Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-03 / 232. szám

SZOMBAT, 1998. OKT. 3. SZEGED ÉS KÖRNYÉKE 7 Petri Csathó Ferenc Ködoboz Ilia Mihálynak hiába les fülel a kukucskálón az őr nem hallja: titkontúli hang: Kányádi verset mond egy kődobozban a hátán is látszik: beszél a megtörtekhez szól vigasztalásul az őr azt látja áll egy néma rab : pedig már nincs is ott szabad mezőben ül függőleges lovon; (itt csak a priccs a rács a zárka itt csak az őr fogoly s a kődoboz a kődoboz amely egy még nagyobb (országnyi) kődobozba zárva) Rács és aranyfüst Egy nyagda kerti széken ül és ásít a lassuló idő Darázs jövendöli halálát döngő aranyfüst Leng a bánat hullik rám növeszti kérgem Most rácsnak látszik az eső Az is talán Mögötte én ki fadobozt csinál magának akkorát épp hogy beleférjen és vár amíg hosszú árnyéka és mohos szakálla nő Merülés ott állsz már áfák között kalapban és nehéz ruhában (mindig esik és értelmetlenül) kinövöd kérgedet (kabátodat) S. M.-hez mást küldtél magad helyett te már deszkára festve csak te már csak kép valahai szobában látod a fák közül amott hogy alkonyat: valahai szobád alámerül időd lejár akár az óraszerkezet: és ott állsz még a fák között mint időn túli térelem örök vagy mint a félelem repedezik kérged (a kabátod) látod saját halálodat Ha elmegyünk... Szepesi Attilának Ha elmegyünk velünk jön ő is kiből s kiért vagyunk eljő akkor a töltelékszavak förtelmes rémuralma semmi sem tud semmit sem megszólítani a szavaink is velünk jönnek ha elmegyünk, s majd elmegyünk, Attila csak töltelékszavak maradnak itt házunk és hazánk csupasz falai és bennük a satöbbi rémuralma nem tud majd senki senkit megszólítani a hal gyomrába kerül a világ s a némaságot ráfogják a halra Vízöntő hava Ül egy ember a kalodában rab akkor is, ha nem nézel oda kiűzetett az angyal szerelméből (az angyal nőnek látszó ábránd; nem érthető, mert önmaga oka) Te ülsz (talán) a kalodában? dideregsz akár a Vízöntő hava gyertyát gyújtasz újabb és újabb gyertyát (lobognak) egyre kevesebb a fény Megjött S. M. utolsó levele nem bontod föl hogy maradjon remény Petri Csathó Ferenc verseit hagyatékából közöljük. A költő hagyatékát jogutódja gondozza, s az eddig nem közölt vagy átírt versekből egy posztumusz kötet megjelentetését tervezi• (A szerk.) Háy János A népzenész André Bauchant: Mészárszék V

égigmenni egy falu utcáján nem egyszerűen ügyesség, afféle akrobatika, amint az ember átszökdécsel a pocsolyák fölött, hogy se sár se víz ne itassa át a cipőjét, a falujárás egyben hősi cselekedet, héraklészi munka, hisz a házsorok olyanok, mintha megannyi fenevadhoz volnának láncolva, melyek mindenre elszánt erővel vonszolnák a házakat kertestül mindenestül az utca közepére, rá a gyanútlan sétálókra, hogy összemarcangolt testükre hatalmas vályogfalak és fák boruljanak, s mindaz a lomtár, ami egy falusi udvarban felhalmozódik. Ha a pusztulás e kegyetlen módját sikerül is megúszni, még mindig ott vannak az elszabadult kutyavadak, akik mint valami csendőr vigyázzák az utcát, s készeknek látszanak a legszörnyűbb büntetések végrehajtására is. Sokszor azt hihetné az utazó, hogy bentről biztatják őket, hogy a parasztok odaodaszólnak neki, na Matyi, Mackó, mozgassuk meg azt a kölniáztatta népséget, hadd táncoljanak, hadd veijék bele lakkos cipőjüket a pocsétákba. Az életveszélyes séta a buszmegállótól alig volt több, mint kétszáz méter. A kis kompánia elérte végre Balog Mihály házát. Az öreg férfi a kapuban állt, nagy kézlobogtatással fogadta a Pestről érkezőket, akik tanulni jöttek a fafaragó citeráshoz, a népművészet mesteréhez, eredeti dallamokat ellesni, megtanulni az északi fertály citerázási technikáját. Az öreg Balog Mihály igaz nem tudott eredeti dallamokat, sőt a népzenét sem tudta megkülönböztetni a műzenétől, de ha azt mondták, a Százforintot ne játssza, a Márványkőbőlt meg igen, hát akkor azt játszotta. Egy dolgon akadt csak fönn, hogy állandóan leszólták a székek támlájára faragott szarvasokat, pedig meg volt róla győződve, azok éppen olyanok, mint az igaziak. Mintha élnének - mondogatta, meg hogy nincs ebben az országban még két ember, aki ezeket ilyen gyönyörűen meg tudná faragni. De a pestiek, mind csak azt mondták, mennyire nem passzol, s helyette rövidlábú széle-hossza egy betyárokat akartak faragtatni vele, végül valami virágmintában kiegyeztek. E

gy jó délután tartott mindig a találkozó, iddogáltak, az öreg tanította a citerát, meg eladott egy-két hangszert (hatezerért). Este a hetes busszal mentek el a vendégek, visszafelé ugyanazzal a rettegő sietséggel át a kutyák acsarkodó pofái között. - Este - mesélte az asszony másnap a szomszédban -, ahogy a vendégek elmentek, az öreg csak nem hagyta abba az ivást. Nem bizony. Töltötte magába a bort, egyre sebesebben. Végül már a cipőjét sem tudta kioldani, mert ahogy kezdett lefelé hajolni, mint egy telitöltött uborkásüvegből, ömölni kezdett kifelé a szájából a bor, aztán meg fölállt a hokedliről, s nekem esett, mintha bíz én tettem volna annyira le a lábát és föl a fejé1- Ütött is? - kérdezte a szomszédasszony. - Ütött volna - hangzott a válasz -, de elléptem előle, jól bevágta a kezét a sparhelt sarkában. Minden este ez megy. Azt mondja, elszedtem tőle a pénzét, meg kicibáltam az életéből az idejét, hogy neki most már nem maradt semmije, hogy olyan üresség van neki belül, mint egy kifogyott hordó. Hogy azt az üres helyet kell neki mindig teletölteni borral... - Nem üres annak belül mondta a másik asszony -, ismerem én az ilyen ürességet. Nekem az első uram volt így. Azt mondta nagy kongó semmi maradt a hasában, mert kipusztítottam belőle mindent, amit érzett, de én hallottam, amint este elaludt, hogy valamik cincognak az ő szíve alatt és viháncolnak, s azok nem hagyják aludni békésen, és rájöttem akkor, hogy az ő szívében patkányok nőttek, s azok tollúktól fosztották a galambokat, s hogy ezek a patkányok, megeszik a meztelenre pucolt állatokat és mikor végeznek apró csontjaikkal, akkor engemet is megrágnak majd. Ekkor már tudtam, a gyilokállatoktól meg kell szabadulnom, mert különben én is halok, ő meg állattá lesz. És adni kezdtem neki akkor a méregport, szedte befelé minden ebédkor a levesbe keverve, meg minden este a borába keverve. És mikor egy hónap múlva kilehelte a lelkét és kinyitottam titokban a mellkasát és ott hevert a szíve helyén két hatalmas döglött patkány. Az asszony közben kutatni kezdett a konyhaszekrényben, s kisvártatva egy szakadozott papírzacskót vett elő, s a megrémült szomszéd kezébe nyomta: - Ezt adagold neki. Egy kanállal minden nap. Az asszony köténye alá dugta a mérget és sietős léptekkel hazaindult. Csapódott az utcai ajtó, a férfi kezében egy percre megállt a faragókés. - Vén dög - morogta maga elé, aztán tovább igazgatta a mintát. Az asszony este már belekevert egy evőkanálnyi port az ura levesébe. Az öreg nem vett észre semmit. Másnap megint. Az ember nem szólt csak lefekvéskor, hogy keményen sajog a hasa. De reggelre elmúltak a görcsök. Az asszony rakogatta minden nap a mérget, s a férfi evett rendesen, s gyötrődött éjszakánként a fájásoktól. Aztán egy este azt mondta, nem bírhat már enni, mert minden kanál leves olyan, mintha tüzet nyelne. - Enni kell - mondta az asszony mert lesoványodik aztán legyengül, s földre fekteti a szél. A

z öreg elkezdett hát enni. Emelgette a kopott alumíniumkanalat. Hörpintette sorra be a patkányölő levest. Vacsora után maga mellé tette a demizsont és töltögetett. Néha odalépett a citerához és játszott. A lassú dallamok olyan lágyan dőltek bele a levegőbe, ahogyan a kanálról a zsír csorog le, lassan, meg-megcsillanva a gyenge fényben. Már nem akarta az asszony széjjelszedni darabokra. Csendben ült és a citera formáin úsztatta a tekintetét. A fába könnyű csavarok voltak faragva, mintha ruhából volna fölgöngyölítve. Évekig szárította a juhart a padláson. Egyfából vágta ki a hangszer testét, a tetejére és az aljára fenyőlapot enyvezett: Ki tud manapság egyfából citerát vájni? - kérdezte magától, de erőtlen volt a kérdés és már nem érezte azt, amit máskor, hogy én, én tudok. A kérdést követően üres szünet volt a fejében: se kép, se szó, s aztán csak annyi, hogy tud, aki tud és kész, hisz mikor a test kezd szertezuhanni, mit számít, ha a citera egészben van. Korábban arra gondolt, ha meg is kell halnia, majd a citerák valami jövendő időbe is elviszik a hírét. Most jobban szerette volna, ha a hangszerek porrá romlanak, az ő teste viszont egészben marad és megfeszülnek újra a szervezet leeresztett húrjai. De semmi nem épült újjá, csak romlott tovább, éjjelente már a szív is zavarosan muzsikált, nem mondta, hogy dobogok-dobogok, hanem valahogy ekképp: do-do-do-bo-bo-bo gokk-gokk-gokk, aztán a három lassú ütés után megint nekiszaladt. Október végéig pusztultak Balog Mihály népzenész szívében a patkányok. Haláltusájuk során nagyokat haraptak a szívbe és a gyomorban, s minden nemes szervbe. Huszadika után már nem kelt föl az ágyból, az asszony ágyba vitte neki a meleg húslevest, amiről minden parasztember tudja, hogy nem is étel, hanem gyógyszer. - Mi van az emberrel? kérdezgették a szomszédok - régen nem láttuk. - Beteges - mondta ilyenkor az asszony -, az idő felnyalta a vére színét, s most ott súlyosodik az ágyon. Huszonnyolcadikán az utolsó patkány is kilehelte a lelkét. Reggel kilenc körül egyet jajdult a népművészet mestere: Jaj, istenem mondta erőtlenül, fájdalomtól elhangolt szavakkal. S a résnyire nyitott szájon a nyögést követően kiszaladt az életerő is, nekiverődött a plafonnak, aztán kicsit visszafogva az emelkedést, kiszökött az ajtón. Balogh Mihályt a temetőben ravatalozták föl, ott feküdt a nyitott koporsóban, szabadon hagyott arccal, az a fekete öltöny volt rajta, amit két éve vettek a váci boltostól. A népek meg jöttek, hogy búcsút vegyenek. - Miska, Miska - mondogatták az öregasszonyok -, mintha még mindig élnél -, de magukban azt gondolták, de meghaltál, én meg de élek még. Mesélték aztán, hogy az asszony éjjel belopózott a ravatalba és felmetszette az ember hasát, hogy kihajigálja onnan a döglött állatokat, de amikor szétnyitotta a mellkast, bizony nem talált ott se patkányt, se galambot, se más állatot, csak egy megbarnult hűscsomót, az urának életet vesztett szívét. A

kik ezt a történetet ismerik, tudják, így kell elvesznie egy népzenésznek, s budai lakásaikban ma már jobban rettegnek a halálosztó hangszertől, amit Balogh Mihálytól hatezerért vettek, mint rettegtek valaha is az utcák acsarkodó vadaitól. Zoltán Csaba Cacciato nyomában Hogy hová indult Cacciato? Párizsba természetesen. Csak épp' Vietnámból, teljes fegyverzetben és menetfelszerelésben. Ott hagyva a háborút, a bajtársakat. Gondolta, keresztül vág Ázsián, aztán Európán és begyalogol a napfény városába. Háborodott? Az lehet, társai is annak tartják. A nyomába erednek mindenesetre, mint minden dezertőrnek, az öreg hadnaggyal az élen, és még egy lány is csatlakozik hozzájuk. Menetelnek át a dzsungelen, Indián és Iránon, át a Balkánon, egészen Párizsig, útlevél nélkül, csak úgy. Mondhatjuk: furcsa, de még inkább: lehetetlen. Pedig dehogy az, ha elég jó az ember fantáziája és van elég ideje álmodozni. Például arról, hogy otthagyva a háborút, a dzsungelbéli bújócskát, csak barangolnia kell a világban, Cacciato nyomában. Ez lenne hát a katona legszebb álma. Ez lenne hát a regény, amely ki tudja, hol kallódott a megírása óta eltelt 23 évben. A magyar könyvkiadás mindezidáig elfelejtette fölfedezni, noha erre ideológiai okai sem lehettek, mint oly' sok más mű esetében. Olvashattunk bőséggel az első világháborúról, meg a másodikról is, de Vietnám valahogy kimaradt, már ami az irodalmi igénnyel írt műveket illeti. Pedig a szerzőt, Tim O' Brient Amerika leghitelesebb és legsikeresebb Vietnám-krónikásának tartják. Maga is ott járt, ismerte Cacciatot, meg a többieket, a vietkongok gyilkos csapdáit, földalatti alagútrendszereit, az egyéniségüket vesztő huszonéveseket és persze azt, amit a magyar fordító a katona legszebb álmának nevez. Nem ismerhette viszont a Rambo-romantikát, mert az nincs. Csak a háború van, a valódi, amiről mi, akik nem jártunk ott, legföljebb sejtjük, hogy milyen. Tim O' Brien ezzel szemben pontosan tudja és úgy tesz, mint Joseph Heller: groteszknek ható figurákat kerget groteszknek ható helyzetekbe. Nevettet, néha egyenesen poénkodik. Itt van nektek a háború, nézzétek, az emberiség leggroteszkebb találmánya, milyen vicces, nem igaz? De. Az ember torka szorul el belé. Ahogy Cacciato menetel egyik hegyről a másikra, egyik országból a következőbe, ahogy a többiek a nyomában járnak. Ahogy a világ minden táján furcsa természetességgel, mi több, áhítattal tekintenek a kis csapatra. Ahogy a fiatal tizedes egyetlen éjszaka alatt, őrködés közben kiötli mindezt, meg a szerelmet, amiben tán' soha nem lehetett része. Ahogy az álmodozásba belevegyül a valóság: a dzsungelben harcoló katona mindennapi sorsa, tele halállal és félelemmel. Ahogy az ember rádöbben, ő is ott menetel Cacciato nyomában. (Tim O'Brien: A katona legszebb álma. Ford.: Gy. Horváth László. Európa Kiadó, 1998.)