Délmagyarország, 1998. szeptember (88. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-05 / 208. szám

SZOMBAT, 1998. SZEPT. 5. STEFÁNIA-INTERJÚ 13 Marno János Augusztusi álmennyezet Cirpelnek az augusztusi szöcskék egész éjszaka, aludnál el, ámde égnek áll régi hajad az utolsó szálig. Méred magad a semmiséggel, ez ismerősebb bárminél, bagóba jött egy isler húsz éve, most mibe kerül egy pánik. Kismetsző fogad már arra is ráfaragott, ízre fájdalom, lüktetésre harag, rovást a Mártírokot, mely ma Margit. Harmadik reggel kószálta veled alvatlanul a várost, vézna-gömbölyded alkat, dióhéjban, 'hogy a szerelem sarkít. Napszítt' szöghaja csigákban omlott a ferde ivópultok tükrén, a csapos haver, szivacsos arc, gyűrnéd, akár a papírt. Gyűlöltél akkor is lenni, de fülednek ízlettek a dalok, lábadat kiverte víz egy keverttől, s ím', már emléke aprít jelenvalódat ott hagyni el, M. énekel, szemébe gyúl a cigaretta fénye, nyeled a füstöt, megszívod, és nyeled gyomorra, s ámulva émelyegsz, valahányszor csak üvegszirtekre hajit a hangján, s ajka közé von megforgatni nyelved. Oda a figyelmed. Fűlni nem szűnik hoszszító fül-éjed, csatokban fekve inogsz a hajadnál fogva, szöcskék cirpelnek augusztus hegyéről tövire virradóra, utolsó szálig le voltál írva, s vége csak nem bír szakadni e pernek. Rádjár a rút ivadéka egyre, pergeti vissza, hogy 'józanultatok a kerge vonzalomba' délig, a csapossal is privátim egyenlítettél kint a mellékhelyiségben - olajfal, tükre flanellkúszva menny iránt a tekinteted, hamis Hollósvölgyi Iván Születésnapi party Fekszik kvíz-névtelenség, hallat magáról születésnapi party: nagy port vert fel az ananásztorta vaságyunk magasából, de a csávót nem lehetett levakarni. Elvisz, mint kész tehetség, vele föllépni születésnapi torta. Csak el ne rohanjon, a hazaút lejt, jön még kirakós játékra ma tánclépés, karban tart a lovagi torna. Fekszik kvíz-névtelenség, hallat magáról születésnapi party. Nagy súlyt fektetnek a párok lovagolva, de a nagy arányú vaságyról a csávónak el kellene húzni a boltba. Megtisztít, pénzt keres még, tuti gallérján érintetlen a korpa. Hallatlan nagy a születésnapi party, az ágy magasából azonban a csávót lehetetlen levakarni. Veszprém, 1997. augusztus 9. Zolfán Csaba A mese, s mesélöje Mert a kettő összefügg: utóbbi sokat elárul az előbbiről és viszont. Skatulyák összeeszkábálására is alkalmas az összefüggés, mely' skatulyába aztán végérvényesen belegyömöszölhető szerző és művei. Bezárhatok, mint a neves bankár a Shawshank börtönbe, hogy ott, mint a művek a skatulyában, megkezdje a maga külön életét. Kicsiny érckalapáccsal köveket farag, különös háborút vív a Nővérekkel, pénzügyi tehetségét kamatoztatva segíti a börtönigazgató stiklijeit és gondosan ügyel arra, hogy cellája falát mindig az aktuális bombázó óriásposztere takatja. Ez utóbbi dolog látszólag nem bfr különösebb jelentőséggel, ám az igazi mesélő a legmeghökkentőbb fordulatokat épp' a legjelentéktelenebbnek látszó momentumokból hozza ki. Bankárunk aztán - mert ő, mint mindenki más is a Shawshank-ben a „remény rabja" - a szabadulás hozzá illően különös módját választja. Mert ő legalább szabadulhat. Nem úgy, mint a rigolyás öregember, akit múltja, meg egy eleinte csak érdeklődő kisfiú, egy ,jó tanuló" tart a markában. A kisfiú, mert érdeklődőbb kortársainál, rájön, hogy az öregember háborús bűnös. Megzsarolja. Aztán az öregember őt. A két zsarolás persze mintha nem lenne azonos súlycsoportban: háborús bűnök a szülők elöl eltitkolt, leromló tanulmányi eredménnyel szemben. A cinkosság viszont aligha mérlegelhető. Aztán meghal néhány csavargó. Az öregember pincéje bűzleni kezd, a fiú pedig különös sétákat tesz. Közös titkaik végzetesen összeláncolják őket és ebből a rabságból remény sincs a szabadulásra, csak egy: a halál. Egyikük végül egy távcsöves puskával a kezében az autópálya fölüljáróján köt ki. Öt órával később sikerül csak leszedni. Néhány kilométerrel távolabb négy gyermek lelkét a kalandvágy ejti rabul. Jó hely a veranda alja, ahonnan mindenféle beszélgetések hallgathatók ki. Például egy eltűnt gyermek vasúti töltés aljában heverő holttestéről, ami csak a fölfedezésre vár. „Legális" fölfedezésre, és nem olyanra, ami egy lopott autónak köszönhető. Nincs is más hátra, mint útra kerekedni, kihúzni a gyufát a szeméttelep őrénél, vonat elől menekülni a vasúti hfdon, piócákkal bajlódni a tóban, megismerni a kaland és az igaz barátság ízét, elsütni a papa pisztolyát és kiállni a másik mellett, ha a sors úgy hozza. Hol van mindehhez képest az a néhány élemedett korú úr, akik titokzatos klubjukban történetmeséléssel szórakoztatják egymást? Egyetlen szabály van csak: a Karácsony előtti utolsó összejövetelen valamilyen hátborzongató történetnek kell elhangoznia. És az öregemberek jól tudják: „a mese a lényeg, nem a mesemondó." Ez amúgy e könyv mottója is. A horror királyának kikiáltott amerikai, Stephen King dörgöli az orrunk alá, jogosan. Hogy tud ő mást is. Négy remek kisregényt. Négy nem horrort. Oda hát a skatulya. (Stephen King: A remény rabjai. Ford.: Bihari György, Elekes Dóra, Nagy Attila, Polgárdi Péter. Európa Kiadó. 1998.) Adolf Dietrich: Vendéglőben, 1924 Elméletileg kevés az esély, hogy Istennel kapcsolatos vizsgálódásaim eredményre jussanak. Hogy egy félrefésült hivatalnokkal összemosolyogjunk a vonaton. Valamin, mondjuk. Kétséget kizárólag békával is olyan régen találkoztam, hogy bonctani ismereteim elavultak. Tűrőképesség, istenveled! Marad a mező szemlélése, vagy inkább azé a kockás terttőjé, mit hetente keresztülszelek. Ebben az esetben Isten elsődleges szempont. Lássuk: ha a macska dióba lép, féldióba, amibe már bél nincsen, beleragad a lába. Csúnyán. Ilyenkor halk mozgásából származó előnyeit nem tudja megfelelően érvényesíteni. Mert mozgásra nem lesz halk, mitöbb nesztelen, hanem hangos lesz, kopogós mindenek előtt, észrevehetően suta. A lét határozza meg a tudatot. Jó, ennyi. A tyúk kikészít. Ha brinyózol, arra jár egy tyúk. Istenbizony ott totyog, téblábol, vacillál. Ami arcképzését, szeme őszinteségét illeti a tyúk még a békát is alulmúlja. Rendben van, hogy nem beszél, hiszen jól tudjuk egyetlen egyszer sikerült megtanítani egy állatnak néhány szót, de az az állat majom volt, tehát még csak köze sem volt tyúknak beszédhez, de ami felháborító, hogy a tyúknak nincsen olyan szerve se, amire ha ránézel kitalálhatnád, hogy mire gondol. Mondok egy példát: domesztikálódott disznó kinéz az ólból. Nagyapád lapáttal pofán vágja, kuska te, az anyádistenit! Ilyenkor a disznónak mindaz a területe, ami az orra körül van elárulja mit gondol a drága jó tatáról. A tyúkot rugdoshatod, lehugyozhatod a drótkerítésen át, gerjeszthetsz szőlőszemekkel tömegverekedést, akkor sincs semmi. Mama majd levágja és kész. De a megismerés oltárán én nem úgy akarok áldozni, hogy szétverem egy titokban elcsent csirke fejét a ház mögött valami kővel! Ugye ezt jól látja mindenki? - Mutatom: ez már maga a mellkas. És eddig egy csöppnyi vér sem folyt el. A tudás nem maszatol. Na, most kérem a vattát. Amit most láttok az nem más mint a szfve. Pumpál. Működik. Vért küld az álmodó agyba. Megint vattát kérek. Most levágjuk. Ennyi volt, köszönöm szépen. Remélem jó táskába turkálok. Félismerős cuccok, ismerős cuccok, maradék. Ha Isten valamiben meglesz: öröm, hepaj, táncoló fekete lakkcipő. A mező megelőzi önmagát. A mező előtt jár. Zavart az okoz, hogy nem lehet tudni az előzőnek mikor lett vége. A két mező egymást éri, a két mező egy mező. Remek. Előre láthatod, mintha csak egy nagyfelbontású légifelvételt látnál. Retteghetsz percről percre: a kor, a szív, a szűk ér vagy Isten keze büntet. Ha precízek akarunk lenni, ebbe a témába vágna most a város. Meg minden ami ott van. Ennek kutatására én nem vagyok jogosult, a feltérképezéshez itt kevés vagyok. A sokféle dologból sajnos nem tudok megfelelően szelektálni, ezért itt kérek elnézést. A szerelmeskedésről egyszerűen nincs objektív képem, ugyanis ha véletlenül valaki nekem megengedi, hogy ővele szerelmeskedést csináljak, az engem teljesen leköt, nem tudok másfelé figyelni, mint Grecsó Krisztián Isten hangja Josip Generalic: Sophia Loren képmása mondjuk kötés közben. Mást a városban nem találtam fontosnak. Ami Istent illeti ez gyalázat. Legjobb esetben is összeférhetetlenségről van szó. Ha a mezőn két hosszú árnyék között élesen tűz a nap, és ez az állapot tgy marad a kritikus tíz perc letelte után is, a gyíkok minden bizonnyal ebben az intervallumban lesznek fellelhetők. Róluk iskolás korom óta tudom, hogy mindegy hogy egy farokkal több vagy kevesebb. Isten szempontjából az jutott eszembe, hogy ez felhívás keringőre. Ki az a marha, aki ne akarná letépni egy gytk farkát? Más állattal kapcsolatban ez meg sem fordul a fejemben. A belezés archaikus, régi szokás, az rendbe' van, de ez a farokvágósdi ósdi poén. Rájár a gyíkra a rúd. Visszajár. De a farok nem kölcsönkenyér, van a gyíknak elég baja. A kispálya itt véget ért. Kezdődnek a nagy dolgok. A házimunka egy nagy-nagy lehetőség. Vagy jól megrotálni a kertet. A bal hüvelykujjon vérhólyag, a jobbon víz. A dolog szimbolikus jelentőségű: bal vér, jobb víz. Ez egész biztosan jelent valamit. Ezt a valamit nem értem. A második körnél a gázkar a kötöző madzag zsinórjába akad, két paprikának tövestől annyi. Bocsánat, nem akartam! Foglalkoztat az elmúlás, de viccet csinálok belőle. Bábozni kezdek a paprikával, Mazsolát játszok vele, de a marionett mozgás nem illik Mazsolához. Tulajdonképpen fene tudja mi illik Mazsolához, mert már olyan régen láttam, hogy nem emlékszem. Akkoriban kerültem először kapcsolatba Istennel, az azonban még nem nevezhető a mostanihoz hasonló vallástudományi kutatásnak. Tévútra ne szaladjunk: Mazsola és Manócska képbe se volt! Az Istenhez vezető kaput a Kengyelfutó Gyalogkakukk nyitotta ki. Nyomában a Prérifarkassal. Akkoriban jártam hittanra, hogy áldozásaimat, sorszámára nézve az elsőt megtehessem. Ehhez kapcsolódott némi procedúra, nem lehet rögtön islert zabálni a parókián. Egy évig pipecül meg kellett jelenni. Éppen akkor, mikor a Kengyelfutó nyomában a Prérifarkassal feltűnt a képernyőn. Na, ilyenkor kellett izzítani a kerót és uzsgyi. Akkor pedig hétfőn, az első szünetben megint számkivetett leszek, túlvilági lény, aki kakukk htján van. Felülhetek a palincsra, egy ilyen csonka nyomorékot nem illik letaszítani egyetlen vigaszáról. A palincs: elmélkedésem egyetlen lehetősége. Istennel gond semmi, de a Kengyelfutóval nem egy kaliber. Ezen hamar túljutottam. Csak mélyen ágyazott alapokra lehet építeni. Az idő az ájtatos manók ellen dolgozik, az álarc lehull, a játéknak vége lesz, a bátrakat megijeszti egy vicsorgós szájúra faragott töklámpa. Szót kell még ejteni másról is. Az időjárás és Isten viszonya sem egy rövidre zárt sztori. Mit mondjak, ide tartoznak az olyan megőrzött folyamatosságok, mint amilyen annak az érzete is, hogy lehet bármilyen forró például a július, mégis úgy tetszik, mintha a télbe csavarodó ősznek vagy a hideg, lucskos tavasznak soha nem akarna végeszakadni. Ezek azok a folyamatosságok, amelyek medret vágva maguknak zúgnak, miközben például a július sem más, mert valójában, ami éppen történik, az nem különbözik az akár mindent sárral elárasztó évszakok kalandjaitól. Módszerem jó, vagy pontosabban: úgy tűnik jó, csak a véletlen nem illik a képbe. Mérhetetlen rajongásból búskomor kétely. Az estének az a része, amikor egy pillanatra nincs mit csinálni, mindenről levettem a kezem, de hatalmam sincs semmi fölött. Jön a szakálltépkedés vagy a vacsora, megnézni meleg-e a radiátor. Kinézek az ablakon, olyan mintha a porta előtt két kosár fekete retket pihentetne valaki, várva az alkalmas napszakot (most nem jut eszembe melyik ez, de nem a dél, az biztos). Tehát a reggelt vagy az estét, mikor gyógyszer. Ez a két kosár valójában két beton virágtartó virág nélkül. Mindig, amint a két virágtartó közé érek, arra gondolok, hogy mit keresek ezen a helyen. Az egyik virágtartó lehet a véletlen játszásibul, a másik minden egyéb. Amikor ilyen súlyos kedvvel térek nyugovóra, ez a két virágtartó a két szép szemem, de csak addig, amíg nem álmodok. Akkor jön mindenféle. A múltkoriból először arra emlékszem, amikor lenéztem a földre. Akkor látom, hogy egy pad alól nagy méltósággal jön elő egy kövér, barna törpe, de csak az első pillanatban volt emberi formája, aztán valami apró medvének vagy hörcsögnek rémlett. Felkiabált rám: Isten házában vagy, én vagyok az Isten, megdöbbenve néztem le rá, valamit mondani akartam, hebegtem, de a szavamba vágott, hogy mit akarok, erre azt mondtam, hogy nem tudtam, hogy az Isten, erre megint rám kiabált, hogy mit tudsz te, hallgass, elhallgattam, szigorúan a szemembe nézett, s rám rivallt: ne gondolkozz, látom amiket gondolsz, hogy mersz Isten előtt gondolkodni, kínlódtam, hogy ne gondolkozzam, közben az Isten leejtette a hangját...