Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-11 / 161. szám

SZOMBAT, 1998. JÚL. 11. IRODALOM 11 Marno János Trauma Ködben úszol a járdaszigetnek, mely oszlani indul a böjti napon; könnyezel, könnyen kiküszöbölnek, emlékbe jársz-kelsz még, de úgy se nagyon. Csúszol -. Az úttest kihalófélben, nincs mit elérned, az undor hajt elő; kit a tulajdon Úr napján ébrenlétre sürgetsz: sehol Olyan nincsen 6. S kerül elütve, pillantás alatt. Férfi-e? nő-e? Gyereknek éppen kinőtte magát, tisztázni ásatag formáját nemének mégsem engedi. Szárad a szemed, hogy nézed merőn. Háta zihál Haja aszfaltot söpör eszedbe hozva a régi mezőny kihullottál Ölne ölén a csömör közöttük, szót pénzre se váltanál, nemhogy velük. De sok ennek sincs hátra, cseppnyi hátrányt még szenvedni talán ha volna is képe. „Istent halálra keresi híve." Ezt versen kívül nyomtad, s most bele újra a kép(é)be, alfeliratnak, míg a test kihűl s lelke fasz tudja, minek lön kitéve. Ködnek - maradnál, vissza, mellette, és ennél követ, amivé lenned kell; ha könnyebbség kedvéért tüntette el magát az Úr is, égő vizekkel égi vizekbe, s hagyta e földet hüllői levében főni le csontig... (Véget nem ismersz, sárgára csönget a tuja, elméd sík leletre bomlik.) Tandori Dezső Az érthetőt! „Az érthetőt kerested, aZ érthetetlenen át... " Az érthetőt kerested, át, nem ide, az érthetetlen értésén át, nem azért, hogy át-s-meg át „szerettem ". Ez az én dolgom. Emez. Barátok nélkül, Pásztor Bokra, rozé, alkony, a Grosvenor Kápolna, oszlopok, sorba-n, egy simogatás, kettő, a kék, fehér, zöld színek Húsvét színét hozták, negyvenöt-éve-időd, lehetetlen, hogy elvét, de nincs, hogy keresd kedvét. Kedvetlen se, el, hagyd szét. Háy János A mama ezen a vidéken Amikor odaértem a mama éppen blokádot tépett. Malteros volt a szoknyája, s a keze, mint egy állat testrésze. övolt, meg a papa az első emberpár ezen a vidéken. A papa messziről jött, az isten teremtette meg régen. A mamát a papa keverte ki sárból, barna ragacsos gumó, alul vtzmosta árkok mesélte és közben szedte föl a blokádot. Először a malterral, meg a szoknyával végzett, utána a harisnyát nyúzta és tépte, aztán rángatni kezdett betonos kézzel, mert ő az ősanya ezen a vidéken, őt illeti meg az első kísérlet. Kalapált a teste mellé, hogy most teremtünk valamilyen népet, sárgákat, vöröseket, feketéket. Ne félj a papa már fönt van az égen. Rámzárultak a sárból lett részek. s én ahogyan kérte: legyártottam egy északi, meg egy déli népet. Sugdosni kezdett akkor sárhangon, hogy mit érzek, hogy érzed, azt hitte még valamire rávesz, hogy újra leteperem, de én nem szóltam, a vállam szétnyomta az ágyperem. Itt zuhanni lehet - gondoltam -, repülni nem. Grecsó Krisztián i Galambkrimi Constantin Bráncusi: A tékozló fiú Szergej Jevgenyíj Kuznyecov nem ennek a történetnek a szereplője. Nem is lehet, hiszen 1876. május 19ére, tizennégy napos fárasztó kutakodás után Bikovó boncorvosa, aki gyakorta büdös (tudniillik vízzel elaltatott) dekket pihentetett szája sarkában; Bikovó boncorvosa minden kétséget kizáróan bizonyította: az asztalán fekvő test csakis Szergej Jevgenyíj Kuznyecov teste lehet. Más abba a testbe nem fér, úgy passzolna bele, mint gyűszűbe a tök, bár azután, hogy ötödikére virradó reggel addigi szokásaitól eltérően Sz. J. K. az ablakán hagyta el Leányka utcai lakását, talán ő maga is úgy. Mint gyűszűbe a tök. Egy fekete kendős, görbe hátú néni talált a pizsamában heverő testre, részegségre, fajtalankodásra gyanakodott, halálra gondolni se mert volna, hát nyugodtan etetni kezdte a galambokat, nem is volt egyedül, többen is etettek, Sz. J. K. meg ott feküdt a földön, egész kis etetőcsapat dolgozott, éppen úgy mint most három napja, amióta mindenki a galambokat eteti a téren. Kövér, szemtelen galambokkal álmodik az ember, akik a legnagyobb zajra is éppen hogy csak arrébb vánszorognak. Három napja van ez így, mióta azon a csukott ablakon át kifordult az a megviselt test, akinek (utóbb inkább aminek) gazdáját sohasem látták a szóban forgó lakásban. Becsületes polgári család vagyunk! - üvöltötte, sírta a rendőröknek a lakás gazd' asszonya Károlyi néni, Károlyi bácsi hallgatott, rajta is cicanadrág volt, csak a térde kopott, nem a feneke, egy idő után ennyi a különbség férfi és nő között: a térde kopik, nem a feneke, a rendőr hüvelyk ujja körmével szedte az ajtófélfa fehér festését, jajajajaj - mondogatta, nagy baj lesz ebből, én mondom. Nem tudta, hogy aznap kövér, szemtelen galambokkal álmodik. amiket etetni, etetni kell végtelen, mert másnap már tizenötnél is több tanú, köztük az az igen szavahihető kismama, aki a második terhességével is ott ül a lángosos melletti padon, szóval köztük ő is azt állítja majd, hogy a galambok már négy öt órával az eset előtt megérezték a bajt. Még mindig van tejem az első gyerekkel, hátha vennének, ezért (rtam ki a fára, nincs nekem pénzem apróhirdetésre - mondta az igen szavahihető kismama az őrsön, gyakori „tetszik tudni rendőr urazás" közepette -, miért nincs a kismamákon sohasem melltartó, gondolta magában Zubogva olvad a Junior naptabletta, a fejem hátrakoppan, ja, a vonat, énekelek magamban és leszállok. A tömegsodrás ellenére csak ballagok, lassan járj, tovább kéjsz. Okosak a nők. Most ez a lépcső, ahogy visz lefelé. Idehallatszik a mikrofon hangja, a vonatfüttyök. A hátam mögül elegáns szintetizátor zene szól. A mindig hosszabban és hosszabban visszatérő fómotívum dúsul, ereje növekszik. A csúcson ezernyi apró cseppjére hullik a muzsika, lehalkul, majd visszacsobog az alaphang, hullámzik, kanyarog, és erősödve, sűrűive újra elindul fölfelé. Az ütemére himbálom magam oldalra, előre, hátra, miközben bódító üresség tölti ki a távozó feszültség Szolványi törzsőrmester akkor, csak el ne kezdje nyomkodni, rémüldözött tovább, kicsit már fáj is ettől a sok tejtől, folytatta az igen szavahihető kismama, de nem kezdte el nyomkodni, szóval akkor látom - kezdi végre -, hogy egy foltban nem eszik a magot az átkozottak, dr. Kakupecz Márta kerületi főügyész viszont minden további ész érv hatására már ekkor elfogadhatatlannak tartotta a nyomozáson hallottakat, sőt mikor Kerencsényi úr, nyugalmazott színművész, a kerület kitűnő poétája azt állította, hogy az átkozott dögök (lett lévén itt szó a galambokról) olyannyira megérezték a bajt, hogy a később centiméterekre odaeső test pontos alakjában nem szedték fel a magot, szétszalasztotta a kihallgatást, nevetségesség vádjával illetve az azon résztvevőket. Elment maguknak a józan eszük, valahonnan kilökték a szerencsétlent! - mondogatta, tegyen fel egy kávét Piriké, Kerencsényi úrtól meg kérjenek bocsánatot, majd megbéZelei Miklós helyét. Mielőtt a zene a csúcsra éme, hirtelen megszakad. - Tekerjük vissza a kazettát! - hallom a konyhalányt. „Megnézem, mi van odalent!" - ez volt az ő hangja, jó szelet csapott a nyomában a lengőajtó, amint előreszaladt. Mihelyt leért a műmárvány előtérbe, rögtön a magnó elé állt, és ritmikus mozdulatokkal lazítani kezdett. A diszkós keze ügyében nagy csomag papír törülköző, papír gurigák, előtte több kupac különböző pénzérme, le és föl hatalmas forgalom. - Hozol nekem reggelit? - ez a diszkós hangja, miközben visszateker, s kezkül, tette hozzá másnap, mikor látta, az öreg még mindig a galambokhoz intéz szózatot a Bánk Bánból, a kerület frissen tatarozott szökőkútján állva, és még mindig vagy húszan tömik a környék, most már tényleg legendásan szemtelen szárnyasait, de azok, már csak a szárított kutyakaját fogadják szívesen, a kukoricára oda sem biccentenek. De dr. Kakupecz Márta, kerületi főügyész elszámította magát. A tér másnapra, ha lehet, még jobban felbolydult, Kerencsényi úr, aki a vidék összes művelődési házában játszott már legalább egyszer, élményei mesélésére tért át, az igen szavahihető kismamának elapadt a teje, a kerületbe pedig tódulni kezdtek az érdeklődők, mikor kiderült: a lezuhant test legalább százhúsz éves. A rendőrség újra megindította a nyomozást, Iváncsai százados és Szolványi törzsőrmester urak felszólították Kakupecz ügyésznőt, hogy ne ártsa bele magát az igazságszolgáltatás munkájába, százával dődik elölről a csobogó műzene. Könnyebbedve a sok rumos sörtől, én is szinte szállni kezdek fölfelé. Az ivás örömszerzése ezzel az átható, nyújtózkodó érzéssel lesz maradéktalan. A faltól eltávolodom egy kicsit, a finom párával körüllebegett, mézszínű sugarat fölfelé irányzóm, így célzok a szenteltvíztartóhoz hasonló porcelánedényre. Ekkor fedezem föl, hogy a jobb oldali elválasztó lemez, és a fal közötti résből, vagyis elölről, egy lobogó, fekete szem tekint rám. Már amennyire az én vagyok, annak ellenére is, hogy gyakran teljesen azzá változom. gyűltek a madarak a galamb szeretetéről elhíresült kerületbe, a gyanúsított Károlyi házaspár felsóhajtva rogyott le a konyha hokedlijére, ennyire öregek mi sem vagyunk, pedig megettük már kenyerünk javát, mondta elégedett vigyorral a száján Károlyi bácsi. Nem tudni biztosan, de talán a hatodik napon ért csúcsára a galambláz. Fáradtlábú spiritiszták dőltek a lángosos bódé falának, hogy könnyen megfejthető válaszokra leljenek az állatok viselkedéséből, a lángosos felvett egy kisegítőt. Egy hónapig sem ment ez így, akkor lezárták a nyomozást. Az elhalálozottat ismeretlennek minősítették, Szergej Jevgenyíj Kuznyecovot senki sem ismerte, még Bikovóról sem hallott senki a kerületben, így hát minden elindult a maga útján, Kakupecz ügyésznó legnagyobb megelégedésére eltemették az idegent, akiről, bár sejthető, mégsem állítható teljes bizonyossággal, hogy Szergej Jevgenyíj Kuznyecov. Szinte a csillogó csempébe ágyazódva, mintha nem is tartozna hozzá ember, a fehér csempéből kinőve ragyog a szem, bűvölve a kobrám. A pupillák találkozására gondolok, és kés szalad a gerincembe. Elfordulok, igazán nagyszerű találmány a cipzár, máris mehetek kifelé. Ott jön mögöttem. Alacsony, a haja brillantintól fényes, kékeszöld konfekciót hord, nyakkendője gumis, inggallérjának csücske fölmered. „Szeretlek!" - olvasom a szája mozgását. Sietek, hogy minél hamarabb kint legyek. Érzem, ahogy néz, belém vájja a szemét, vetkőztet a tekintete. És anélkül, hogy eszembe jutna abbahagyni, rádöbbenek, hogy riszálok. Zoltán Csaba Betyárbecsület Amikor olykor egy-egy fölesküdött Cosa Nostra tag bíróság elé állt, hogy társai ellen tanúskodjon, a legtöbben azt mondták: az illetővel valami nem stimmel. Az élet különös fintorai viszik az embert néha tévútra. Az például, hogy olyan korba születik, amikor még nem tudják, mi az a dyslexia. A kis Sammy pedig pontosan így jár. Hogy képtelen megtanulni olvasni, akkor még devianciának számít. Az iskola helyett aztán jön az utca, a csatározó gyermekbandák. Később föltűnnek azok a mindig jól öltözött, szép autókkal járó, a minél nagyobb befolyásért időnként véres háborúkat vívó férfiak, akikről Sammy apja mindig oly' nagy tisztelettel beszél: nagyhatalmú családok külső és belső tagjai. Sammy előbb kültag lesz az egyik klánban, aztán beltaggá fogadják egy másikban. A Gambino család akkori feje, akit később Sammy hathatós támogatásával mészárolnak le a nyílt utcán, fölesketi a fiatalembert. Ujját tűvel megszúrja, vérét egy szent képére csöpögteti. Visszaút nincs. De Sammy-nek nem is kell. Hamar nagy tekintélye lesz, szó szerint értendő betyárbecsületét félve tisztelik. Hamarost alvezérré teszik a Gambino családban, a piperkőc John Gotti alvezérévé. Sammy őt is tiszteli, esküjéhez híven, mindaddig, amíg rá nem jön, hogy John már rég' nem követi a Cosa Nostra hagyományait, sorra megszegi a szabályokat. Csak egyet nem: a hallgatásét. Ezt végül maga Sammy sérti meg, leginkább dühében: miért maradna állva ez az egy törvény, ha a többi már rég' összedőlt? Sammy vallomása nyomán a médiasztárrá lett John Gotti mögött mindörökre bezárul a börtön kapuja. Sammy leműtteti tetoválásait, gengszterműltjának emlékeit, de soha nem távolíthatja el magáról az általa meggyilkolt emberek vérét. „Együtt kell élnem a tudattal, hogy hogyan voltam képes a Cosa Nostrát előbbre helyezni a feleségemnél és a gyermekeimnél is. Egész felnőtt életemben azt gondoltam, hogy azok az emberek, akik iskolába jártak és halálra gürcölik magukat, hülye tuskók, akik a könnyebbik utat választották. Ma már tudom, hogy én voltam az, aki a könnyebbik utat jártam, hogy nem volt elég vér a pucámban ahhoz, hogy iskolába járjak és küzdjek. Az volt a göröngyös út, amelyiknek én hátat fordítottam. " mondja Sammy az író Peter Maas-nak, aki hűségesen le is jegyzi szavait és remek dokumentumregényt ír belőle, akárcsak húsz évvel korábban egy másik hajlíthatatlan, elveihez ragaszkodó ember, Serpico rendőr történetéből. Utóbbit filmen A1 Pacino formálta meg. Amikor Sammy Gravano a bíróság elé állt, hogy társai ellen tanúskodjon, a legtöbben azt mondták: a maffiával valami nem stimmel. (Peter Maas: Az alvezér. Dokumentumregény. Ford.: Babits Péter. Alexandra Kiadó, 1998.) Fölszednek