Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-03 / 232. szám

6 ÚJ GENERÁCIÓ SZOMBAT, 1998. OKT. 3. kritikán túl A

ndrisnak akkor még igazán szép tojásdad szemei voltak, ártatlanok, amennyire csak lehet a pubertás táján. Készen a legnagyobb romlásra. A nyolcvanas évek közepén jártunk. A tévén keresztül már átszivárgott hozzánk a világ, ám demagóg kommentárain a cenzúra is nagyokat ásítozott. A Levi's farmert nagynagy alázattal gyártani kezdte a Május 1. Ruhagyár, a C1MEA Vikinél korszerűbb hülyftésnek tűnt a Donald kacsa. Andrist persze ez mind kevéssé érdekelte a pubertás izgalmas metamorfózisában, és jobbnak látta a rosszaságra fordítható időt minél hatékonyabban kihasználni. Nemcsak a húgait tartotta rettegésben a közös étkezéskor formált míves büfögéseivel, vagy lefekvés előtt a paplanuk alá csempészett izgága futrinkákkal, de a felnőtteket sem kímélte, így a lakótelep nyugalmazott katonatisztjei, akik erkélykorlátaikba kapaszkodva hozták stratégia jelentőségű ítéleteiket, komolyan tervezgették Andris nemkívánatos személlyé nyilvánítását, mely szerint a garázda lelkületű ördögfióka a környéktől távol, és csak az iskolában, illetve odahaza gyakorolhatta volna bűnös életét. A köztiszteletben álló elvtársak ugyan igen keveset tudtak a gyerekemberről, és látni is csak kevésszer volt alkalmuk, de azt a hátborzongató nevetésszerű rikoltás, melyet Andris következetesen a legváratlanabb pillanatokban hallatott, rettegett szörnyeteggé formálta szegényes képzeletükben. Andris azt értette meg a világból lesajnált gyerekeszével, hogy minden használható dolog mozgásban van. Elmozdul. így tesz maga a természet is. Tudta, ott is vannak törvények, szabályok, de azok valahogy adják magukat, nem úgy, mint a felnőttek kényelemből fakadó regulái. Szívesen tanult hát róla. A biológiaórák voltak a kedvencei, sőt a tárgy szakkörének diáktitkári címét is kiérdemelte. Az élővilág szertár ráadásul varázslatos hely volt. Száraz, áporodott levegőjének illata nyugtatólag hatott rá, növelte biztonságérzetét. Kitömött madarak, formaiinban lebegő hüllők, kígyók, és az iskola egyik legbecsesebb kincse, a majd kilencven fajt számláló amazóniai bogárgyűjtemény jelölte ki ennek a felettébb praktikus birodalomnak a határait. N

em mondta el senkinek, kiröhögték volna, de bizonyos volt abban, hogy a „dögök", igenis élnek. Nem egyszer látta az ölyvet szárnyat emelgetni, a szalamandrát vedleni, s a góliátbogarat, amint köröket ír le mellső lábaival. Eszti néni gyakran simogatta meg Andris fejét, látva lelkesültségét, soha nem múló ámulatát. A tanárok sok mindenre képesek, hogy tanítványaik bizalmába férkőzhessenek: mivel Andris még nem tett le a miértek csökönyös használatáról, a tanárnő lankadatlan gyártotta meggyőző válaszait a festett frufru alatt. E kommunikatív, ám érzelmektől sem mentes viszonyt az időnként sportszerűtlenül keményre gyúrt kérdő mondatok mélyítették el. volt, talpraesett, és imádta az élővilágot. B

üszkének kellett volna lennie azon a délelőttön, amikor az iskolához közeli park egyik terebélyes platánja alatt ácsorgott, s kissé feszengve állatfigurákat rajzolgatott cipője orrával az elkoptatott gyep kavicsos homokjába, de egyáltalában nem volt az. Jobb kezében egy fruttis zacskót szorongatott, és percenként elhadarta magában az Eszti néni által megírt szöveget. Miután alábbhagyott rajzoló kedve, a platán távolodó kéregtáblái között siető bogár- és hangyacsapatok vonulását kezdte figyelni. Az ízeltlábúak fegyelmezetten, kellő fontosságtudattal haladtak titokzatos céljaik felé. Andris előtt világossá vált, hogy ezek a lények nem ismerik a várakozás kiszolgáltatottságát, sem a kívülről ránk erőszakolt feladatok nyűgét, de azt is gondolta, hogy egy Eszti néniért vállalhatók bizonyos úttörőpontok. Megcsikordult a kavics, Andris összerezzent, és ez utálatos szégyenérzettel töltötte el. Két teljesen idegen alak állt meg rajzai fölött, s bíztatólag mosolyogtak. Helló. Jó napot-csókolom, mondta Andris, szemeit bizalmatlanul, sarokba szorított vadként jártatta a szarukeretes szemüveget viselő férfiakon. Kifordította a cukorkás zacskó tartalmát tenyerébe. Az általam gyűjtött köpettel bizonyítom madárfaunánk gyakori éjjeli ragadozójának jelenlétét. Az egyik ember fordított. Az erdei fülesbagoly, Asio otus, táplálkozási szokásait jól nyomon követhetjük köpetei alapján. Fordítás. Az itt látható köpet a bagoly fő zsákmányára utal, a mezei pocokra. Fordítás. Akinek fordítottak, kezébe vette a szagos szőrcsomót, s némán bólogatni kezdett. Láthatólag tetszett neki Andris és lelete. Rövidet köhintett az okosnak látszó úriember, és kérdezett valamit. Fordítás. Azt szeretnénk megtudni, hol találtad ezt a nagyon figyelemreméltó, szép köpetet. A nagymamám házának padlásán. Fordítás. Az északi típusú unescos megállította békésen helyeslő fejmozgását, s szemeit Andrisra szegezte. Vádolt, de bántani nem akart. Az a tekintetfajta volt, amellyel lehetetlen a megbékülés, ugyanakkor nehezen retusálható igazságokat éget a pubertás korú fiatalemberekbe. Fordítás nélkül is sejtette a választ. Nos, az Asio otis sohasem keresi fel az emberi építményeket, tudod, és gyengéden megérintette Andris vállát. Visszaadta a köpetet, elköszöntek, s komótosan tovaballagtak. Andris utánuk nézett. A markába szorított pocokhulla mocorogni kezdett. Félig emésztett körmeivel a nyirkos tenyérfalon kotorászott. Andrist undor fogta el, s messzire hajította a lesajnált bizonyítékot. Egy feszesen járó férfi mögött hullt le nem sokkal. Az hátravetette fejét, mint akinek ezt parancsba adták, de nem látott semmit. Az apró, puha zaj okozója azonosítatlan maradt, nem úgy, mint ott az a suhanc, aki végre rohanhatott - egy félelmes, nevetésszerű rikoltással torkában. Tandori eMC2 Dezső Elö-terjesztés pluszszszszsz - Szégyenletesen belrövidengő belterjengés, Podmaniczky ügyén — Kedves Olvasóm, ha ezt már olvasod, veszélyes ellenfelet gyűrtünk lejjebb, magát a szerzőt, a Könyv szerzőjét, melyről írni akarok, az Ismeretlen Kvantumot, Podmániót. Képtelen helyzetben vagyok, Olvasóm, ha ezt ezek után képes lehetsz felfogni. Van egy szent fogadalmam, nem Írandók kritikát, ellenben az történt, hogy megkaptam a... ...Vastag Sapka című kötetet, és mellette szerzőjének, Podmaniczky Szilárdnak rövid levelét, és visszatért az életkedvem. Ez olyan tényező, az életkedv visszatérése, hogy felment bármi magyarázkodás alól, például egy tetszhalottat (alvázról, lótuszülésből, ha követtem volna drágalátos jó szerzőnk kötetcímrészleteit), felment, hogy magyarázkodjék. Ez a tárca-könyv, mely önéletrajzává áll össze egy itt holtbizonyos vezérléssel téblábolónak, meg annak, hogy mit is ér a holtbizonyos vezérlés (isteni, irodalmi, igazgatási, igazodási, igazmondási és isatöbbi, isa púr jellegű, netán), ez a könyv visszahozta, ismétlem, az életkedvemet. Két dolgot szeretnék még elmondani. Kalandra, Kasszander! Az egyiket a magam hitelesftésére. Az életkedvem ténylegesen elment. Mint a Samu Afrikába. „Aki Londont unja, az életet unja", mondta a tudós ódon dr. Sámuel Johnson. Válaszom erre volt: „Én nem Londont unom, én az életet unom." Szóval, lásd londoni sztn, Madáchig vissza volt ez nálam alapozva. És akkor ez a könyv, meg a kis tárcalevélnovella, melyet tárcámba a Szpéró madaram képe mellé egyből eltettem, visszahozta. Olvasandók napilapok, folyóiratok: volt honnan. Nagyon elmentem. Lehetetlen helyzetbe kerültem. Podmaniczky Szilárd visszahozott. Egy csodálatos-csudálatos könyvvel a kezemben, szent fogadalmammal emlékezetemben: ám legyen, kiálték! S kezdtem írni ezt. Podmaniczky Szilárdkritikusként már a „Lótusz"-könyvnél habitáltam magam, túljutottam az előselejtezőn. Szavaimat hitelesnek kell fogadni akkor is, ha látszólag csak magamról csápolok. Hitelesnek egy tündér könyv ismertetőjeként. Podmaniczky egyelőre maga terjeszti könyvét, ez afféle elő-terjesztés, hát ebbe csatlakozom én is, be, mint ő, könyve egyik legoldalmelengetőbb, töltöttkáposztás írásában megy a dombon le. Szerzőnk, ha azt mondja, a dombon megy le, olyan, mintha a lombon menne fel. Ha a szekrénybe záródik, olyan, mintha a nagy belga festő, Magritte felhői és sziklái úsznának a szekrény mögötti teljesen üres fal horizontján. Nekem P. Sz. a minimum tró-magritt. A könyv ritka becse, egyebek között, hogy másfél oldalakon egy-egy egész világot tár, nem kell sokat foglalkozni vele, megvagyunk általa. Cilinderes alvázak, minden emeleten mi ülünk. Ahogy nekem, annyi hírlapi cikk tanulsága után, volt honnét visszahozni: visszahozta az életkedvemet. Ezt másik emeletről mondom. Persze, egyetlen önellentmondás van Podmaniczky tárca-életrajz könyvében. Életkedv kell hozzá, egy parányi, hogy egyáltalán képesek legyünk bármit is olvasni. (A tetőteraszon. Az alagban.) Ám akkor jön a hatalmasabb ellentmondás: az életkedv visszatér. Ajánlom fogkrémválságban szenvedőknek, öngyilkosságtól fenyegetetteknek, elgazdagodottaknak és felszegényedetteknek, olyanoknak, akiknek kedvenc madárboltjuk megszűnt, halállományuk elapadt, tahiti szerelmüket elcsábította gogen, vagy akik csak „Kalandra fel!" indulnak. Fel! André Bauchant: Két férfi a tengerparton Hemrik László Bagolyköpet James Lloyd: Fiú lóval (1871) Ilyenkor Andrist kellemetlen érzés fogta el, hogy azért ezt nem lett volna szabad, mert ez a kérdés láthatólag fájt Eszti néninek. Volt már valami sejtése az emberi lélek kiszámíthatatlan, sötét zugairól, melyekbe nem lehet büntetlenül beleszemtelenkedni. Eszti néni fájdalma egyébként saját korlátai és önmagának tett hajdani, azóta is beváltatlan ígéretei felett érzett szégyen volt. Legalább mondhatta volna a kivételezett, bájos fiúcskának, hogy most éppen nincs kéznél az a huncut válaszocska, mert az élet elhányta, mert ott a család, a férj, főzni is kell, mosni is kell, de Eszti néni nem mentegetőzhetett, inkább sértődött arccal hessegette el az illetlen kérdést maga elől, s annyit mondott csupán, ezt most hagyjuk. Nem kellett sokáig várnia Andrisnak, hogy leszámoljon az illúziókkal, melyekre addig, mint ritka, trópusi madarakra gondolt. Május volt, a madarak és a fák hónapja. Rendkívüli események közeledtét vetítette előre néhány jelenség a suliban. A tanárok kizökkenve szerepükből zavartan mosolyogtak a gyerekekre, kezükből olykor kifordult a kréta, és sűrű pillantásokat vetettek az épület előtti parkolóra. A mogorva karbantartók lemeszelték a kéz- és lábnyomokat a folyosőfalakról, a menzán, két darab csirke szárny került tányérra, és elmaradtak a lenyelhetetlen, mászkos főzelékek. Egyszer aztán az igazgató, a tömör, vörös képű emberke összeterelte a tanulóifjúságot, hogy a közeljövő feladatairól és azok kihatásairól beszéljen. Olyasmiket mondott a tornacsarnok hónaljszagú terében, hogy most minden diákra, legyen az kicsi avagy nagy mafla, óriási felelősség fog hárulni, ez nem vitás, hiszen az iskola jóhtréről van szó, és erre a felelős magatartásra igen nagy szükség lesz, mert az UNESCO-tól (üres tekintetek felett szállt el a betűrejtvény) roppant aranyos bácsik és nénik jönnek látogatóba, hogy megnézzék, miként élnek és dolgoznak a magyar gyerekek. És azt is mondta, hogy nem mindegy az, hogy mit gondolnak felőlünk a távoli Amerikában. Andrisnak volt már némi információja, Így a beszéd alatt unottan legyeket csapkodott le az előtte álló nyakáról. Aztán a szokott váratlansággal félbeszakadt az eligazítás. Az igazgatóban szunnyadó pedagógust alighanem a magas ablakok mögött csúfolódó nap ébresztette fel. Megemelte kezét, csak úgy lazán, vállmagasságban, aztán - több öniróniával, mint meggyőződéssel - annyit mondott: előre. A tömeg szétoszlott a tanárok reménytelen fenyegetőzései kíséretében. A koordináció magasiskoláját, a szervezés kommunisztikus trükkjeit mutatta be az iskolavezetés a következő napokban. Az ifjúság előtt szinte teljességgel láthatatlanok maradtak, vagy csak megközelíthetetlen távolságban tűntek fel a kellemes modorú idegenek, akik viszont mindig azt érezhették, hogy az események közvetlen közelében vannak, kézzel fogható távolságban a realitástól. A mosoly, a kipihent nyugati intellektus mindig ott ült az arcukon. Nem számított, hogy egy csinált kirakatórán, vagy az iskolamúzeum dicsőséges dokumentumai között ücsörögtek, és teájukba belelógtak a zászlók aranysárga rojtjai, de akkor is megőrizték lojalitásukat, amikor a tornateremben tiszteletükre rendezett vacsorán, sűrű, vörhenyes lében alámerülő húsdarabokat szolgáltak fel mindenféle növényi köret nélkül, és közben ünneplőbe öltözött gyerekek csak úgy spontán kusza képletekkel küzdöttek az ideiglenesen felállított tábla előtt, s tigrisugrással jutottak túl egy poharaktól roskadozó asztalon, táncoltak, és szavaltak, szerényen reprezentálva az átlagot. T

eltek a napok, és elérkezett a nagy szintézis, a mindent összefoglaló megmérettetés ideje. Vetélytársul maguk a tantárgyak szolgáltak, míg a zsűri az UNESCO szakembereiből állt össze. A jövevények szerencsére már bejelentkező levelükben is sejteni engedték, hogy a természetvédelemben való jártasságot kiemelten kezelik, így Eszti néni dupla óraszámban válogathatta, és készíthette fel, a már ismert, és az eddig látensen elfekvő biológiatehetségeket. Eszti néni nem szeretett semmit sem a véletlenre bízni, ezért arra törekedett, hogy a közszereplésre szánt gyerekek mutatósak legyenek, süssön róluk, van eszük, s ne logopédiai esetként tartsa őket számon a tantestület. Andris szép