Délmagyarország, 1998. augusztus (88. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-19 / 194. szám

8 HIRDETÉS SZERDA, 1998. AUG. 19. • Magyarok, románok, szerbek - Magyarcsanádon Szent István szellemében Csanádi béke. A község lakóit semmiféle nemzetiségi-etnikai széthúzás nem osztja meg. (Fotó: Schmidt Andrea) Az állam érdeke azt kívánta: ne legyen ellentét az országlakosok között - mondja dr. Marjanucz László történész Ahol a nemzetiségi ellentétek kiéleződnek, ott mindenütt tetten érhetők a nagypolitika törekvései, mely saját céljai érdekében beavatkozik a kisközösségek életébe, „szükségszerű" etnikai szembenállást sugallva mondja dr. Marjanucz László, tanszékvezető egyetemi tanár. A magyarcsanádi születésű történészt arról kérdeztük: miképp lehetséges, hogy Magyarcsanádon mindig is harmonikusan éltek, s mai is így élnek egyazon helységen belül magyarok, románok, szerbek. A falu története mutatja: ahol az államnak a lakosság békés egymás mellett élése az érdeke - ott nincsenek ily ellentétek. Tehát nem is éleződhetnek ki. Dr. Marjanucz László a JATE új- és legújabb kori magyar történelmi tanszékének tanszékvezető egyetemi docense, a történelemtudomány kandidátusa. A vele való beszélgetés során előttem az is körvonalazódott: bár Magyarcsanád elég későn keletkezett, nem egy Szent István-i korú település, lakói viszont, mondhatni, Szent István szellemében élnek. • Az utóbbi évek egyik fő külpolitikai jellemzője a nemzetiségi villongások sorozata. Ebből Magyarországra semmi sem szivárgott át - még Magyarcsanádra sem, holott itt többnemzetiségű a lakosság. Ennek oka bizonyára történelmi előzményekben keresendő. - Magyarcsanád nem jött volna létre, ha az ország déli részén, az ott élő etnikai, nemzetiségi csoportok, Mária Terézia uralkodása alatt nem népesítik be azt a község jelenlegi helyét. A Magyarcsanád elnevezést mintegy megkülönböztetésül kapta a falu a Marostól délre, a Bánságban lévő, Német-, Szerb, Ráccsanád településekhez képest. Ezeket a többségi lakosságot alkotók után nevezték el így. • Magyarcsanádon eszerint a magyarok voltak többségben? - Nem, inkább azt mutatta az elnevezés, hogy a település sorsa összefüggött a magyar állam politikájával, az állam elképzeléseivel. Magyarcsanád ugyanis - egyébként akkor még csak Csanád - nem került földesúri fennhatóság alá, hanem közvetlenül az állam, a kamara irányította. A település abba a helyzetbe került, hogy ura a viszonylag személytelen intézmény, az állam volt. • Ez, ugye, az akkori viszonyok között, előnyt jelentett... - Jelentett előnyt, s jelentett hátrányt. Inkább az előny dominált abból a szempontból, hogy az állam delegálta tiszttartó tevékenykedésén túlmenően, lakossága, a gazdaemberek nem érezték a magánföldesúri elnyomásnak a direktebb, durvább formáit, amit egyébként egy magánuradalomban akkoriban el kellett viselni. Ám térjünk vissza a falu keletkezéstörténetére! Mária-Terézia, a marosi határőrvidék megszüntetése után, az „elbocsátott", és így a szó szoros értelmében foglalkozásnélkülivé lett szerb határőrök egy csoportját próbálta letelepíteni a Maroson innen eső területre. Ezek az elbocsátott határőrök alkották a falu előszöri lakosságát. Voltaképp telephely volt a falu, ami az elbocsátott katonáknak civil megélhetést nyújtott. így született tehát Magyarcsanád, elég későn, az 1750-es években. Mondhatni, új községről van szó, hívták Újcsanádnak is. Legvégső neve, Magyarcsanád, jelzi: ez egy, a király akaratának, telepítő politikájának eredményeként létrejött falu. • Az etnikai összetétel később módosult. - Eredeti lakosai szerbek voltak, mint már mondtuk, akik azonban előzőleg, határőrként, viszonylag szabad emberként éltek, nem ismerve a jobbágyi kötöttségeket. A falu születése, a letelepítés viszont azt jelentette számukra, hogy jobbágyi kötelékekbe kerülnek. Tehát tartoznak az államnak úrdolgával, robottal, állami birtokok megművelésével, különféle szolgáltatásokkal, s ezt a szerb lakosság egy része nehezen viselte. Elköltöztek Oroszországba, ott létrehozták Új Szerbiát. A helyükre hozatott a kamara román telepeseket. Ők voltak hát a második hullám. Hogy honnan érkeztek, ezt névelemzés alapján lehet megállapítani. Például a Pankotán név, és még több más, illetve az Árgyelán, a Partiumban levő helyekre, valamint Erdélyre utal. Onnan érkeztek a román nemzetiségű jövevények. Ugyancsak a szerbek kiköltözése után települtek ide magyar családok. • Honnan jöttek? - Főképp megye egyéb településeiről, így Földeákról, Makó környékéről. Érkeztek továbbá a kun vidékekről, Kiskunfélegyháza említhető itt meg. És sokan a Jászságból is. A magyarok nagy része azonban, miután itt kisebbségben volt, s eltérőek voltak a vallási különbségből adódó kulturális szokásaik a környezethez képest, kivált Csanádról, s elköltözött pár kilométerrel arrébb, létrehozva a mai Apátfalvát. (A korábbi Apátfalva területileg majdnem azonos volt a mai Magyarcsanáddal.) A Magyarcsanádon maradt magyarok kis közössége azt, hogy nem olvadt be, elsősorban vallásának - katolikus és református - köszönheti. Megállapítható tehát: a falu lakosságának több, mint kétharmadát a XVIII. században szerbek, románok alkották. Idővel, különböző okok miatt, a románság került relatív túlsúlyba, ezután következett a szerbség, majd a magyarság. A településre a második világháború végéig ez az etnikai megoszlás jellemző. • Láthattuk: a falu története nem választható el a nemzetiségektől. Ugyané tényből adódóan viszont másutt véres konfliktusok is származhattak. Följegyeztek-e ilyet Magyarcsanádról a krónikák? - A történeti kutatás magyarcsanádi nemzetiségi villongásokról eddig nem produkált tényeket. Saját, személyes tapasztalatom, gyerekkoromból: a különböző nemzetiségekhez tartozó emberek a mindennapokban jól megfértek egymással, annyira, hogy - pusztán az együtt élhetést megkönnyítő, praktikus okok miatt -, egymás nyelvét is elsajátították. Anyai nagymamám például, aki magyar volt, tökéletesen meg tudta értetni magát román, szerb szomszédaival. Magyarcsanád lakossága, függetlenül az nemzetiségietnikai hovatartozástól saját erejére volt utalva. Akkor tu dott jól élni, ha szorgosan dolgozott, s ez az ügy közös volt mindhárom közösség számára. A harmonikus együttélés vegyes házasságokban is megmutatkozott. • Mikortól jöhettek létre az első vegyes házasságok? - Gyerekkoromban már kimondottan jellemzőek voltak. Az én édesanyám például magyar, édesapám román: a Marjanucz bánáti eredetű román név. Ám hogy történetileg miként nézett ki a nemzetiségi-etnikai keveredés, amikor még meghatározó volt a románok, szerbek aránya, például a XIX. század első felében, nem tudni. Akkoriban a telkes gazda inkább szerb és román volt, a zsellér többyire magyar, az etnikai csoportok s a vagyoni helyzet, a birtokviszonyok között összefüggés mutatkozott. Biztos, hogy akkor nem volt annyira jellemző a különböző nemzetiségűek házasodása, mint a két háború után. Már csak azért sem, mert a más vallásúval kötött házasság csak akkor volt érvényes, ha azt katolikus pap előtt kötötték. Ma azonban, mint már mondtam, a vegyes házasság nagyon jelen van Magyarcsanádon. Ez a nemzetiségi együttélésnek, mondhatni, a csúcsa. Példamutatóan jó tehát a különféle népcsoportok együttélése a magyar államiság keretei között, Magyarcsanádon. • Nemcsak ott, hanem határainkon belül általában mindenhol. S több helyütt határainkon kívül - Ahol mégsem így van, ott mindenütt tetten érhető a nagypolitika. Történeti kutatások is igazolják, hogy például szintén vegyes lakosságú erdélyi falvakban, békésen megfértek egymás mellett magyarok és románok. Ezt a békés egymás mellet élést a nagypolitika zavarta meg mindig, mely a maga üzelmeiért fölrúgta a helyi viszonyokat, s valamiféle „szükségszerű" etnikai szembenállást akart tudatosítani az ott élőkben. Magyarcsanádon ilyen, az említett történeti korszakokban, nem létezett, már csak azért sem, mert az állam birtokolta a területet, és az állam érdeke az volt, hogy alattvalói között minél kevesebb legyen az ellentét. Mert így működőképes az ország. Az emberek pedig, nagyon helyesen, előbbre valónak tartották megélhetésüket, mint etnikai tudatú szembenállás forszírozását. A hagyományos békés egymás mellett élés értéke, ha valamikor, ma értékelhető igazán. Farkas Cs«b« A

kenyerünk ég akkor. És a kalácsunk is. A búza az Élet. Az is ég. Szomorú írás lesz ez, nem ünnepi asztalra való. Most, amikor mindenfelé nemzetiszínű szalaggal átkötött szép kenyeret adnak az ünnepi szónoknak, az magasra emeli, és megszegi, gondoljunk a battonyai elszánt parasztra, aki fölgyújtotta búzáját, aztán egy csomót visszaszórt a tarlóra, amelyből vétetett. Iszonyatosan nagy az elkeseredés ott, ahol a parasztember saját kezével pusztítja a termést. Amikor a grófi szérűn mordult pirosan az égre a láng, Ady Endre máig ható fájdalommal írta meg döbbenetes versét. A parasztok siratták a semmit, a másét, miközben a gróf éppen agarászott. Mintha az egész ország agarászna most, és elmebéli gyöngeséggel vádolja azt a szerencsétlen battonyait, aki az ország nyilvánossága előtt hajtotta végre tettét. Sokan elmélkednek azon is, nem lett Ha ág a búza volna szabad szétszórni a nagyüzemeket, lám, ide vezetett. Valóban ide vezetett, de ezért nem a kisparaszt a hibás. Nagyon elsötétült előtte a világ, ha ezt cselekedte. Illetlenség saját gondolataimat visszaidézgetni most, de mi mást tehetnék? Ha a szövetben egyetlen szál elvarratlan, fölfeslik ott az egész, a mezőgazdaság pedig tömve van elvarratlan szálakkal. Valóban észveszejtő cselekedet volt visszahozni a kisparcellás mezőgazdaságot, látván látva, hogy kínnal-keservvel jönnek létre majd azok a nagygazdaságok, amelyeknek a történelem egyenes menete szerint fél évszázaddal ezelőtt létre kellett volna jönniük, ha nem a Sztálin által diktált utat követtük volna. Finnország, Dánia, és a többi mai példakép nagyjából ugyanott tartott akkor, ahol Magyarország. Hol van most? Szinte beleszédülünk, ha rájuk nézünk. Mert ott nem az állam akart a lehető legolcsóbban termeltetni, hanem hagyta megszervezni a lehető legnormálisabb értékesítést. A szövetkezetek ott eladásra szerveződtek, mi mintha ettől irtóznánk legjobban. Odadobjuk a szerencsétlen termelőt a kereskedőnek, és hagyjuk, hadd gazdagodjon rajta, amíg ez végső elkeseredésében csatornába nem önti a tejet, lángot nem visz a búzára, illetve a talajerő-visszapótlásnak nem a legordenárébb módját választja. Többször kértük a legutóbbi átkosban is, azon a pénzen, amellyel még mindig az életképtelen termelőszövetkezeteket akarják agyontámogatni, az értékesítési szövetkezeteket segítsék lábra állni. Amikor Dániában láthattuk az ottani szövetkezetek dicsőségét, természetesen megkérdeztük, miért nem tudunk mi is szervezni ilyeneket. Azt mondták maguk a termelők, akik velünk együtt látták, amit láthattak, első nap tönkremennének, ha kikerülni akarnák a terményeiket agyonpocskondiázó kereskedőket. Pénz kellene ahhoz, pénz pedig nincsen. Itt tartunk most is. Illetve most már kormányhoz közeli szájból hallottuk, lehetne ez másként is. Meg lehetne szervezni úgy is az értékesítést, hogy két százaléknál többet ne tartson meg magának az értékesítő szövetkezet. Se a búzánál, se a bornál, se a békességnél Az őszibaracknál se. A tejnél se. A húsnál se. Persze, így is lehet mondani, ha a világpiacon nincsen ára a búzának, akkor elmehetünk a sóhivatalba. Hogy menynyien éheznek, sőt halnak éhen a világban, azt is fölösleges érvként fölhoznom. Ezek a szövetkezetek mindenhová elvinnék a termést, ahol vevőt találnának. Ha nem, őket zavarnák világgá. Ennyire egyszerű a dolog. S

zép kenyérre kötik a mai napon a nemzetiszínű szalagot. Gondoljunk azonban arra, hogy az égő búza is ma' gyar, a kiöntött tej is magyar, a meg nem termelt hús is magyar. És a fájdalom is magyar. /C.