Délmagyarország, 1998. június (88. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-27 / 149. szám

SZOMBAT, 1998. JÚN. 27. IRODALOM 11 Podmaniczky Szilárd Szereptemle Szállnak a kemény lányok Ömlik a térre a zöld fű Kutyák kék fáknak döntve Jókora nagymama oktat Szétveti lábát a Hajnal Agyilag zokni a lába Homorú orra egy kegytárgy Hűlt fején sült fő Dudáját nyomja egy kocsis Gyereke pörög a porban Nájlon ingben telefonálja Ötkor már reggel fönt volt Élvezek zenélni ezekkel Mondja Dájmond a jódlis Tüdőm időtlen dudahad Tokája gallyon jajgató kályha: Egy bácsi kiabál csak így: Talán látható az átlón át! Hajtókáját eltolja, lemattolja Jattolva Jolánt, a tejfogú lyányt Ősz fürtjei közt nő ül egyedül Elhúzza a cigány a száját Bombázók rúzsoznak szabadon Egy galamb bolondul egy másikért Ablakomba bomba robban Láttam amit tán én láttam Szívem arasznyi szivarra visz lobog a hajam a tűzben csipkebokor, Solymosi Bálintnak fenékköd pampog ál a hajszán lenyúlt kéz csavaroz diót üstből eszem sült tököt pihe nélkül nem áll el a lúd repkény en pernyék kora elnyúlt nyárban fej száll b'őrredőkben romos telihold dantét döntő poklos dentál lefagyott bokor, szürke csiga kavicson dobsz a tó fölé minden rámegy erre-arra neruda oda tobozba zárt tölgy s tű beljebb egy gödör foka ezüstös méz, mézfúró visszahúz a gumipofa Mission: Never again (Zero G mix) egészen lassan fölépülni pontról pontra kiegyenesedni hirtelen megint összetörni csak félérzése hasonló tovább pontról pontra előbb a lábak a karok mozgalma később a fül a szem szabad pici bundák visítanak kavicságyon —• farkasok cintányért esznek a zsebekből ragasztószalagon nyulak futnak föl centinként még egy távolság talpfák és lemosott síródeszkák rongy szerű égi hasáb mintha a véletlen el találna tévedni a levegőn két pontban ugyanaz az illat az elérhetetlen visszanő odújába gömbre vált a végtelen aztán megint hirtelen mindent összetörni Érwerés Csak tusolok, semmi gyász egy edénnyi fénynyaláb fakózza - tompa puffadás talpra te patátlan állat magadból a legrövidebb útvesztőn át a járat Vörös István Húsvét márciusban Megrázta a fejét és prüszkölni kezdett - kezében épp az oltáriszentséggel. A szertartás menetébe így egy pillanatnyi szünet állt be, és behallatszott, hogy egy varjúcsapat húz el a templom fölött. Beesett a károgásuk, ahogy a napfénynek kéne beesnie az üvegablakokon, de idén március végére esik húsvét, és ennek a hajnali misének az idejében kint még éppen hogy csak világosodik. Köd van és hideg. A templom mégis tele. Mindegyikünk szatyrában egy darab főtt sonka, kenyér, egy-két főtt tojás, só, torma, amiket szentelni hoztunk. Mire a ködhöz hasonló tespedtségból a legtöbben fölemelik a fejüket, a pap már el is vette szája elől ünnepi ruhájának ujját, folytatódik a szertartás. Igen, itt a templomban hideg van, álmosító hideg. Megdermeszti az embert, mint békát a kó alatt, és vastag kabátja alatt visszaalszik. Visszakerül az ünnepi éjszakába, mikor a szokatlan hely miatt, ahol aludnia kell, nem tud igazán jól pihenni. Mert ahogy elnézem a körülöttem álldogáló férfiak és nők arcát, mindegyik úgy fest, mintha nem aludta volna ki magát. A húsvéti vendégeskedés, mikor a gyerekek hazajönnek Pestről, Fehérvárról, degeszre tömi a házakat, mindenkit kilök a saját fekhelyéről, este a film után kezdődik az ágyazás jó félórás rituáléja. A nagyszobából a Jutka-szobába hordják át a párnákat és dunyhákat, aztán vissza, az olajkályhában még morog a nehezen szabályozható tűz, mindenféle délutáni ülőalkalmatosságra, rekamiéra lepedő kerül, a feleségem kezében egymás után nyílnak szét ezek az élükre vasalt fehér kockák, végiglebbennek az ágyak fölött és leereszkednek. Sorban születnek a döntések, ki hol alszik. A lavór előtt többen várnak türelmesen, hogy megmosakodhassanak. Aztán egyremásra jelennek meg a gyerekek pizsamásan. A menyem jó éjszakát kíván, és illedelmesen eltűnik a Feri-szobában. A lányom befejezte az ágyazást, megy 6 is mosakodni, én még várok, várhatok, elüldögélve a legkülső szoba rövidke rekamiéján, ahol majd meg kell próbálnom aludni is, de csakugyan jobb, hogy utolsónak maradok, mert mindenkinek az én szobámon kell keresztüljárnia. Aztán negyed óra múlva már ott fekszem a dunyha alatt, ami hátul is, oldalt is jóformán lelóg a földre, a lábam az alacsony karfán kell tartanom, közben már valaki botorkál is ki mellettem sötétben pisilni, nekiszalad a dunyhának, ijedtében motyog valamit, Klárika az, a menyem, aztán becsapódik utána az ajtó, sose tanulja meg, hogy meg kell fogni. Valahogy mégis jólesik más helyen aludni. Összegömbölyödöm, leveszem a bokám a karfáról, most a térdem lóg le, és megpróbálok az ünnepre gondolni. Néhány napja, még munka előtt, kimentem ásni a szőlőbe. Sűrű köd volt akkor is, mint ezen a héten minden reggel, egyik tőkétől alig láttam el a másikig, az ásó már jóval előbb akadályba ütközött, mintsem hogy a talajhoz érkezett volna. Fagyos volt a föld, nehezen ment a munka, megizzadtam. Hirtelen mintha tompa lépéseket hallottam volna. Már erősen világosodott, de hiába, a köd miatt nem láttam semmit. Elindultam a hang irányába, fölfelé a hegynek. Errefelé ritkult a köd, a lépések azonban már nem hallatszottak. Semmi állapítottam meg, és visszafordultam. Ekkor azonban a földön friss patanyomot vettem észre. Szarvasét. Tehát mégis. Most már lábujjhegyen lopódzkodtam tovább fölfelé. Fokozatosan ritkult a köd, és valami rózsaszín derengést kapott a fölkelni készülő naptól. Megpillantottam a szarvast, de ugyanabban a pillanatban ő is megérezte a közellétemet, és elindult fölfelé. Nem sietett különösebben, de én alig bírtam lépést tartani vele. Újabb sűrű ködbe értem. Hosszú ideig nem is láttam és nem is hallottam semmit, és talán ezért, futni kezdtem. Csupa víz lett az arcom a szitálástól. Aztán megint megláttam a hátát a ködben. Lassan imbolygott, mint egy hajó. Vagy egy szekér. Mintha még a csengőt is hallottam volna, mint szüretkor, ha lovas kocsi hajt el a ház előtt. Mért követtem? Nem is tudom. Talán egyszerűen kíváncsiságból. Vagy mohóságból. Látni akartam. Közben fölkelt a nap, és a köd vékonyodni kezdett. Most jól láttam, ahogy a szóló második nagy emelkedőjénél megáll és visszanéz. Szarvasünő volt, közönséges szarvasünő. Néha megcsapott az erős szaga. Kimentem a borozdába, ott rohantam fölfelé. Felértem a szőlő végébe, az Öreghegy gerincére, ahol a tőkék a földútba futnak. Tudtam, hogy most valami érdekeset fogok látni, már jókora levegőt is vettem, hogy elállhasson a lélegzetem a meglepetéstől, de semmi. Már köd se volt. Lent a felhőből kiemelkedett a kis templomtorony, aztán lassan előkúsztak a házak is. Jobbra-balra forgolódtam, de már reményvesztetten. Úgy éreztem, elmentem valami mellett. Harangszót dobott föl hozzám a légáramlat, az orromban még éreztem a köd szagát. Ma sem haladtam semmit az ásással - jutott eszembe, és elindultam visszafelé. A falu felé kellett haladnom a hajnali fényben. Valahogy úgy tűnt, mintha most először lépnék be ide. Pedig sosem léptem be ide először. Itt születtem. Ez az ellentmondás elgondolkoztatott. Leültem a borozda magas oldalába. Ebből az ünnepi hangulatból az az érzés riasztott fel, hogy már négy óra van, és föl kell keljek. Körülöttem ezek az álmos emberek talán mind ugyanakkor tápászkodtak. A pap tüsszentése még ott visszhangzik a levegőben, és néhányan csodálkozva nézünk egymásra. Látom az arcukon, hogy ók is úgy aludtak, mint én, ők is tovább voltak fönn a szokásosnál, mint ahogy én, és őket is inkább a munka ébresztené föl, mint ahogy engem is, nem ez az álldogálás. Mire hazaértem már a feleségem és a lányom is talpon volt, csinálták a reggelit, a kályha, amit indulás előtt begyújtottam, jó meleget adott. Letettem a szatyrot a szentelt ételekkel az egyik székre, és ahogy a csizmahúzóval bajmolódtam, hirtelen valami facsarni kezdte az orrom. Sokan voltak? - kérdezte a feleségem - Hát... hát... hát igen mondtam tüsszentés közben. ő boszszankpdva nézett rám. - Na tessék, most jól megfáztál. Nem megmondtam, hogy ne maradj ott végig? Hemrilc László A bejárható filozófia S

zeretjük, amikor jámbor vendégünk sziszszent egyet könyvtárunk láttán, mert tudjuk, nem a színes gerincek rendezettsége késztette ámulatra. Szegény azonnal egyenes arányosságot vél felfedezni a könyvek mennyisége és gazdájuk szellemi tartalékai között. Nálam az elsó egy puha fedelű randa zöld Biblia, még a megboldogult Németh Gézától kaptam, aztán nyomában a tömény bölcselet. Platóntól Wittgensteinig. Egyszer még azt is elterveztem, hogy átrágom magam a Lét és idő-n. Sikerélmény = 0. Igyekeztem felzárkózni, ezért nekifogtam az ELTE logikajegyzetéhez. Legalább lettek volna benne képek, kiadós térképvázlatok. Azért továbbra is a filozófiai könyveim előtt fotóztatom magam. Leszek Kolakowski Kis előadások nagy kérdésekről ctmű könyve, nyugodtan állíthatom, tökéletesen olvasható. Tekinthetjük egy erkölcsi guide-nak a könyvet. Irányokat, az eddigieknél járhatóbb útvonalakat jelöl ki a diktatúrából előbúvó, bizonytalanul téblábolóembereknek. Szégyen nem szégyen, legtöbbünknek újra kell tanulnia a tettei s gondolatai feletti bábáskodást. A „nagy kérdések" ismerősen csengnek, de már az új viszonyok között, a szabad társadalmi-szellemi környezetben nyemek értelmet. Egyszerre kell kérlelhetetlennek és fenemód nagylelkűnek lennünk, hogy létezésünkben megőrizhessük, oda beemelhessük, ami igazán érték. Igen, a könyv tipikusan keleteuropéer-olvasmány. Kolakowski leszámol a nagy várakozásokkal, az új alapokra helyezett élet megváltó „intézkedéseivel", ugyanis az igazságok nagyon bonyolult módon szerveződnek bele viszonyainkba. így megtudjuk, a hatalom nem számolható fel, mert az anarchia csak még ördögibb zsarnokságot szülne, de a hatalom ellenőrzését következetesen gyakorolnunk kell. A szabadság emberi létünk alapja, de csak egy törvényekkel körülrajzolt térben. A törvények előtt mindenki egyenlő az emberi méltóság okán, ám a javak egyenlő elosztása merő képtelenség, naiv utópia. A tolerancia nem lehet egyenlő a közömbösséggel, a szabadság felszámolására irányuló mozgalmakat nem tolerálhatjuk és így tovább... Tizenöt előadáska, melyekből hiányzik a metafizikai brillírozás. Okos örömre, bölcs optimizmusra serkent bennünket, még akkor is, ha ó is nagyon jól tudja, a folyamatokban, amelyekben élünk, kevesebb az értő érzelem, a polgári jó ízlés, mint a fanatikus düh. A jó útikönyv semmiképp sem hosszú, nem túlontúl részletező, és nem áll szándékába értelmetlenné tenni magát az utazás aktusát. Kolakowski láthatóan szívesen mesél az ember azon elidegeníthetetlen képességéről, mellyel képesek vagyunk megkülönböztetni a jót a rossztól: fő csapásirány, de mesél még az unalomról, az utazásról, a matematikusról és a misztikusról is, az afféle végső kérdésekről, de soha nem tart fel, bármikor elengedi kezünket. Úgy gondolja, felfedezni egyedül a legizgalmasabb. (Leszek Kolakowski: Kis előadások nagy kérdésekről. Európa Könyvkiadó. 1998).