Délmagyarország, 1998. szeptember (88. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-05 / 208. szám

12 ÚJ GENERÁCIÓ SZOMBAT, 1998. SZEPT. 5. Farkas Csaba Az elsö lassú esö napján I Az első lassú eső nap­• ján... Idehaza vagyunk két hét Balaton után, „már megint", fémhangon kopog az esőcsatorna, enyhe sus­torgás, esik az eső. A hold: sehol; mégis világos az éj­jel, égre verődik a lámpa­fény. Üdítő és megnyugtató az esőhang; nem oly rég még némák voltak az éjsza­kák. csak a ventillátor zú­gott eszelősen, téglanehéz volt a lég. Az ablak előtt időnként elhúz, vontatott hangon, egy villamos. A Balatonon ilyen nincsen. A Balatonon vonathang hasít az éjbe, harsogva dudál a mozdony - most ér az sz.-i vasúti átjáróhoz -, piros vagy kék?, ez nem látszik, az éjszakában minden moz­dony fekete. Homlokából fény sugárzik, suttog-siklik a kivilágított szerelvény, megáll a szecessziós épü­letú, apró állomáson, leszáll a pár éji, vakációs utas, fel­dörög elöl a mozdony, ko­csisor döccen, rándul, s gyorsulva, némán indul új­ra, tovább... Már Lelle­Felsőnél jár - onnét hallat­szik, halkan, a dudaszó -, marad: az ablak előtti jege­nyenyár suttogása, valaha idáig terjedt a Balaton. Sustorog az éjben a kert­ben a jegenyenyár - én ül­tettem, tizenöt éve már zöld lombszöcske köszörülő hangja hallik, levegő nem moccan, és a fa tövében ott világol, neonfényben, a szentjánosbogár. Az a mo­raj, ami idehallik a tóról: a hullám hangja, a délutáni vihar verte, már nincsen szél, sőt megindult visszafe­lé a déli, ám még időbe te­lik, amíg megnyugszik a víz. Horgászni ilyenkor nem jó, rángatja a zsinórt, észlel­hetetlenné téve a kapást, a sodródó hínár, amit föltépett a vihar. Még a világító rá­kokat sem lehet látni a parti kövek között. 2 Rendesen valami elké­• pesztó honvágy fog el a Balaton után az elsó lassú eső napján; egyébként is elég csak az égre néznem, s rögtön megjelenik előttem a tó. Ha diadalmasan nyári, királykék az ég, barátságos, fehér felhőcskék jőnek észak-északnyugatról, len­gedez a friss-üde szél: tu­dom, fodrozódik a vízfel­szín, és szépen lehet dévére­ket fogni. Ügy harminc de­kásakat, amelyekből, mikor megjön az első, az ember azt mondja magában: még tíz ilyen jöjjön, s akkor már jó. Később aztán, mikor a harmincadikat rakjuk szák­ba, így vélekszünk: azért ponty is következhetett vol­na, mert ez így nem az iga­zi. Még jó, hogy itt a parton a HAL-Latlan, a büfé, tula­jának oda lehet adni, úgy, ahogy van, az egészet; a kö­vetkező kör ingyenes. (Ugyanekkor a süllöző szer­kó is be van dobva, ám en­nek csak a neve süllőző, mert itt nappal bálin jön kis­halra, illetve - újabban ­semmi. Jött volna bálin most is, de elfigyelmetlen­kedtem: már csak azt lát­tam. hogy a kapásjelző er­nyedten-lassan ereszkedik vissza a méternyi mélyre, a horogról ilyenkor már letép­ve a kishal, és fölösleges a hirtelen szívdobogás. Elő­fordul, persze: megakad a bálin magától a horgon, fe­szül a zsinór, s bukik a bot az ágvilláról a vízbe, de ez A Balaton elmosódva. (Fotó: Podmaniczky Szilárd) az eset nem az az eset volt. Viszont ezen fölbuzdulva késő délután be lehet menni a vízbe, balinozni). - Szín­telen-fehér az idehazai ég, nyomott a levegő, déli a szél? Tudva tudom: le sem szabad menni ilyenkor a partra a Balatonon, csak mély járatú snecik birizgál­ják a horgot, és apró kesze­gek, s egyszerre csak botig csattan a jelző, és a szép ha­lat sejtető kapás eredménye: egy 9,3 nem, ne szépítsünk, egy 6,2 cm nagyságú, összenőtt hasúszójú folyami géb (Neogobius fluviatilis), a ponto-káspikus fauna nyu­gat felé terjeszkedő tagja, akárcsak a vándorkagyló (Dresseina). Megy Európá­ba. Mi meg, ha véletlen a parton lennénk, tűzzünk ha­za, mert itt halat nem fo­gunk, s várjuk a megváltó vihart. - Ami a hosszantartó nyári hőség után augusztus huszadika táján menetrend­szerűen meg is jön. Most is megjött, szél nem moccant, csak az ég morgott a távol­ban, a Dóm két tornya kö­zött, amikor én tudtam: a Balatonon fákat csavar ki a szél. Mikor itthon villámlik­zeng: amott már csak az eső dói és a szél ömlik le a Ba­konyból, véres körömmel kapaszkodik deszkába a föl­borult szörfös a tó közepén. Mikor pedig itt már csupán­csak esik, egyhangúan: a Balatonnál szél sem rebben. Tisztán mosdatott az ég, szuroksötét éjben ragyog­nak a csillagok, s ragyog a kertilámpa-fényben az esó áztatta fű, a gyalogjárón csi­ga mászik, hagyva maga után szivárványszínű nyo­mot, és földi béka ugrik ap­rókat a falnál. Az utcai lám­pa fénysugarában denevér cikkan s csikordul, odafönn meg, a magasságban, egyet­egyet kvakkan a magányos, éji gémmadár. 3 Éjszaka van. alábbha­• gyott a sustorgás, már csak néha peng az esőcsa­torna. Sötétedik az ég, az itthoni, egyre kevesebb a felleg, nincs miről a városi fényeknek visszaverődniük. Imitt-amott már mintha csil­lagfény is átszűrődne a felhőzeten, ám aztán fordul a folyamat és a szél, s vissza az egész. Országos esó, esik a Balatonnál is. Ilyenkor halkan megroppan a nyár, mint a tört jegenyegally, amelynek élte, hiába ára­moltatják a tápanyagot belé a gyökerek: csak lecsavart lánggal ég tovább. Augusz­tus huszadika meghozza az első lassú eső napját: ónszín a Balaton ilyenkor, hullá­moktalan a tó, karikát vet a felszíne, szél, az nincsen, a mozdulatlan, átfogó vilá­gosszürkeség alatt sötét­szürke felhőbordák követik egymást, és minden egyes sötétszürkeség érkeztekor fölcsobog a tavon az eső, mint amikor valaki a teli kád vízbe a zuhanyrózsából további vizet ereszt. No, ilyenkor aztán egyál­talán nem érdemes horgász­ni. (Azaz... Egyszer végig­horgásztam egy ilyen éjsza­kát s egy ilyen napot a ten­gerszerű látképet nyújtó mólón. Úgy jött a rablóhal, süllő, garda, angolna, mint máskor soha, aztán reggel ­ez már a második nap reg­gele volt - föltámadt a szél, s. egy elképesztő méretű va­lami tépte el a zsinórt. A haltartóháló zsinórja, mire hazacipeltem a fogást, úgy bevágta ujjaimat, hogy az­után napokig nem éreztem a kezem, és ez aztán hetek múlva is visszatért). Az ilyesmit persze nem kell terjeszteni, maradjon csak mindenki otthon, ami­kor halat lehet fogni. Úgyis elég kevés van már a fajtá­jukból. Tessenek csak pe­cázgatni hangulatos, le­nyugvó fény közepette, nap­olajsima víz idején, amikor is diszkózene dudogása hal­latszik a túlsó partról. 4 Megint világos az éj­• szakai ég - nemcsak a város fényei verődnek vissza a felhőkről, de az algyői gázlángoké is -, me­gint kopog az eső a hor­ganyzott ereszen. Persze, visszatér még a Balatonra a nyár, de ez a nyár már nem igazi nyár. A strandok még tárva-nyitva, ám üresek. A nap süt, de valahogy még­sem úgy süt, amint az igazi nyáron sütött. Miből áll össze ez a nyárvégi ko­raősz? „Mások a fényviszo­nyok", szokták mondani. Abból is, de főleg abból: másképp kapcsolódnak egy­máshoz a dolgok. Ha más­képp kötődik egymáshoz fény s hang, az máris más évszak-élmény. Az igazi, balatoni, nyári reggel úgy kezdődik, hogy vakítón tűz a nap, a szembeszomszéd reggel hétkor nyílja a füvét. Hogy szakadna rá. A gép harsog, hogy az az édes jó; üzemanyagfüst leng be az ablakon, hogy dögöljön meg. Stanicli néni, a másik szomszédban, a rokon gye­rekeket költi: - Ricsi, Misi, asztalhoz, kész a vajas­dzsemes, utyuluputyulu! Anyukádat, azt. A harmadik szomszédban hírek harsog­nak, kinn az ablakban, hadd szóljon. Mindez tipikus nyár. Ha zajok nem kapcso­lódnak a fényhez? Az em­ber azonnal fölfigyel: olyan őszies itt minden! Pedig nem az ősz jött még el ­csak csönd van. Az ember ilyenkor különösen szívesen tartózkodik a Balaton-par­ton - de már az őszi horgá­szatokra készül. Miközben ül a botok mellett - az egyik szerkó, szokás szerint, ku­koricával csalizva, a másik kishallal -, és tűz a nap, mintha igazi nyár lenne, ar­ra vágyik: bárcsak október lenne már! Az ugyanis egé­szen más. Ilyentájban, nyár végén-őszkezdet előtt ke­rek-kövér potykákat vár a horgász, melyek visszaök­lendezik a kukoricadarát, s bizonyos mennyiségen túl van egy kis disznóvágás-jel­lege a dolognak - őszderék­ra a helyzet átalakul. Meg­nyugszik a nyáron összeza­vart tó, a víz letisztul, és amikor viszi be az ember a vödörrel a kukoricát - aho­vá majd dobálja a horgot -, lát mindent: a turkáló pon­tyok szája nyomát, a legap­róbb csigát, a kő takarásá­ban mozdulatlanul várakozó gébet. De akkortájt az em­ber már nemigen pontyozik, hanem süllőzik. Olyankor hamar sötétedik, s a móló­vég oly csöndes, mint maga az éj. Szél nem rezzen na­pokig, fölösleges viharlám­pát cipelgetni, azzal világít­va meg a kapásjelzőket: egy szál gyertya, egy üvegben tökéletesen megfelel. Hat­kor már javában lefelé bo­rong a nap az eltemetett Valcum, illetve Mosaburg irányában, hol eltemetve Ci­rill és Metód, s ahol lidérc­fény libeg a lápon..., s fél héttől már maga a Loch Ness-i szörny is horogra jö­hetne, ha Loch Ness-i ször­nyeknek szokása lenne sne­cire, és mélyhűtött garda­szeletre jönni. (Az idén ősszel sneciző botot is vi­szek a Balatonra, hálóval akkor már elég nehéz csali­halat fogni). S hogy, Nessie hiányában, vajon mi jön? Az az igazság: az őszi hor­gászat itt egyre inkább csak az emlékezésé. Mindenki búslakodik, de azért várja, babonásan, a süllőt. - Hír­neves hely volt ez régen, hírneve* - hallatszik húsz méterre arrébb. - De még mennyire! -, hozza át a han­got a víz a másik móló­karról, miközben a kapás­jelző-karikák mozdulatlanul állnak, belekövesedve a lég­be. 5 Most nem hírneves. • Olyan, mint a többi. Bálin még van, de más nemigen. A fogas itt ritka­ság lett, a kősüllő, amiből régen kapásonként két ho­rogra kettő akadt (akkor még kéthorgos szereléssel rabióztam) eltűnt. Úgyhogy az ember jobb' tenné, ha ha­zamenne. Nem megy még­sem, mert tudja: mihamar irány újfent a város ­visszafelé indul nemsoká a vonat a szecessziós, apró ál­lomásról - a mozdony vajon piros vagy kék?, nem tudni, sötétben minden mozdony fekete -, és várni kell a Ba­latonra, várni, tavaszig. Vé­gighorgássza hát az üveg­fényű éjjelt, míg elkövetke­zik a reggel. A móló deres, a nyárfasor még leveles, a jégtiszta vízen északi búvár­madár úszik, s vadlibák ki­áltanak láthatatlan, a ködös égben. Épp úgy, miként hal­lani lehetett őket, amikor még nem is szóltak, az első lassú eső napján. ü kritikán túl balog józsef Miért Beckett? Mert, amikor Beckett 1952. november másodi­kán aláírja a szerződést a Théatre de Babylone tu­lajdonosával Jean-Marie­Serreau úrral és Roger Blin rendezővel a GO­DOT-RA VÁRVA bemu­tatójáról, akkor már tudja, hogy a GODOT-tal pár­huzamosan született má­sik darabja nem jelenik meg és nem kerül színre soha. Mert, nem Beckett vá­lasztott. hanem a színház. Mindkét szöveg ott fe­küdt az igazgató előtt, ám ő a később világhírű, enigmatikus, jelképes, korszakos, művészet­meghatározó, a hatvanas­hetvenes éveket névvel il­lető GODOT-ot válasz­totta. Mert az 1953. január 5-ei bemutatóhoz ele­gendő volt 1 db fogas ­mint fa - kreppbe burkol­va, valamint a második felvonásban a fogasra ag­gatott néhány zöldre fes­tett papírdarab - mint le­vél. Elegendő volt ugyan­akkor a színpadkép ké­szítőjének Sergio Gerste­in-nek a rendezőhöz föl­tett kérdésére - mennyi pénz áll rendelkezésre? ­Bűnnek a következő vá­laszt adnia: „Pas un sou de merde" (Egy kurva fil­lér se). Mert közben Beckett másik színdarabja hallga­tott. Beckett pedig ra­gaszkodott a kötött pró­barendhez. A fogas, a kannák és a kurva fillérek között. A szabályokhoz. Rigolyásan. Mert három héttel a bemutató előtt elbocsá­tották a Lucky-t alakító színészt és a szerepet vé­gül Jean Martin játszot­ta el. Azaz: „Beckett nem azt akarja, hogy a színészei játsszanak ­mondta Martin - azt akar­ja, hogy megtegyék, amit mond nekik. Ha játszani próbálnak nagyon dühps lesz." Mert Beckett az ötödik előadás után 1953. január 9-én dühös levelet ír Bűnnek, aki addigra meg­változtatta az előadás be­fejezését, s nem enged­te, hogy Estrago» nadrág­ja bokáig lecsússzon. Csak térdig. Beckett leve­lében életbevágó fontos­ságot tulajdonít a nadrág pontos helyének. Az pe­dig a boka. „...a tragikus­nál semmi sem grotesz­kebb." - teszi hozzá Bec­kett. Mert színpadraállítás, bemutató, előadások, le­velek, fogasok, fák, kan­nák, nappalok és éjsza­kák, Hold és Nap ideje közben az elhagyott, né­maságra ítélt, megtaga­dott, betiltott darab, az a másik darab, melynek színhelye Párizs, időpont: három egymást követő té­li délután - csak úgy van. A GODOT pedig Babylo­neból elindul a világhír felé, ami elől meg Bec­kett menekült élete végé­ig, akárcsak annak a má­sik-nak hőse, bizonyos Victor. Akinek neve ­fordítsuk? -, no, jó! A groteszknél nincs semmi. Tragikusabb. Mert Beckett színfft­dán mindig ott vannak a csontok és a kövek. A csont, ami őrzi még az élő emlékét, s a kő, mely elfelejtett már mindent, ami egykor sejtjeit moz­gatta. Mert az Odéon 1961-es GODOT felújítá­sában megszületett a fa is. Beckett régi barátja, az olasz szobrász Giacometti tervezte. Fa,.csont, kő. Mert Beckett így tar­tott az élőtől az örökkéva­lóig. A mozgótól a moz­dulatlanig. A hangtól a némaságig. Fönntartva a halál fokozatait, mit két­ségtelenül életnek mon­danánk gyöngébb pillana­tainkban. Életnek, hiszen a ho­mokba ásva, egy kuka mélyén felejtve, egy ka­rosszék ölelésébe rejtve ­még mindig, és igenis, és akkoris! - élet van. Aztán a gyöngébb pillanat el­múlik. Mert: „minden darabo­mat könnyedén és gyor­san kell játszani. Nem akarom a komolyság szellemét idézni... darab­jaim nem lehetnek nehéz­kesek." mondta Beckett. Mert ezek a mondatok - „mondta Beckett" - le­hullanak a mélybe, oda, ahol fekszik valaki, nyi­tott szemekkel és fülek­kel, mindent lát, tökélete­sen érzékel és gondolko­dik, egyfolytában, megál­líthatatlan, szinte beteges gondolkodó; ébren van ­így halott. Oda hullanak az ölébe a mondatok. Minden idé­zet, minden mondatrit­mus - a ritmus érdekelte, a tökéletes koreográfia, végül is a tánc érdekelte, ezért rendezett - minden vonás, lejtése, súlya a szónak csak jel a Semmi Enciklopédiájából: Igen, az elrejtett darabcím: ele­utheria. Mert 1940 őszén fran­cia nyelven írta Eleuthe­ria című színművét, me­lyet 1952 őszén a GO­DOT példányával együtt ajánlott Roger Blinnek. A rendező végül az utóbbi mű bemutatása mellett döntött, így Beckett a má­sik darabját visszavonta. Életében nem, csak halála után öt évvel, 1995-ben jelent meg Párizsban. Ezt a magyar kiadás 1997­ben követte. Eddig még sehol sem játszották. Mert nagy, nehéz, erőnfelüli darab, min­den, ami Beckett, az em­ber, aki az odút választja, a többiek, ahogy életet választanak, fáradtsá­gos életet, meggyőzik egymást az élet helyes­ségéről, győzelmük Vic­tor, aki sovány hátát mu­tatva a vackán fekszik vé­gül, nincs mozdulat, csönd. Ahogy Beckett szerette. Mert az Eleutheria azt jelenti: szabadság. (Sámuel Beckett: Ele­utheria, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997. Fordította: Báthori Csaba)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents