Délmagyarország, 1998. szeptember (88. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-19 / 220. szám

10 ÚJ GENERÁCIÓ SZOMBAT, 1998. SZEPT. 19. kritikán túl Neményi Zsolt Rövid történetek Vlll-X. William Turnbull: Fej, 1955. Bronz Pató Attila Pap vagy csavargó A kovács asztalánál ült, és Irt. Furcsának találtatik a motívum, hogy a kalapácskezelő efféle igyekezetre ragadtassa magát, mindenesetre a kovács egyszerű, de céljának épp megfelelő íróasztalánál ült, és verset írt. Késő gyermekkora óta próbálkozott ezzel a műnemmel, s ha nem is sokra, de vitte valamire, hiszen az országút egyetlen kereszteződésénél felépített kocsmában eldicsekedhetett a nagy ritkán, átutazóban betévedt, számára idegen újságok szerkesztőinek - ha éppen szóba elegyedtek vele -, hogy ennél és ennél a lapnál, vagy ennél és ennél a folyóiratnál, vagy ennél és ennél a stb. jelentek meg írásai amelyből persze egy szó sem volt igaz -, s ha nem veszik tolakodásnak, mondta, akkor szívesen ad egyek s mást, csak tényleg ne vegyék..., cseppet se, ő, mint kovács megérzi, milyen kínos dolog lehet a szerkesztés, bár ő, mint kovács még sohasem szerkesztett érthető okokból, de szívesen otthagyná az üllőket, pörölyöket - ekkor általában fölböfögött, harákolt, s így elvesztette a megelőlegezett bizalmat, a fővárosi, vagy egyéb szerkesztők elfordultak, s nem álltak többé szóba vele. A kovács szíve nyugtalanul kelepelt, egyre nyugtalanabbul, egyre gyorsabban, magát okolva minden artikulálatlan gyomorhangjáért, s ha éppen kedvezőbben alakuló estének nézett elé, a félelem is nőtt benne, mikor az átadhatatlan, még meg nem írt versek sejlettek föl szemei előtt. Meg kellene mondani neki - gondolta többször is a beszélgetések során, meg hogy: most aztán megmondom, hogy igazság szerint..., mert hogy: idővel biztosan rájön, úgyhogy talán mégsem kell elmondanom neki, de ezek a méltatlannak vélt mondatok sohasem csúsztak ki a kovács száján, nem perdültek ki lomha koponyájából, ezeket a szavakat senki nem hallhatta, senki, kivéve a kovácsot, aki viszont minden erejét összeszedte, csak hogy megtörténjen végre, hogy az évtizedek óta elhallgatott titok napvilágra kerülhessen, hogy más is tudhassa az igazságot, mely igazság persze, csak újabb és újabb bélyeget sütne az amúgy is alkalmatlannak vélt kovács előmenetelére. Az is előfordult nagy ritkán, ha kiderült valamelyik vendégről, hogy hasonló hivatalban tölti az idejét, ezen esetekben a kovács meglehetős erőszakkal szállással kínálta, melyet a szerkesztő úr rövid ellenállás után kénytelen volt elfogadni. Ám az efféle találkozások sem végződtek úgy, ahogyan azt a kovács szerette volna, a beszélgetés döntő pillanatában idétlen cuppantással adta hírét annak, hogy belőle nem csak szerkesztő nem lehet, de a legjelentéktelenebb munkatárs sem. Rövid idő elteltével csend és némaság követte a beszélgetéseket, melyektől a kovács éppúgy szenvedett, mint látogatói. Balsejtelme így lassan igazolódni látszott, miszerint bizalomra a legkevésbé sem számíthat, s a továbbiakban a bélyeg, a böfögés és cuppogás szégyenteljes bélyege, mely most már lemoshatatlanul tapadt a kovács elhalt arcára, szentírásként jelezte az este további részében, hogy nincs megkülönböztetés, nincs szakértelem. A szakértők még a legkisebb félreérthetetlen szavakat sem ejtették ki ajkukon, a legkisebb kétértelmű szavakat sem. a szakértők tehát egészen addig a pillanatig nem ejtettek ki egyáltalán semmit, míg kint lassan virradni látszott, és ebben a pillanatban, mely talán a megkönnyebbülést hozta mindannyiukra, ezekben a hajnali percekben mondták ki valamennyien, hogy most már tényleg ideje menni, ők nem érnek rá a végtelenségig ülni ebben a csendben, mely rátelepszik az idejükre, rátelepszik a fejükben hordozott súlyos információtömegre, amit itt, a kovács házában eltöltött kínos órák alatt egyre csak elfelejteni véltek, s amely érzést a kovács látványa csak erősítette, és föltételezésük következtében rögtön felejteni is kezdtek. Eközben a kovács agyában ellenkező kémiai folyamatok készülődted; a kovács agyában egyre és egyre több vers és prózactm fogant meg, erről azonban sohasem beszélt, úgy érezte, most átlépheti a reménytelennek tűnő terméketlenségben eltöltött évtizedeit, és új korszak kezdődik életében, melyben örökre eldobja szerszámait, s az örömteli alkotásnak szenteli minden idejét. A kovács tehát írt, egyszerű, de céljának épp megfelelő asztalánál. Azaz, hogy fürkésző pillantásokat vetett az üres papírlapra, és semmi nem jutott az eszébe. A szerkesztők rég elmentek, az utolsó aki itt járt. annak is már lassan két éve. Konokul üldögélt az összefogdosott papír előtt, miközben gondolatai elkalandoztak, és a legelszántabb erővel próbálta azokat visszarángatni a koszos lap fölé. de mivel hosszú órák után sem jutott semmire, nem talált egyetlen ép gondolatot, melyet leirkálhatott volna, a legnyomasztóbb kínok közöli, teljesen megsemmisülve egy apró, levált vakolatdarabkát kezdett figyelni a szemközti falon; mintha emelkedne - állapította meg, s valóban a vakolatdarabon élfények csillantak, és változtak abban az iramban, mely iramban a kovács tehetetlensége miatt csúszott lefelé, be az íróasztala alá. Ébredéskor elérzékenyülve gondolt vissza a városi szerkesztők rég letűnt látogatásaira, akikhez különös vonzalma egyre csak erősödött, s amely vonzalom nem volt egyéb, mint a feltétlen szerelem, szerelem az igazi írástudók iránt, akik akkor fogalmaznak meg bármit, amikor csak akarnak, de ettől a lehetőségtől ő, a kovács valahogy elesett mindig, most is elesik, kezdve attól a pillanattól, hogy fogja magát és leül, és írni kezd, azaz, hogy írni kezdene, mert már a legelső pillanatokban elvész minden, ami csak megfogant a fejében a szerkesztő urak látogatásai idején, mert hát az hogy nézne ki, ha akkor, mikor ott vannak nála, akkor fogja magát, és ellenállva minden udvariasságnak, a fogantatás szent pillanataiban kezd el írni. Azt nem lehet... A. fölvette a kagylót és tárcsázott. Remegett a keze az idegességtől, időnként rápillantott, s nézte a foltosán hol sárga, hol enyhén vörös bőrt, vizsgálgatta a kipirosodó hámot. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy mindezen fontos cselekedet előtt hosszasan tanulmányozott egy bizonyos albumot, mely album egyik, mondhatom éppúgy egyforma, jelentős, vagy jelentéktelen (ez most már teljesen mindegy) oldalán felfedezett a sorakozó képek között egyet, amin felismerte jelenlegi feleségét félreérthetetlen pózban, mintegy átölelve egy (a feleségénél jóval öregebb) embert, egy meglett férfit, úgy. hogy keze átkulcsolta a férfi nemi szervét, és álla meglehetősen igézőn vágott bele az imént idézett hím háta-puhába. Nem kell csodálkozni tehát, hogy A. meglehetősen ideges tárcsázása közepette elvéthette a számot, s a telefon kicsöngött ugyan, de nem vette föl senki, pedig számított rá, hogy a felesége által megadott számon elérheti őt, de nem, ez nem történt meg további tárcsázások után sem, holott mégis tudta, felesége bizton ott tartózkodik, hiszen, mint mindig, most is pontosan tájékoztatta A.-t, hol találhatja meg, ha véletlenül nem ér időben haza. Feltételezhetjük, hogy A. végül is nem tévesztette el a számot, s a telefon úgy csöngött ki, hogy valóban nem volt otthon senki. Ez idő alatt A. szíve rettenetesen dobogott. Szinuszos tachicardia (állapította meg), s érezte azt is, hogy lassan megőrül. Megbolondulása sebességében azonban nem volt bizonyos, így elhatározta, hogy mindenképp közli feleségével; időt meg nem határozva, de megbolondul, s látta felesége arcát, amint a hír hallatára jóságosan elmosolyodik, és megsimogatja A. feje búbját. Azt hiszem A. mégsem erre vágyott. Magára kapta kicsi kabátját, s elhatározta, hogy megkeresi feleségét. A. hitvese ekkor teljes nyugalomban beszélgetett egy A. számára is ismerős, mondhatjuk barátjaként tisztelt ifjúval (S.-el), annak lakásában, minden gonosz gondolattól menten. A. barátja, S. nem vette észre, hogy a délután folyamán saját lánya (S. kislánya), aki alig múlt egy éves fogai élének próbáratételére a telefonzsinórt szemelte ki, és azt öt perces kitartó rágcsálást követően használhatatlanná tette. És miután ezt senki sem tudta, A.-ban egyre gyűlt az indulat, és vetekedett azzal a fölismeréssel, hogy talán, sőt biztosan mégsem történt semmi, nem történt semmi sem, felesleges az aggodalma, bolond, mégiscsak bolond talán, hogy ilyen eszement indulatokra gerjeszti magát, s aztán még egyszer kezére vetette pillantását, hogy felidézze a telefonálást követő pillanatokat, felidézze a hámot, de nem, a kézfeje a nyugodt gondolatokat követően is ugyanolyan vörös és sárga. (Ez a nő biztosan mérgezi), gondolta, aztán megint az ellenkezője jutott az eszébe, történetesen, hogy feleségénél megértőbb asszonya talán még soha sem volt. A. így emésztette magát méterről méterre, míg egyre közeledett S. barátja lakásához. Mikor A. benyitott az amúgy is résnyire felejtett ajtón először feleségét pillantotta meg, amint gyengéden hátrahajtott csuklóval, ujjai közt félig elszívott cigarettával előredől, s mélyet szippant belőle. Kedve lett volna átölelni, de ebben az édes pillanatban megint beléhasított a fotóalbumban látott kép, melytől elvesztette józan ítélőképességét, s az előtte felsejlő kép: S. barátja, és szerelem. E. látványa így együtt elvette az eszét. Először feleségébe E.-be vágta a kabátzsebébe induláskor rejtett kicsorbult jégcsákányt, majd barátjának S.nek rontott, s öt csapást mért a csodálkozó ember koponyájára, aztán kiugrott a ház harmadik emeletéről... Egy szlvlapát feküdt mellettem a fűben. Nem tudtam eltalálni, hogyan is kerülhet egy ilyen kietlen helyre egy lapát. Mindenesetre ott volt egy alig használt, mondhatom akár azt is, hogy egy, még használatba nem vett szerszám a magas fűben. Akárhogy is néztem, ez vadonat új volt. Nem szoktam hozzá, hogy pontosan megállapítsam egy szerszámról, mennyire vették igénybe, de láttam, egy karcolás sincs rajta. Azt tettem ekkor, amit bárki más ebben a helyzetben, körülnéztem jó alaposan, hátha látom a gazdáját, de persze senkit sem láttam. Most is eszembe jutott az, hogy egész eddigi életemet a sikertelenség lengi be, persze, hogy nem láthatok senkit, az kivétel lenne, és velem még egyszer sem történt kivétel ilyen esetekben, az ugye gyengítené a szabályt. Tovább nem gyötörtem magam sikertelenségeim miatt, de mihelyt próbáltam elhessegetni rossznál is rosszabb gondolataimat, hogy végre gyalogolhassak nyugodtan, mit sem törődve a fűben látott szívlapáttal, most, hogy elkezdtem gyalogolni, most meg rám jött ez az idétlen szívdobogás, ami egyre sűrűbben jön rám mostanában, egyszerűen nem tudok szabadulni tőle, nem lehet, valószínűleg csak a gyógyszer segítene, de azt nem veszem be, mert az orvosom azt mondta, hogy akkor nem lehet inni. így haladtam kínlódva a gazos réten, miközben arra kényszerültem, számomra már jól ismert szerencsétlenségem okán, hogy meg kellett próbálnom semmire sem gondolni, mondtam is magamnak: se szívlapát, se szívdobogás, míg több mint fél óra elteltével megszűntek panaszaim, s nyugodtan mehettem tovább úgy, hogy egyszer sem feküdtem le a gazba, nem piszkoltam be a kockás öltönyömet. 97jan27 Kétlaki - azt hiszem, már a szó is a történelem alagsorában porosodik. Nem tudom, ma már nemigen hallani, régebben bizonyára gyakrabban használtuk. Talán mert régebben inkább számon tartottuk, hogy valaki valahol lakozik, s ha valaki a lakóhelyét gyakran váltogatta, vagy új lakóhelyén lélekben egy kicsit még a régi otthonában maradt, akkor az ilyenre mondtuk, hogy kétlaki. Ha a szót nem is használjuk, az érzés sokak számára ismerős lehet: az új otthon nehezen fogad be, a régi otthon már nem nyújtja a megszokott védelmet. Mintha két lelke volna: nem csoda, ha gyanús az 'otthoniak' szemében. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy fontos szerepet kap a gyanú motívuma Molnár János novelláiban. Felteszem viszont, hogy a könyv, A pap, a csavargó meg a többiek minden bizonnyal ilyen kétlaki könyv. Oka lehet ennek az, hogy a szerző is kétlaki ember. Foglaljuk össze röviden, amit tudhatunk róla, s ha már Szegeden élő szerzőről van szó, tekintsük illendő bemutatásnak az alábbiakat. Molnár János Nagyszalontán született, kissé groteszk pályáját geopolitikai indokok is magyarázzák. Filmrendező akart lenni, de a Főiskolára csak diplomával lehetett felvételizni. így került a református teológiára. S csak utána derült ki, hogy ez bizony nem számít a filmes felvételin. Hanem akkorra már belekeveredett az Ellenpontok című szamizdat folyóirat nevével fémjelzett ellenzéki szervezkedésbe, ami az egyetlen komoly kísérlete volt a 80as évek erdélyi értelmiségi társadalmának. Ez persze egyenes utat biztosított az állambiztonsági vallatókhoz. így került azután a Tiszapartra: csonkolt pályával és egészséggel, néhány antológiában megjelent verssel, ambiciózus tervekkel. A folytatás szervesnek ígérkezett: ösztöndíj segítségével és komoly energiaráfordítással megírja az Ellenpontok történetét. A kötet megjelenése útjába azonban komoly akadály emelkedik: a kézirat a kötet egyik főhősének nemtetszését váltja ki. A nehezen azonosítható indulatok által motivált eseményeket levél-dokumentumok illusztrálják Az egyetlen címmel megjelent mű szomorú epilógusában. Ami azt követte - a néma csönd -, nem dokumentálható. Amúgy csöndes könyvtári állás, oktatás, vasárnapi istentisztelet (Marci fiam kérésére kell közölnöm, hogy őt a János keresztelte). Mindezt azért is említenem kellett, mert a sok kettősség, a kétlakiság a kötet történeteiben, egyszerű hőseiben, nyelvezetében, mindenütt tetten érhető: álom és valóság, szent és profán, a múlt és jelen dimenziói, a szegények-kiszolgáltatottak és a zárt ajtók mögötti jólétben élők világa, az ártatlanok szűzigyermeki és a korrupt-besúgó tehetetlen-hatalmasok világa feszül minduntalan egymásba, hol úgy, hogy átjárhatatlan falakkal választanak el életfogytiglanra ítélteket, hol pedig úgy, hogy egymásba omlanak, örök bolyongásra ítélve a botladozókat, akik - a pokol vagy a purgatórium tornácán? - máshová vágynak, vagy egyszerűen csak otthon lenni végre. Az otthonlét boldogságának feltétele az, hogy a világok világosak, a falakon pedig ajtók legyenek, átléphető küszöbökkel. Az átjárást a szolidaritás, az őszinteség, az emlékezés biztosíthatják, ám ezek nem csupán lehetőségek, hanem egyúttal kötelességek is, amelyeknek viszont aligha lehet eleget tenni. Hiszen például ahol a szolidaritás a pap számára a szeretet hangját írja elő, ott a csavargó a 'nyáladzős, meggondolatlan segíteni akarás' hamis akkordjait hallja. A szót értés kísérlete minden esetben kudarcra ítéltetett. Nincs kivétel, nincs kegyelem. Holott én is csak úgy lehetek otthon, ha a másik is hazatalál. Az őszinteség sem segít. És így találkozunk az irodalommal is: a nyelv hitelességének lehetőségére gondolok. A szereplők számára is minduntalan ez a próbakő. Kísérleteik leltározzák a szerző magán és másokon végzett elemzéseinek eredményét. Ha figyelembe vesszük e tapasztalatokat, láthatjuk, valóban komoly számadásról van szó. Ez azonban már a szövegek irodalmi hitelességének kérdéséhez vezet. Ám nem szeretnék iskolás dicsérő-bíráló megjegyzéseket tenni, csupán egy kritikai észrevétel: a morális és a nyelvi hitelesség nem ugyanaz, és egy szöveg feldolgozhatóságának, élvezhetőségének árthat a túlzsúfoltság. Valóban nem könnyen fogyasztható, tehát nem könnyen ajánlható a kötet. Elsősorban olyanok kezébe való, akiknek van érzékenysége a kétlakiság iránt - akár tapasztalatból, akár szolidaritásból. Tegyük fel a kérdést: 'Miért olvasson az emberfia Molnár Jánost, ha olvashat akciódúsabbat vagy klasszikusabbat?' A felelet ajánlás is egyben: nem vagyunk kötelesek hol van az megírva? - igazabbnak, bölcsebbnek lennünk; ám ha úgy találjuk, hogy igazabbak, megértőbbek akarunk lenni, akkor forduljunk régi mesterekhez, de nem haszontalan odafigyelni, miként gondolkodik a szomszédban az, aki ugyanazokat a házakat, ugyanazokat a fákat és gyerekeket látja - csak egy kicsit másként, költőibben. P.S. A kötet kiadóját bátorítanám a bírálattal: igényesebb kivitelezéssel (széteső kötés, betűhibák) a mecénási. tevékenység is nagyobb elismerésre számíthat! (Molnár János: A pap, a csavargó meg a többiek. Kiadja: Bába és társai. 1998.)