Délmagyarország, 1998. június (88. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-06 / 131. szám

10 KITEKINTŐ SZOMBAT, 1998. JÚN. 6. Hogyan kerültem oda? A dátumát is tudom, 1955. oktáber 28án vettem meg a szegedi antikváriumban Faragó-Jagamas egészvászon-kötésü kötetét, a Moldvai csángó népdalok és népballadákat. Előtte két napig osztottam-szoroztam, mert ára bár csak tizenkét forint volt, legalább egy hónapi reggelimbe került. Elolvastam, aztán fogtam egy marék papirost. OÍyat, amelyiknek csak egyik oldalára írtak. Földaraboltam, hogy dobozomba kényelmesen elférjenek, aztán elkezdtem cédulázni. Még csak második évfolyamunk indult az egyetemen, de én már a szakdolgozatot irtain. Innen a fertőzet. Az elsó mondat valahogy így szólt: eleven csángót nem láttam, élő beszédet nem hallottam. Közben elmehettem volna Egyházaskozárra, egyszer találkoztam is néhány áttelepülttel a dorozsmai szélmalom tövében, de engem a forrás éadekelt. A csángóságnak az az ága, amelyik vélhetőleg „elbliccelte" a honfoglalást. Neki se indult. Senki nem mondhatja, hogy elsiettem volna a dolgot, de tavaly nyáron már belegondoltam: nem biztos, hogy tíz év múlva is nekivágnék. Mire minden tisztázódott, eljött az ősz, a Kárpátokban hó, ólmos eső, várjuk meg a májust. A fagyosszentek után indultunk. Idén forrószentek lettek a fagyoskodókból, utána viszont hetes eső jött. Azt se mondhatjuk, hogy göröngyös utunk volt, minden ottanival térdig caplattunk a sárban. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének megszállottságig önzetlen ügyvezetője segített eljutni bennünket Szabófalvára. Szállásszerzőnk tavaly végzett a szegedi főiskolán. Még mindig munkanélküli, mert az összes nálunk végzettek diplomáját nyögvenyelősen se honosították. Volt szó ugyan az iskolai végzettségek kölcsönös elismeréséről, de állítólag a román parlament még mindig nem döntött ebben az ügyben. Ha erre a szerencsétlen országra veszedelem még mindig egyedül hazánkból jöhet, ráadásul diplomába keretezve, akkor a legsajnálatosabb dolog, hogy azt se hiszik el, van-e egyáltalán főiskola Szegeden. Hátha csak diploma-kiállító hamis hivatal van! Hej, de sokáig élt nálunk is ez az ostoba fölfogás, Nyugatra tekintve. Mintha édestestvére lenne annak a századokkal korábbinak, hogy Magyarországon kívül nincsen élet. Mi ennek a későbbinek szocialista változatától is megszabadultunk jó negyven éve már, ők még most is őrzik, állami szintre emelve. A főiskolát végzett asszonyka édesanyja meglepődött, amikor teljesen váratlanul megjelentünk náluk, és aranyosságában úgy nyakon öntött bennünket üdvözlő szavaival, háromnegyedét meg se értettük. Könyvből edzettem*ugyan füleimet erre a nyelvjárásra, tudtam a Szabófalván gyűjtött dalocskából, hogy Zegyediket megölelem, csukallom, Sza mászikat féleckábbre toszttom, vagy a Jugánban fölvettből, hogy Jén isztenem, gyójiszd meg, Fiélórábo nyihoszd meg, illetve Ha te ingem nem szeretsz, Még ed eszte szem keressz, de az ő szavainak talán háromnegyede román volt. • Mivé lettéi csángómagyar? (1.) Még láttam a sor végét A teljes hetet ide szántuk, mégis változtatnunk kellett. Ha már a negyven esztendő körüliek se beszélnek csángóul, és az idősebbek szavait is háromnegyedelnünk kell, akkor itt súlyos bajok vannak. Miért nem tanítja anyanyelvén beszélni a tipegő gyermeket a családi fészek? Mert sorra tapasztalta időtlen idők óta, megbukik az iskolában, ha töri a román nyelvet. Már Erdélyben eszembe jutott, kocsink sokadik döccenésére, hogy nálunk is dolgozott évtizedeken át a kódisgőg: azt a külföldit üsse meg a magyar guta, aki magyarul se tud. Azt azért illendően tudtuk tisztelni, aki odakint is szót ért akárkivel, külügyminisztereink közül is azokat becsültük legtöbbre, akik más külügyminiszterrel és kormányfóvel kötetlenül cseveghettek, de idebent mégiscsak más volt a levegő. Egy karámba szorultunk Romániával, akkor is, ha legfőbb diktátoruk időnként szerette a kikacsintó látszatát kelteni, gondolom, ugyanígy lehetett náluk is. Becsülték azt, aki más nyelvet is tudott, franciául szinte minden értelmiségi megtanult, de aki szülőföldjén anyanyelvén akar beszélni, és az éppen magyar, azt háromszoros román guta üsse, hetediziglen. A mi bolondériáinkat leginkább már csak rendőrviccek őrzik, náluk ez is eleven valóság még. Súlyát az évek múlása növeszti, sokaknak szinte elviselhetetlen már. Ami még rosszabb, legtöbben beletörődtek. A csángónál hithűbb katolikus közösség talán a világon sincsen. A második vatikáni zsinat ugyan egyetemlegesen úgy rendelkezett, hogy minden nemzet fiai anyanyelvükön imádhassák istenüket, de ez talán egyedül rájuk nem vonatkozik. Csángó származású papjaik nem értik szavát, már a himnuszban is említett olasz papok is A

csángóknak is van himnuszuk, és legalább annyira szent nekik, mint nekünk a mienk, vagy a székelyeknek az övék. Hatásvadász játék is lehetne, hogy egyik sorát tűzöm dolgozatom fölé, de nem annak szánom. Amikor Lészpeden magnetofonszalagra énekelte Kati néni, századok fájdalma csapott meg: Csángómagyar, csángómagyar, mivé lettél, csángómagyar? Ágról szakadt madár vagy te, elvettetve, elfelejtve. Olasz papokat kárhoztat szinte kurucos tisztességgel. A csángó talán az egyetlen töredéknép a földkerekségen, amelyik anyanyelvén nem imádhatja istenét. Pedig vallásosabb csoport talán nem is létezik. Gyónni se gyónhat másként, csak románul. Az iskolában meg se szólalhat a gyerek magyarul. Lépten-nyomon hallani mostanában öngyilkos szektákról. Szellemi öngyilkossággal ér föl, ha az anya azért nem beszél gyermeke előtt magyarul, hogy baja ne legyen belőle később. az ördög nyelvének tartották a magyart, és ez a megítélés ma is eleven. Csak románul miséznek a templomban, egyetlen magyar ének se hangzik már el, és gyónni is csak románul lehet. Azt a gyereket viszont, aki Erdélybe igyekezett tanulni, de indulás előtt elment gyónni, románul természetesen, csángó származású papja állítólag nem oldozta föl. Amikor hat évvel ezelőtt hozzánk indultak a fiatalok, sorra látogatta a szülőket, és azt mondta, kémkedni jönnek hozzánk. Szabófalviak, békességben - Kinek a javára kémkedtek volna? - Úgy tessék érteni, majd akkor kémkedünk, ha visszatérünk. Előttük egy ellenség van, aki magyar. Beszéltünk az egyik tanár úrral is. Kitűnő ember. Készül megírni a csángók monográfiáját. Nem tudtuk eldönteni, melyik honfoglalásról maradhattak le, mert azóta nekünk ebből is kettő lett, de ő egyiket se vallja. Azt mondja, ahogy a későbbi századok szétmorzsolták a kunokat is, a besenyőket is, miért éppen a magyarok maradtak volna meg? Ne felejtsük, a tatárokat csak tőlünk söpörte ki a nagy kán halálának híre, Moldvában tovább maradtak. Szerinte egyik királyunk telepítette ide a csángókat, határvédő gyepüőrnek. A nyelvük azért maradt ilyennek, mert a délebbiek két szoroson át is kapcsolatot tarthattak az anyaországgal, ők azonban el voltak zárva ettől is. Szakkörfélét szervezett az iskolában, hogy legalább olvasni magyarul is megtanulhasson, aki akar. Kolleganője lelkesedésében két gyermekét is beíratta, de amikor igazgatónak kinevezték, mindkettőt kivette, és hivatalból megszűntette a szakkört. Törvény van rá, hogy lehet, de folyamodni kell érte. A szülők beadványa eljutott Bukarestbe, addig ürgették-forgatták, amíg nem engedélyezték. Időközben ugyanis elment a tanügyi főkorifeus Szabófalvára, kiegészülve a megyei főemberrel, meg az igazgatóval, és itteni fogalmazás szerint a közelmúlt szekus eljárásaira emlékeztető módszerekkel egyenként hívatták be a gyerekeket „elbeszélgetésre", és meggyőzték őket, nem szabad oda járniok. Mit tehet egy jó tanár? A gyerekek ártalmára nem dolgozhat. Mi bilickézésnek hívtuk a Dunántúlon azt a játékot, amire leginkább tavasz nyílásakor jött rá az idő, Szegeden talán bigézésnek. Eső szünetében akkora tiszta helyet találtak az itteni utcai gyerekek, hogy elfért benne a luk, ahonnan rúgatni lehetett, de az elkapok már sárban állottak. Ugyanúgy játszották, mint mi, csak éppen románul számolták a lépéseket. Kerestük volna Lakatos Demetert, azt a megátalkodott költőt, aki képes volt az itteni nyelvjárásban írni verseit, de már meghalt. Felesége eladta a házat, és visszaköltözött szülőfalujába. Kötetei leginkább külföldön jelentek meg, az egyik például Svájcban, de mindnek olyan testes szószedet van a végére rakva, alapmű lehet mostani szakdolgozatíróknak. Egy-két gondolat erejéig még visszaugrunk a munkanélküli földrajztanárhoz. Amikor Szegeden harmadkort és negyedkori emlegettek a főiskolán, ő megkérdezte: és mit jelent az egykor? Akkor vették észre, nem is egyszerű mindenkinek a magyar beszéd. Egy éve itthon van, azóta román tévét néz, román könyvet olvas, és majdnem hároméves leánykájával is románul beszél. Berendezkedett a különélésre, mert lészpedi fétje ma is Magyarországon dolgozik, és csak ritkán járhat haza. Azt mondja, akik Erdélyből mentek Szegedre tanulni, azok közül nagyon sokan ott is maradtak, de a csángók mind hazajöttek. Pedig lépten-nyomon tapasztaltuk, a legelesettebb szülőnek is egy vágya van: gyermeke legalább nálunk lehessen. Akármilyen alávaló munkán is. Onnan nézve mi, itthon, Kánaánban élünk. Ahogy mi is emlegetjük Nyugatra menvén, miért nem ott állt meg hadával Árpád, úgy emlegetik ők is visszamaradó őseiket. Izraelben, Líbiában, Németországban dolgoznak legtöbben. Leginkább falvédőik árulkodnak, hol jár a félj. Udvariassági látogatásra elmentünk a polgármesterhez is. Leginkább az a gondolat dolgozott bennünk, annyira föltűntünk már, biztosan értesült rólunk, legalább lásson is bennünket. Az eredetileg színcsángó falunak számító Szabófalva elsó embere is csángó származék, de ő se ért csángóul. Úgy éreztük, fönntartások nélkül beszélget velünk, de tolmács közreműködésével. Akkor tudta meg, hogy földrajz-román tanárszakos kísérőnk nem tud elhelyezkedni sehol sem. Ő is járt Magyarországon, anyagi támogatást is kapott faluja, abból építettek egy egyházi óvodát. Invitált is volna bennünket, nézzük meg, mert olyan jól berendezett gyermekintézetet biztosan nem láttunk még, de nem maradt rá időnk. Megkérdeztük kísérőnket, nem adná-e oda kicsike gyermekét. Azt mondta, nem. Mert ott leginkább ájtatos imádkozásra tanítják őket, természetesen románul. Kár, hogy nem tudtuk megnézni. Kötetbe kívánkozik a kint töltött egy hét, most nincsen alkalmunk mindent elmondani. Indulás előtt olvastuk néprajztudósunk friss dolgozatát, amely szerint a csángók nem trágyázzák a földet, mindenhol rákérdeztünk, és mindenhol azt mondták, nagyon is trágyázzák. A műtrágya se idegen. Az úgynevezett magyar ekéről se tudnak már. Tudósunk értesülése hiteles lehetett ugyan, amikor odakint járt, de már nem az. Mindenestre beláttuk, ha hetvenötezerszer tapasztaljuk is a legelszomorítóbb ugyanazt, legföljebb egyszer írhatjuk le. Számba vettük, hány őscsángó falu van még, ahol már ennyire se beszélnek magyarul, aztán fájdalomtól eltelve átmentünk Lészpedre. Annakidején azt hallottuk valakitől, a csángók jelentették föl a rendőrségnél, ahogy megszólalt magyarul. Rendőrt ugyan sokszor láttunk, fél szónyi ütközésünk se volt velük. Amerre jártunk, kedvességből, magyarosnak tartott vendégszeretetből szikrányi hiányt nem szenvedtünk. Ők legalább száz év lemaradást emlegetnek tőlünk, ehhez én nem tudok hozzá szólni. Itt fogalmazódott meg bennem a legszomorúbb tapasztalás. Ha mindkét ország eljut az unióba, a nagy vasaló föltehetően egyformára vasal bennünket. Mire tehát fölemelkedhetnének a csángók is, már nem lesznek csángók. Ha valóban lehetne kötet mostani utamból, biztosan benne lesz ez is: még láttam a sor végét. Horváth Dezső >iiiíj»i |lilt .'iilllllli ji iv, «mi«ii»ii ii íj. tmjrfjyi »'••• i»> 111ii11ni ff. }». •ím jln ím hl! 1»i»