn, ősi árból, ezer nyárból mindig szabadultunk, hasadt gyémántnak leszakítva égi arcunk, S most újra hull a kék eső, világa újra sötét tenger, de számon törvényerő kér, *v és holnapot rendeL Grecsó Krisztián X-akta E

lőször a galambokat veszem számba. Mert azt remélem galambok, itt ülök a folyosón, és az ablak, illetve plafon felől érkező hangokat galamboknak diagnosztizálom, bizakodva. Nincs tán az egyetemen patkány, nyest, borz, vagy afféle magaslatokat kedvelő állat. Őket a felsorolás erejéig tudom megkülönböztetni. Mezei polgár mi célból tudna olyasmit, hogy a nyest abban különbözik a borztól, hogy mit tudom én. A különbözés energia. Számomra halált megvető bátorság azt mondani a fodrásznak: rövidre! Isten az atyám picire, levele a szentségit! Engem megnyugtat egy nagydarab, fehérköpenyes, hónaljszagú fodrász néni. Dőljön a kátész-es székre, könyököljön rám, határozza el: „majd én tudom"! Ha elintézett legyen kíméletlen: lökjön ki az utcára. (Lelki füleimmel hallom, ahogy eldöcög a négyes a lófaránál. Lassabb, mint egy sánta néni. Talán Valaki nagy dolgokat talál fel éppen.) Búgnak: tehát galambok. Ő, ti undorító szárnyas állatok vagytok, galambok! Egyszer, toporogva a szobámban, mit csináljak, mit csináljak, nekivágódott egy merészen bögyös példány ablakon üvegének. Oda kaptam a fejem, látom, alig tudja a levegőben tartani magát, vergődik, „a francnak ment neki, nem lát", háborgok, ekkor neki dörrent megint az üvegnek, tiszta erőből, az ablakom meg recsegni kezdett, felforgatóan ropogni. Eszméletlenül megrémültem, ijedtséggel átszőtt rémület volt ez, leginkább: rettegés. Nagy nehezen rászántam magam, intek, ujjbegyemmel koppintok, hogy tünés innen. Mit akarsz, mi ez már, megfojtasz? Döbbenet azt gondolni, hogy megfojt egy ilyen. A galamb a valamiével, ami lesz neki hirtelen, a nemszárnyával, nem-csőrével meggátolja a levegő útját, fennforgás keletkezik, agyamban a sejtek kezdenek meghalni. Súlyos agykárosodás, mozgásában erősen korlátozott, halál. Elkövető: egy galamb. Egy madárka. Gyűlölöm az irodalmi bekezdéseket, komolyan, de azt hallottam a múltkor, hogy Tandori Dezső azért szüneteltette aktív baráti kapcsolatát Valakivel, mert annak van macskája, szereti, eteti, becézgeti, gondozza az állatot. A négylábú meg szeretné, etetné, becézné, gondozná a verebeket. Madarat tolláról. Az ilyen védtelen jószágok sokkal jobban állnak nálam. Én most rossz bőrben vagyok, a madarak úgy mennek ahová akarnak, ahogyan akaiják. Hagyják a drótot faképnél, az ágat hoppon, mindegy nekik, édesistenem, gondolkodás nélkül! Nekem a mindenféle eszközeim össze kell szednem; az egyiket nem lelem sehol, hát hol van, hát hol van? Rákanyarodok az esetre, így jártam most. Azt kérdeztem hunvan, bajban titkos zugaiból előtör tájszólásom, a spontán helyzetek parasztfiúja kergeti a tanszéki könyvtár Erzsike nénijét. Boldog fogócska. A bőijakómnak kihűlt a helye, csókolom, hunvan, hunvan, ez nem lehet igaz! Megmondom: a kabátot nagyapámtól kaptam, mongol rénszarvasbőr, és tizennyolc éves, de a papa egyszer sem vette fel, benn várt engem a belső szoba szekrényében. „A marha súly; ez meg sem mozdul!" „Ki lett ebből pakolva?" - így kezdődött, ezt kérdeztem, és nem kérem, a válasz bármily meglepő: a szekrény csordultig tele volt, „hogy a nehézségbe cipeljünk ötven téli gúnyát?", a folytatásban ez érdekélt, és kezdtem kifelé pakolni a mindenféle ruhadarabokat. E

kkor láttam meg azt a drága jószágot, aminek immár nyomát vesztettem. Közös sorsunk véget ért. Tata, ne haragudj, kabátka, siratlak! Nem a nyomaték kedvééit, közhelyszagú, tudom, de ártatlan bárányként állítom: ma volt rajtam a szezonban először. így görbüljek meg, ha nem. Szegeden már tetemes mennyiséget loptak tőlem. Szegeden mindenemet elveszik, kivesznek, elveszejtenek. Lopós Szegediek ellopják az agyam. Már érzem is: nincs agyam. Hol van az agyam, ki kérdezi ezt, ha nekem nincs. Agyatlan. Szegediek, kegyelmezzetek, nem sok mindenem maradt! A szívem (ez jön, igen), az szerencsére nagy, de elviszi egy taijáni néni, felszáll vele a tizenegyes buszra, jelzéskor tolakszik. mint egy szoptatós kismalac. Elkártyázza a gyönge szívem. A taijáni néni veszít a víztorony kaszinóban. Na, nyanya, tegye be azt a szívet, rivall a játék vezető egyénisége a taijáni nénire, akié a szívem. És veszít. Két pár, de gyengén blöfföl, besül az egész, az olajos kurvás maffiózók elnyernek. Ha veszély, hát ez az. Felrobbanok egy fekete merciben, míg jógazdám parázna lányokkal múlatja az időt. Mitől véres a merci, ha nem volt benne utas? H

át a szívem, a rendőrség nyomoz, de tehetetlen. Szeged a tolvajok kezére került, a szívem az, balgák! Erre nincs magyarázat, X-akta lettem. A valóságban azonban nem nagy dolog megmagyarázhatatlan, parajelenségnek lenni, mert senkisem hiszi el, mi történt. Nem akarom a valósággal ledöfni a végét, de meglett a drágám, itt a kabátka, benne vagyok, mindig benne. Ropog, nyihog, ahogy hajlítom a tagjaim. A különbözés energia: kifáradtam. Nehéz nekem magamtól különböznöm, de valamikori társaim mindig eltérnek maguktól, mikor évekkel később, buszmegállóban, nyilvános helyeken összetalálkozunk. Nekem van kabátom, mert nem akarok hasonlítani magamra. Kitaláltam egy vadonat új írásjelet a különbözés eseteire. Egy mondatban néha több, tagmondatnak titulált mondatfonál ficánkol, gondolkodom, hogyan szőjem tovább, a fonalok meg úgy állnak a végén, mint szakadt kenderkötél kóca. Két pont. így: ..(.) Jelzi, itt többen vagyunk, csókolom, tessék bejönni nyugodtan, miben segíthetek? A múltkor ilyen volt, ahogy vásárost játszottunk. Figyeltem, melyik nő milyen ruhát vásárol, tessék felpróbálni.. Kérem, azt tapasztaltam, hogy az egyik nő ilyet, a másik meg olyat vásárol, arról nem is beszélve, amelyik egyáltalán nem vesz semmilyet. Estére megpilledtem. Tessék vinni, takarodni innen, nem látja, hogy hajnal három óta talpon vagyok, mindjárt kezdődik a tűzijáték, abból sem látok semmit! Negyvenkettes. Nem lánykaruha, blúz, csókolom. Jön egy fiatal nő, hogy kér nyugtát, mert a festett ruháktól excémát lehet kapni. Adok. A nyugta jó excéma ellen, négyezer kettőszáz.. Ha megvette, had vigye, remélem megkapja a magáét. A nyugtával naponta háromszor, finoman bedörzsöljük az irritált bőrfelületet, étkezéstől függetlenül, külsőleg. Elég, ha engem kérdez, gyógyszerészre semmi szükség. S

zentgyörgyi Albert bácsi kimutatta a C-vitamint. Felhasított egy paprikát, és C-vitamin bányát talált. Estébe hajló délután volt éppen, a négyes eldöcögött a lófara előtt, a galambok meg búgtak, szartak az egyetemen, ült egy fiú a folyosón, ahogy én ülök, mostanra megöregedett, de semmiben sem különbözünk. (Fotó: DM-archív) Zoltán Csaba Átkok földié Az ember olykor fene okosnak hiszi magát a világ dolgait illetően. Aztán mégsem érti, miért háborog a volt Jugoszlávia, miért kell két hétre Washingtonba költöznie az izraeli meg a palesztin vezetőknek ahhoz, hogy valamiféle megegyezést csikarjanak ki egymásból meg önmagukból, és miért jár Nobel-békedíj az egymásnak békejobbot nyújtó északír protestáns és katolikus vezetőknek. Szerencsére ilyenkor mindig jön valaki, aki a megvilágosításra hivatott. Mint Leon Uris, aki már az Exodus-ban és A zarándok-ban is bebizonyította, érti a problémák mibenlétét és képes azokról olyan megjelenítő erővel írni, hogy bárki megértse a leckét, éljen bár a világ akármely pontján. A Szentháromság lapjain saját szülőföldjére, Írországba viszi az olvasót, időben a múlt század utolsó negyedébe, hogy aztán onnan száguldjon végig bő nyolcszáz oldalon az első világháborúig, bemutatva Írország sajátos hangulatát, az örök konfliktusokat és piszkos politikai játszmákat, a kényszerű megalkuvásokat. Két katolikus földműves család saijai indulnak el az életben, ki erre, ki arra. Amerikába vagy Új-Zélandra, minél messzebb az átkok földjétől, mely taszít, de mégsem enged el soha. Mások csak Derryig, Belfastig jutnak, a lepusztult inggyárig, a forró kovácsmúhelyig, az állandó gyűlölködésig, az utcai harcokig és egy kicsiny szobáig, ahol titkos, fegyveres testvériség alakul Írország fölszabadításáért. Sorsuk eközben összeforr a „másik oldal", a királyhű protestáns hatalom sorsával, az iparmágnáséval, a földesúréval és a varázslatos egyéniségű grófnééval. Mert ugyanazon a földön élnek, ott, ahol emberek ezrei robognak megállíthatatlanul önnön végzetük felé, ahol a fröcsögő vallási fanatizmus gyilkosokká teszi az egyszerű lelkeket, ahol a legelképesztőbb cselvetésekkel pusztítják az igazságukért harcolókat, ahol a keserű konokság tragédiák sorát szüli, ahol a szerelem belefullad az eszmékbe, ahol sziklaszilárd egyéniségek feszülnek egymásnak nap mint nap. Leon Uris elképesztő iramot diktál ebben a legjobbnak tartott regényében is, miközben föltárja a máig nem szűnő északír konfliktusok gyökerét. Teszi ezt úgy, hogy az olvasónak még hetekkel a könyv elolvasása után is eszébe jutnak a Szentháromság szereplői és az ő sorsuk. Nem is kérdi többé értetlenül, miért jár Nobel-békedíj azoknak, akiknek napjainkban van erejük kilépni az évszázadok óta kegyetlenül pörgő mókuskerékből, hogy békejobbot nyújtsanak egymásnak. (Leon Uris: Szentháromság. Ford.: Tótisz András, Borbás Mária, Derzsényi Katalin. Aquila, Bp. 1998.)