Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-11 / 161. szám

10 IRODALOM SZOMBAT, 1998. JÚL. 11. kritikán túl Jónás Csaba Följegyzések Kenneth Armitage: Sétára induló család Farkas Csaba Látomások könyve M

eghalt az utolsóelőtti nagyanyám. Gyermekkoromban sok, utóbb szinte semmi nem fűzött hozzá. Rendkívül labilis idegrendszerű asszony volt, aki amióta az eszemet tudom, úgy vitorlázott a betegségek, nyavalyák, többnyire halálos nyavalyák tengerén, mint egy családi Odüsszeusz. Legalább 15 éve elbeszéléseinek legfőbb anyagát saját testének hányattatásai és kalandos megmenekülései képezték. Bár jó ideig egyesült erővel igyekeztünk e csábítónak éppen nem nevezhető kalandoktól visszatartani, ő rendíthetetlen lélekkel falta a mérföldeket. Mint aki fél a kijózanodástól. szüntelenül édességet és zsíros ételeket majszolt, és a kalandos megmenekülések után bekövetkező, rövid, átmeneti időszakokat leszámítva, láncdohányosként vetette magát újra meg újra a habokba. Mindannyiunkat megszégyenítő bátorsággal tudott például cukorbetegként dobostortát enni, vagy jégkrémet tejszínhabbal. De nemcsak testileg volt bátor, ő volt a család lelkiOdüsszeusza is, aki különleges furfangjával, minden képzeletet felülmúló huszárvágásaival, képes volt évről évre, majd ahogy egyre tapasztaltabb lett, már hónapról-hónapra viszályt szítani a gyerekei között. A gyerekei voltak az a kísérleti terep, amit nem vehettek el tőle, ahová a testi leépülés utolsó pillanataiban is bátran kihajózhatott, és kiélhette kalandvágyát. Kezdetben ugyanis a munkahely, bár ezt csak sejtem, az utca, a szomszédok is vadászterületéhez tartoztak. Mi unokák, egy más világ gyermekeiként kevésbé voltunk neki kiszolgáltatva, de a szüleinket csodával határos módon, szinte bábként mozgatta, noha a saját mozdulatainak sem volt teljesen ura. Én például tizenkét évesen fogadtam meg, hogy a feleségemmel soha nem fogok a szülei miatt veszekedni és egyúttal a nevében azt is megfogadtam, hogy ő sem szidja az én szüleimet. Mindezek fényében nagyanyámnak is fontos része lehet abban, hogy az ilyen típusú kalandok az én életemből kimaradtak. Ha úgy fogalmazok, hogy anyám életéből jó néhány év ráment nagyanyám életére, ma, szülői fejjel, mondhatnám azt is, ez csak méltányos. Mégis a legőszintébben mondom, szeretném, ha a szüleimmel szemben felhalmozódott adósságot másként törleszthetném. A mi családközpontú világunkban a kitagadás maga a túlvilág, és anyámnak, ha átmenetileg is, ezt kellett elszenvednie. Ma már látom, hogy ez volt az a pillanat, amikor elengedtem nagyanyám kezét. Igaz, nekem közvetlenül soha nem okozott fájdalmat, de a szüleimmel, a gyerekeivel nagy tétben játszott. A kitagadás után, melyet aztán valamikor valahogy visszavont vagy hatályát vesztette, már csak ökrösszekérrel lehetett elvontatni hozzá, de, anyám unszolására és kizárólag neki címezve, évente azért néhányszor még meglátogattuk. A dédunokái fölött érzett meghatottsága még el tudott bizonytalanttani, igaz, a maga tökélyre fejlesztett módszereivel mindig gyorsan elérte, hogy ez a zavar ne állandósuljon. Az egyik pillanatban még könnyekkel a szemében ölelte magához a gyerekeket, a másikban már valami egészen váratlan, és hétköznapiságában zavarba ejtő dologra váltott át. A haláláról másnap reggel értesültem, anyám hívott telefonon. Váratlanul ért. Nem tudtam mit mondani. De legalább nem árultam el, hogy csodálkozom. És nem kérdeztem meg, hogy de hát hogyan halt meg és a többi. A feleségem és a lányom éppen bevásárolni voltak. Háromnegyed óra helyett ekkor már másfél órája. Egy újabb idegtépő óra telt el, mire megérkeztek. Ezalatt fel-alá sétáltam a telefon közelében, és két-három percenként kihajoltam a konyhaablakon, hogy lássam, vagy legalább halljam, ha közelednek. Türelmetlen és szigorú ember vagyok - a késést különösen rosszul viselem. Amikor végre megérkeztek, és a lányom a folyosón felém futott, először éreztem sajnálatot nagyanyám iránt. A dédunokáját láttam felém futni, kezében egy kiflivel. Megszületése óta immár sokadszor, de ezúttal minden eddiginél nagyobb erővel éreztem, hogy önakaratomon kfvül, ha nem is ellenére, elfoglaltam helyem az apák és fiúk sorában. S

zámomra a boldogság jobbára még mindig azt jelenti, hogy bármit megtehetnék. Egy mély és termékeny álomban töltött éjszaka után feladatok nélküli, friss ébredés. A még tompa érzékek lassú kibomlása, célirányos pepecselés és napkelteérzékelés. Aztán a kávézás szertartása után a legszebb gondok számbavétele: kinek a társaságában töltsem a reggelt, mit olvassak, kit hallgassak, miközben mindenki alszik, felfüggesztik létezésüket egy hosszú pillanatra, hogy szabadon rendelkezhessek a nekik szánt energiával, s olyan helyekre jussak el, ahová önerőből, nappali fényben és utcazajban képtelen lennék. Féléber szendergésemből a Dresdner Staatskapelle erős hangjai ébresztenek. Azé a zenekaré, melynek hangzása, a szinte tapinthatóvá sűrűsödött muzsikusi tapasztalat, melyet azóta a kommunizmus pácában is megfürdettek, különös ékesszólásra bírta az aggastyán Strausst, a birodalmi zeneszerzők hajdani kamarájának elnökét, aki vonósokra írott Metamorfózisaiban zokogva állított emléket a porosz operajátszás porrá bombázott szentélyeinek. „Művészi pályafutásom felejthetetlen emlékeinek sokaságából e Mesterzenekar hangjai újra meg újra a legmélyebb hála és csodálat érzését hívják elő". K

ertész Imre új kötetét olvasom az illemhelyen. Mintha az emésztésem packázna velem: ma másodszor kerülök ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Az árnyékszéken olvasni, finoman szólva is, bárdolatlanság. Az utóbbi időben mégis gyakran vétek a jó modor ellen, s ráadásul mintha a lelkiismeretem is kevésbé háborogna. Elhatároztam tehát, hogy amíg nem késő, kihasználva a kertészi inspiráció és a fizikai frusztráció kettős energiaforrását, megvizsgálom, hogy mi viszi rá az embert szellem és test efféle kényszerű összeházasítására. Kezdetben e visszataszító szokásnak egyetlen rabját ismertem, apai nagyapámat, aki rendszeresen újsággal és tollal vonult el lakásuk remetelaknak sem éppen vonzó mellékhelyiségébe, hogy a várakozás perceit keresztrejtvény-fejtéssel édesítse meg. Természetellenes, s mint utóbb megtudtam, az úri magatartással is mélyen ellenkező viselkedése engem felettébb taszított, s ezt az érzést csak továbberősítette, hogy nagyanyámat még WC-re menni sem láttam soha. E meghatározó korai élmény után, immár az élet sűrűbb vizeiben gázolva, kiderült, hogy az árnyékszéken olvasás korántsem unikum. S habár a kultúra, de legalábbis a betűk szeretete fontos szerepet játszik kialakulásában (sokan talán az unalomra kennék az egész jelenséget, de látott-e már valaki, kérdem én, türelemjátékkal a kezében üríteni induló embert), a megalapozó tényező teljes mértékben testinek, biológiainak mondható, nevezetesen, hogy maga a művelet sokak esetében keserves és hosszan elhúzódó. Szerencsére a saját emésztésem példaszerű, nem csak gyors, de prectz, hogy ne mondjam, pedáns. A második meghatározó élményem a János volt, aki költő létére aránytalanul sok időt szentelt alantas biológiai szükségleteinek kielégítésére. Ekkor kellett először eltöprengenem, mert jó néhányszor kényszerültem miatta várakozásra, hogy mi vihet rá valakit arra, hogy huzamosabb időn át tartózkodjon ott, ahonnan minden józaneszű ember, amint teheti, sebesen menekül. Arra a következtetésre jutottam, hogy a jelenség hátterében egy súlyos taktikai hiba áll: ezek az emberek már az első bizonytalan jelre futásnak erednek, s ez rendszerint a természet felesleges és hiábavaló sürgetésébe torkollik. A természetnek pedig, mint tudjuk, megvannak a maga szigorú és kérlelhetetlen törvényei. Ám Jánosomon kellett megtapasztalnom, hogy a szenvedélyes árnyékszékenülőkről lepereg minden józan megfontolás, ezredik kudarcukból sem tanulnak, s mivel őt intelligens embernek tartottam, felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg mégiscsak én tévedtem. Mint annyi más fontos kérdésben, választ itt is az idő s a vele karöltve járó tapasztalat hozott. A vizsgaidőszakokban vagy az elmélyült figyelem más önfeledt szakaszaiban, amikor meghallottam a természet szavát, bármennyire nagy úr is, sokszor bizony vonakodtam a könyvet lerakni a kezemből, s ezzel máris bélcsavarodással fenyegető tusakodások közepén találtam magam. Ezek a keserű élmények taszítottak aztán engem is a szentségtörés irányába eleinte tankönyvekkel, kötelező olvasmányokkal, jegyzetekkel rohantam be a mellékhelyiségbe, az utolsó, még egészségesnek mondható pillanatban, és ott szinte levegőt sem véve, ültem diadalt a mohó természeten. A könyvek ekkor még csak díszletként szolgáltak a kezemben. Csakhogy, aki egyszer átlép valamilyen határt, kisvártatva mindenestül e határon túl találja magát. N

oha Jánosomat, aki nyugodt lélekkel olvasta a Duinói elégiákat kétes tisztaságú legény-illemhelyünkön, soha nem értem utol, idővel magam is ráéreztem a dolog ízére, s bizony nem szégyellem bevallani, hogy különösen a külvilág és cinkostársa, a napvilág zaklatásai elől egyre gyakrabban menekültem, ha csak percekre is, a toalett szerzetesi zárkára emlékeztető, aszketikus belterébe, amely valóban képes meditativ hangulatba hozni az erre fogékony lelket. Azaz előfordult nem egyszer, hogy dolgom végeztével, mélyen elmerülve valamely gondolatébresztő vagy lélekemelő (rásműben, ott ragadtam saját alantas művem felett, és csak a varázslat múltával eszméltem rá gyalázatos állapotomra, s menekültem ki a szabadba. Látható tehát, hogy magam is vétkeztem egyszermásszor, s már nem annyira a lelkiismeret-furdalás, mint inkább emésztésem precizitása és a velejáró kiszámíthatóság az oka annak, hogy e bűnben másoknál ritkábban merülök el. Ám meglehet Kertész Imre új fejezetet nyit idevágó tapasztalataim könyvében. E

s arra vajon mi a magyarázat, hogy Karaj an az ekkorra már tökéletességig bejáratott hátrafésült, ám egy tincs erejéig megbolondftott frizurájával, velejéig árja szépfiúként, már 1971-ben, és nyilván korábban, közel 60 évesen, arany karkötővel, mindenki másnál jobban tudta visszaadni a háborús évek fojtogató atmoszféráját? (Persze, ahogy a lemez kísérőfüzetében olvasom: „a II. világháború szinte mindenkiben mély nyomokat hagyott Európában és a világon".) Előttem egy hal, mely szinte minden mozdulatomra összerezzen. A kor amelyben élek, nem ismeri a súlyos, mozdíthatatlan asztalok titkát. Dolgozószobámat, ha úgy hozza kedvem, percek alatt átrendezhetem, s habár pusztán az életkorom alapján korai lenne állandóságra vágynom, nem tagadhatom, hogy a szüntelen sürgölódés közepette mély, és bizonyára megalapozatlan, nosztalgia él bennem letűnt, szigorúbb korok iránt, amikor a bútoroknak, szobáknak, asztalterítőknek, és ki tudja, még mi minden másnak, helye és súlya volt. Ha két mondat között elakadok, és felnézek, a halat látom: a szemét forgatja egy fehér, ahogy felénk mondják, vájlingban. Fajtájára nézve ez egy japán hal, mégis a keszthelyi öböl partján született, és most néhány napot, gyermekeim alantas szórakoztatása végett, a mi kerti medencékben kénytelen eltölteni. Amikor megvásároltam, azon is hosszasan gondolkodtam, hogy egyáltalán érdemes-e eleséget vennem neki. Régi akvarista tapasztalat, hogy az életéért küzdő hal nem érez éhséget. Végül mégiscsak felülkerekedett bennem a humanista, és vásároltam egy doboz „lemezes tápot" - ez a legolcsóbb és legsilányabb haleledel. így aztán a medencében, a gyerekek ujjongása közepett megtett, első biztató körök után, megetettem - és a száműzött hal evett! De hát nem lett volna-e szörnyű barbárság, ha hagyom, hogy ez az „alapvetően ponty", melyre éppen szívóssága és igénytelensége miatt esett a választásom, a szemem láttára múljék ki, megcsúfolva azt a sok száz éves utat, amit egyszínű, nagytestű, pontyszerű őseitől mai „aranyhalságáig" tett meg, egy távoli, s ezért még inkább tiszteletreméltó kultúra állhatatos és célratörő erőfeszítései nyomán. A

hal szerencsére él és virul, még a gyerekkel való együttfürdőzést is átvészelte, és most itt úszkál az íróasztalomon, egy fehér vájlingban, és minden hevesebb mozdulatomra összerezzen. Láthatóan nem is sejti, hogy különösen csillogó szemem ellenére, én vagyok itt az egyetlen élőlény, amely már túljutott azon a késztetésen, hogy kivegye a vízből és megegye. „Látomásom van, kérem, ne zavarjanak!", mondta Polner Zoltán valakiknek egyszer, és e látomások birtokában világsikerre tehetne szert. Látomásainak mindösszesen egy baja van, versben fogalmazódtak, -nak meg, könyvben látva napvilágot, nem pediglen a televíziós készülék képernyőjén tűnnek föl hétről hétre, az Árnyékzóna c. sorozat darabjaiként. Polner Zoltán látomásaiból kasszasikerre vezető horrorfilm-forgatókönyvet lehetne összehozni, ez úton is ajánlom az e tárgyban bármit tehetők figyelmébe. Meggazd'ulnának belőle. (Polner nem, ő maradna úgy, ahogyan van). Asztalomon a Farsangi kakas, egy csúcsszuper verskötet, amit a kutya sem olvas, illetve olvas például - a hátlapi könyvajánlások szerint - néhány olyan név, mint Kiss Dénes, Kovács Sándor Iván, Halász Géza Ferenc, Zsirai László. E nevek ugyan biztosítják a kötet kedvező fogadtatását a magyar irodalomban, de hát mi a kedvező fogadtatás a magyar irodalomban ahhoz képest, hogy szerző legminimálisabban is „hicskoki", vagy mondjuk, „tvínpikszes" (idézve: Szabó José-Richárd, új generációs) hatású látomásgyűjteménnyel bír. Azaz még sokkal olyanabb, hisz például - hol lenne a Madarak c., erőtlen, s egyébként is idejétmúlt alkotás ahhoz képest, ha megfilmesítenék e sorokat, szókapcsolatokat: „Koporsó, koporsó mező, puszta felett"; „Mezőket pusztít a holdfény"; „Engem táncoltat az ördög: / ordítok, / visongok, / hörgők. / Csontom rázza, bennem tombol, / torkomon át kukorékol"; „Iszonyatos förgeteg sír, / patások nyihognak benne"; „Elfuvintja gyász a lámpát. / Árnyék inog, / szentséges ég, / árnyék inog a szobán át."; „Dicsértessék! Dicsértessék! / De csak csuhája suhog, / de csak jön a vak barát. / Szép Jézusom: állatlan!"; „Üvöltő tehenem / tejét baltám vágja / Szaggatja a láncot, / pusztítja a földet"; „Sárgacsikó, fejetlen / legelész a kútnál" „Malomkő lebeg feletted, / feküdj alá! Meg se rettenj!"; és végülha már a Madarakat hoztuk föl egy filmi rokonként - jő „a sírással megölt madár". A találomra kiragadott képek jelzik - a megfilmesítés mégis lehetetlen, mert aki pl. a „Kést csókol a hőség, hőséget csókol a kés" szókapcsolatot át tudja rakni filmbe, az előtt le a kalappal. De ilyen nincs, és be kell látni: más a videjó (sic!), s más a vers. Miképp keletkezett a kötet? Polner, a hírek szerint, 666 Styx-folyamkilométernyi (fölteszem: Mambó-) magnószalagot tart otthon, s ezen rengeteg, jórészt Csongrád megyei adatközlő elmondta népi babona tartózkodik. A babonákat még évtizedekkel ezelőtt gyűjtötte a költő-néprajzos, Apátfalvától Üllésig; nagyon sokukat Ferencszálláson. .Jönnek a kiátkozott babonák: beleisznak Ferencszállás méregzöld kútjaiba, forgószelet hajkurásznak Kiszomboron át, szedik a harmatot a klárai réten, Apátfalva rozsdás késeiben virrasztanak, teleaggatják Magyarcsanád kertjeit döggel, Csanádpalota gyümölcsét égetik. Zöld sár virágzik előttük: Pitvaros elsüllyedt harangja, Földeák bujkáló kincse. Jönnek a kiátkozott babonák: lovagolják Mindszent eperfáit. Letelepszenek a tisztaszobában, Szegvár halottlakodalmát lakják, és ríkődó csecsemőt vetnek Tápénál a vízbe". Elképesztően gazdag forrásra bukkant Polner, amely forrás kötetek tucatjára való alapanyaggal jutalmazta, hogy nem hagyta kiaknázatlanul azt, ami mellett mások, százak, vak-süketen mentek el. Csak rögzítenie kellett az elhangzottakat, csak elképzelnie az elmondottakat, versbe foglalni őket - mint mikor az aranyművész a göcsörtösszürkés, nyers aranyból napszínben villogó medált farag. Most pedig - miután csődöt mondott a filmesítésre, s így széles, viszont annál bunkóbb rétegek által fogyaszthatóvá tételre vonatkozó gondolatkísérletünk -, arra megyünk tovább, amerre lehet, az elnépszerűtlenítés irányába, és kijelentjük: Polner tiszta forrásból merített, igen. Na, itt hagyja abba az olvasást az az 5,3 ember is, aki eljutott idáig, hisz kevés idézet vált hiteltelenebb szlogenné az utóbbi évtizedekben, mint ez. Ha bármely szöveg fölkerül az ált. isk. -i osztálytermek falaira, az aktuális fej+címer mellé, annak annyi. Kész. Márpedig ez fölkerült, s így megbízhatóan sikerült generációkat elriasztani attól, hogy bármily tétova lépést megtegyenek a népi kultúra irányába. Polner azonban egyenesen beásta magát abba, amelytói mások - megunva a sulykolást - eltűztek a mélylilába. Igen, beásta magát, nem maradva meg a családiköröstengerihántós-székelyfonós felszín (jaj, most mi lesz velem, sacrumokat döngetek!) ábrázolásánál. A népi mélyrétegek olyan babonáriumát tátja az olvasó elé, hogy beleborzad, aki olvassa. („Nagy ára van annak: patkóval világít. / A keze sem látszik, / az arca sem látszik. / Városból a döglött lovat elveri hazáig. / Nagy ára van annak, / kemény böjtje lészen: / pondrós kutya kísérgeti már a faluszélen. / Hiába is hordja / nyakában az ujjat /, halottember ujját. / Éjjel vérét ontják" - íija az Elátkozott c. versben, amely kész anti-pilinszkyáda). Mindjárt abbahagyom. Még csak annyit: Polner Zoltánnak nem ez az első, babonákat föltámasztó könyve, hanem, hát én nem is tudom, a nagyon sokadik. Forrásértékű; a kötethez tájszójegyzék is tartozik, a tartalomjegyzékben pedig az egyes versek címe mellett megtalálható azon községek neve is, ahol az alapanyagként szolgáló népi babonát, mondókát, hiedelemtöredéket a szerző gyűjtötte. Iszonytató és csodálatos, szóval, nagy mű. (Polner Zoltán: Farsangi kakas. A szerző kiadása, 1998)