Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-11 / 161. szám

SZOMBAT, 1998. JÚL. 11. IRODALOM 11 Marno János Trauma Ködben úszol a járdaszigetnek, mely oszlani indul a böjti napon; könnyezel, könnyen kiküszöbölnek, emlékbe jársz-kelsz még, de úgy se nagyon. Csúszol -. Az úttest kihalófélben, nincs mit elérned, az undor hajt elő; kit a tulajdon Úr napján ébren­létre sürgetsz: sehol Olyan nincsen 6. S kerül elütve, pillantás alatt. ­Férfi-e? nő-e? Gyereknek éppen ki­nőtte magát, tisztázni ásatag formáját nemének mégsem engedi. Szárad a szemed, hogy nézed merőn. Háta zihál Haja aszfaltot söpör ­eszedbe hozva a régi mezőny kihullottál Ölne ölén a csömör közöttük, szót pénzre se váltanál, nemhogy velük. De sok ennek sincs hátra, cseppnyi hátrányt még szenvedni talán ha volna is képe. „Istent halálra keresi híve." Ezt versen kívül nyomtad, s most bele újra a kép(é)be, alfeliratnak, míg a test kihűl s lelke fasz tudja, minek lön kitéve. Ködnek - maradnál, vissza, mellette, és ennél követ, amivé lenned kell; ha könnyebbség kedvéért tüntette el magát az Úr is, égő vizekkel égi vizekbe, s hagyta e földet hüllői levében főni le csontig... (Véget nem ismersz, sárgára csönget a tuja, elméd sík leletre bomlik.) Tandori Dezső Az érthetőt! „Az érthetőt kerested, a­Z érthetetlenen át... " Az érthetőt kerested, át, nem ide, az érthetetlen értésén át, nem azért, hogy át­-s-meg át „szerettem ". Ez az én dolgom. Emez. Bará­tok nélkül, Pásztor Bokra, rozé, alkony, a Grosvenor Kápolna, oszlopok, sorba­-n, egy simogatás, kettő, a kék, fehér, zöld színek Húsvét színét hozták, negyvenöt-éve-időd, lehetetlen, hogy elvét, de nincs, hogy keresd kedvét. Kedvetlen se, el, hagyd szét. Háy János A mama ezen a vidéken Amikor odaértem a mama éppen blokádot tépett. Malteros volt a szoknyája, s a keze, mint egy állat testrésze. övolt, meg a papa az első emberpár ezen a vidéken. A papa messziről jött, az isten teremtette meg régen. A mamát a papa keverte ki sárból, barna ragacsos gumó, alul vtzmosta árkok ­mesélte és közben szedte föl a blokádot. Először a malterral, meg a szoknyával végzett, utána a harisnyát nyúzta és tépte, aztán rángatni kezdett betonos kézzel, mert ő az ősanya ezen a vidéken, őt illeti meg az első kísérlet. Kalapált a teste mellé, hogy most teremtünk valamilyen népet, sárgákat, vöröseket, feketéket. Ne félj a papa már fönt van az égen. Rámzárultak a sárból lett részek. s én ahogyan kérte: legyártottam egy északi, meg egy déli népet. Sugdosni kezdett akkor sárhangon, hogy mit érzek, hogy érzed, azt hitte még valamire rávesz, hogy újra leteperem, de én nem szóltam, a vállam szétnyomta az ágyperem. Itt zuhanni lehet - gondoltam -, repülni nem. Grecsó Krisztián i Galambkrimi Constantin Bráncusi: A tékozló fiú Szergej Jevgenyíj Kuz­nyecov nem ennek a történet­nek a szereplője. Nem is le­het, hiszen 1876. május 19­ére, tizennégy napos fárasztó kutakodás után Bikovó bonc­orvosa, aki gyakorta büdös (tudniillik vízzel elaltatott) dekket pihentetett szája sar­kában; Bikovó boncorvosa minden kétséget kizáróan bi­zonyította: az asztalán fekvő test csakis Szergej Jevgenyíj Kuznyecov teste lehet. Más abba a testbe nem fér, úgy passzolna bele, mint gyűszű­be a tök, bár azután, hogy ötödikére virradó reggel ad­digi szokásaitól eltérően Sz. J. K. az ablakán hagyta el Le­ányka utcai lakását, talán ő maga is úgy. Mint gyűszűbe a tök. Egy fekete kendős, görbe hátú néni talált a pizsamában heverő testre, részegségre, fajtalankodásra gyanakodott, halálra gondolni se mert vol­na, hát nyugodtan etetni kezdte a galambokat, nem is volt egyedül, többen is etet­tek, Sz. J. K. meg ott feküdt a földön, egész kis etetőcsapat dolgozott, éppen úgy mint most három napja, amióta mindenki a galambokat eteti a téren. Kövér, szemtelen ga­lambokkal álmodik az ember, akik a legnagyobb zajra is éppen hogy csak arrébb ván­szorognak. Három napja van ez így, mióta azon a csukott ablakon át kifordult az a megviselt test, akinek (utóbb inkább aminek) gazdáját so­hasem látták a szóban forgó lakásban. Becsületes polgári család vagyunk! - üvöltötte, sírta a rendőröknek a lakás gazd' asszonya Károlyi néni, Káro­lyi bácsi hallgatott, rajta is ci­canadrág volt, csak a térde kopott, nem a feneke, egy idő után ennyi a különbség férfi és nő között: a térde kopik, nem a feneke, a rendőr hü­velyk ujja körmével szedte az ajtófélfa fehér festését, jajaja­jaj - mondogatta, nagy baj lesz ebből, én mondom. Nem tudta, hogy aznap kövér, szemtelen galambokkal ál­modik. amiket etetni, etetni kell végtelen, mert másnap már tizenötnél is több tanú, köztük az az igen szavahihe­tő kismama, aki a második terhességével is ott ül a lán­gosos melletti padon, szóval köztük ő is azt állítja majd, hogy a galambok már négy öt órával az eset előtt meg­érezték a bajt. Még mindig van tejem az első gyerekkel, hátha venné­nek, ezért (rtam ki a fára, nincs nekem pénzem apróhir­detésre - mondta az igen sza­vahihető kismama az őrsön, gyakori „tetszik tudni rendőr urazás" közepette -, miért nincs a kismamákon sohasem melltartó, gondolta magában Zubogva olvad a Junior naptabletta, a fejem hátra­koppan, ja, a vonat, éneke­lek magamban és leszállok. A tömegsodrás ellenére csak ballagok, lassan járj, tovább kéjsz. Okosak a nők. Most ez a lépcső, ahogy visz lefelé. Idehallatszik a mikrofon hangja, a vonatfüttyök. A hátam mögül elegáns szin­tetizátor zene szól. A min­dig hosszabban és hosszab­ban visszatérő fómotívum dúsul, ereje növekszik. A csúcson ezernyi apró cseppjére hullik a muzsika, lehalkul, majd visszacso­bog az alaphang, hullám­zik, kanyarog, és erősödve, sűrűive újra elindul fölfelé. Az ütemére himbálom ma­gam oldalra, előre, hátra, miközben bódító üresség tölti ki a távozó feszültség Szolványi törzsőrmester ak­kor, csak el ne kezdje nyom­kodni, rémüldözött tovább, kicsit már fáj is ettől a sok tejtől, folytatta az igen szava­hihető kismama, de nem kezdte el nyomkodni, szóval akkor látom - kezdi végre -, hogy egy foltban nem eszik a magot az átkozottak, dr. Ka­kupecz Márta kerületi fő­ügyész viszont minden to­vábbi ész érv hatására már ekkor elfogadhatatlannak tar­totta a nyomozáson hallotta­kat, sőt mikor Kerencsényi úr, nyugalmazott színmű­vész, a kerület kitűnő poétája azt állította, hogy az átkozott dögök (lett lévén itt szó a ga­lambokról) olyannyira meg­érezték a bajt, hogy a később centiméterekre odaeső test pontos alakjában nem szed­ték fel a magot, szétszalasz­totta a kihallgatást, nevetsé­gesség vádjával illetve az azon résztvevőket. Elment maguknak a józan eszük, va­lahonnan kilökték a szeren­csétlent! - mondogatta, te­gyen fel egy kávét Piriké, Kerencsényi úrtól meg kérje­nek bocsánatot, majd megbé­Zelei Miklós helyét. Mielőtt a zene a csúcsra éme, hirtelen meg­szakad. - Tekerjük vissza a ka­zettát! - hallom a konyha­lányt. „Megnézem, mi van odalent!" - ez volt az ő hangja, jó szelet csapott a nyomában a lengőajtó, amint előreszaladt. Mihelyt leért a műmárvány előtér­be, rögtön a magnó elé állt, és ritmikus mozdulatokkal lazítani kezdett. A diszkós keze ügyében nagy csomag papír törülköző, papír guri­gák, előtte több kupac kü­lönböző pénzérme, le és föl hatalmas forgalom. - Hozol nekem reggelit? - ez a diszkós hangja, mi­közben visszateker, s kez­kül, tette hozzá másnap, mi­kor látta, az öreg még mindig a galambokhoz intéz szózatot a Bánk Bánból, a kerület fris­sen tatarozott szökőkútján állva, és még mindig vagy húszan tömik a környék, most már tényleg legendásan szemtelen szárnyasait, de azok, már csak a szárított ku­tyakaját fogadják szívesen, a kukoricára oda sem biccente­nek. De dr. Kakupecz Márta, kerületi főügyész elszámítot­ta magát. A tér másnapra, ha lehet, még jobban felboly­dult, Kerencsényi úr, aki a vidék összes művelődési há­zában játszott már legalább egyszer, élményei mesélésére tért át, az igen szavahihető kismamának elapadt a teje, a kerületbe pedig tódulni kezd­tek az érdeklődők, mikor ki­derült: a lezuhant test leg­alább százhúsz éves. A rend­őrség újra megindította a nyomozást, Iváncsai száza­dos és Szolványi törzsőrmes­ter urak felszólították Kaku­pecz ügyésznőt, hogy ne árt­sa bele magát az igazságszol­gáltatás munkájába, százával dődik elölről a csobogó műzene. Könnyebbedve a sok ru­mos sörtől, én is szinte száll­ni kezdek fölfelé. Az ivás örömszerzése ezzel az átha­tó, nyújtózkodó érzéssel lesz maradéktalan. A faltól eltávolodom egy kicsit, a finom párával kö­rüllebegett, mézszínű suga­rat fölfelé irányzóm, így cél­zok a szenteltvíztartóhoz ha­sonló porcelánedényre. Ek­kor fedezem föl, hogy a jobb oldali elválasztó lemez, és a fal közötti résből, vagyis elölről, egy lobogó, fekete szem tekint rám. Már amennyire az én vagyok, an­nak ellenére is, hogy gyak­ran teljesen azzá változom. gyűltek a madarak a galamb szeretetéről elhíresült kerü­letbe, a gyanúsított Károlyi házaspár felsóhajtva rogyott le a konyha hokedlijére, ennyire öregek mi sem va­gyunk, pedig megettük már kenyerünk javát, mondta elé­gedett vigyorral a száján Ká­rolyi bácsi. Nem tudni biztosan, de talán a hatodik napon ért csú­csára a galambláz. Fáradtlábú spiritiszták dőltek a lángosos bódé falának, hogy könnyen megfejthető válaszokra lelje­nek az állatok viselkedésé­ből, a lángosos felvett egy ki­segítőt. Egy hónapig sem ment ez így, akkor lezárták a nyomo­zást. Az elhalálozottat isme­retlennek minősítették, Szer­gej Jevgenyíj Kuznyecovot senki sem ismerte, még Bi­kovóról sem hallott senki a kerületben, így hát minden elindult a maga útján, Kaku­pecz ügyésznó legnagyobb megelégedésére eltemették az idegent, akiről, bár sejthe­tő, mégsem állítható teljes bi­zonyossággal, hogy Szergej Jevgenyíj Kuznyecov. Szinte a csillogó csem­pébe ágyazódva, mintha nem is tartozna hozzá em­ber, a fehér csempéből ki­nőve ragyog a szem, bű­völve a kobrám. A pupil­lák találkozására gondo­lok, és kés szalad a gerin­cembe. Elfordulok, igazán nagyszerű találmány a cip­zár, máris mehetek kifelé. Ott jön mögöttem. Ala­csony, a haja brillantintól fényes, kékeszöld konfek­ciót hord, nyakkendője gu­mis, inggallérjának csücs­ke fölmered. „Szeretlek!" - olvasom a szája mozgá­sát. Sietek, hogy minél ha­marabb kint legyek. Ér­zem, ahogy néz, belém vájja a szemét, vetkőztet a tekintete. És anélkül, hogy eszembe jutna abbahagyni, rádöbbenek, hogy riszá­lok. Zoltán Csaba Betyárbecsület Amikor olykor egy-egy fölesküdött Cosa Nostra tag bíróság elé állt, hogy társai ellen tanúskodjon, a legtöb­ben azt mondták: az illetővel valami nem stimmel. Az élet különös fintorai viszik az embert néha tévút­ra. Az például, hogy olyan korba születik, amikor még nem tudják, mi az a dysle­xia. A kis Sammy pedig pontosan így jár. Hogy kép­telen megtanulni olvasni, ak­kor még devianciának szá­mít. Az iskola helyett aztán jön az utca, a csatározó gyermekbandák. Később föl­tűnnek azok a mindig jól öl­tözött, szép autókkal járó, a minél nagyobb befolyásért időnként véres háborúkat ví­vó férfiak, akikről Sammy apja mindig oly' nagy tiszte­lettel beszél: nagyhatalmú családok külső és belső tag­jai. Sammy előbb kültag lesz az egyik klánban, aztán bel­taggá fogadják egy másik­ban. A Gambino család ak­kori feje, akit később Sammy hathatós támogatá­sával mészárolnak le a nyílt utcán, fölesketi a fiatalem­bert. Ujját tűvel megszúrja, vérét egy szent képére csö­pögteti. Visszaút nincs. De Sammy-nek nem is kell. Ha­mar nagy tekintélye lesz, szó szerint értendő betyárbecsü­letét félve tisztelik. Hama­rost alvezérré teszik a Gam­bino családban, a piperkőc John Gotti alvezérévé. Sammy őt is tiszteli, esküjé­hez híven, mindaddig, amíg rá nem jön, hogy John már rég' nem követi a Cosa Nostra hagyományait, sorra megszegi a szabályokat. Csak egyet nem: a hallgatá­sét. Ezt végül maga Sammy sérti meg, leginkább dühé­ben: miért maradna állva ez az egy törvény, ha a többi már rég' összedőlt? Sammy vallomása nyomán a médi­asztárrá lett John Gotti mö­gött mindörökre bezárul a börtön kapuja. Sammy le­műtteti tetoválásait, gengsz­terműltjának emlékeit, de soha nem távolíthatja el ma­gáról az általa meggyilkolt emberek vérét. „Együtt kell élnem a tudattal, hogy ho­gyan voltam képes a Cosa Nostrát előbbre helyezni a feleségemnél és a gyermeke­imnél is. Egész felnőtt éle­temben azt gondoltam, hogy azok az emberek, akik isko­lába jártak és halálra gürcö­lik magukat, hülye tuskók, akik a könnyebbik utat vá­lasztották. Ma már tudom, hogy én voltam az, aki a könnyebbik utat jártam, hogy nem volt elég vér a pu­cámban ahhoz, hogy iskolá­ba járjak és küzdjek. Az volt a göröngyös út, amelyiknek én hátat fordítottam. " ­mondja Sammy az író Peter Maas-nak, aki hűségesen le is jegyzi szavait és remek dokumentumregényt ír be­lőle, akárcsak húsz évvel korábban egy másik hajlít­hatatlan, elveihez ragaszko­dó ember, Serpico rendőr történetéből. Utóbbit filmen A1 Pacino formálta meg. Amikor Sammy Gravano a bíróság elé állt, hogy tár­sai ellen tanúskodjon, a legtöbben azt mondták: a maffiával valami nem stim­mel. (Peter Maas: Az alvezér. Dokumentumregény. Ford.: Babits Péter. Alexandra Ki­adó, 1998.) Fölszednek

Next

/
Thumbnails
Contents