Délmagyarország, 1998. június (88. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-27 / 149. szám

10 IRODALOM SZOMBAT, 1998. JÚN. 27. kritikán túl Zoltán Csaba Révész Róbert fotója Háy János Ágens O

t betű. Voltaképp' a nyugalom, a biztonság, vagy akár az élet szinonimája is lehetne s a volánnál ülő nő számára az is volt. Még akkor is, ha a kopottas út fölött lebegő, zölden világító föliratból hiányzott az „O" fele, az „i"ről a pont, meg az „s"-ből fél kanyarnyi. Az estében lapuló motel akkor is Oázis volt, minden tekintetben. J-től 543 biztonságos kilométernyire feküdt s ettől már a levegő is más volt, ami körülölelte. A kocsi nagyot zökkent, amikor a kerekek elhagyták az aszfaltutat és rátértek a motel poros parkolójára. A földszintes épület előtt csak két autó vesztegelt. A bejárat környékét a reklámfölirat bizarr, zöld mázzal vonta be, de pislákolt az ajtó fölött egy buráját vesztett izzó is. Amikor a nő leállította a motort, a zúgás helyére benyomult a tücskök ciripelése, az autó kavarta por pedig lusta ülepedésbe kezdett. A nő hátradőlt az ülésben. Leizzadt, kapkodta a levegőt, úgy érezte magát, mintha az 543 kilométert nem leautózta, hanem lefutotta volna. Bár tulajdonképpen így is történt, hisz' esti autózása nem volt más, mint eszetlen menekülés J elől, kifelé J karmai közül, minél messzebb tőle, ahol már nincsenek haverjai, ahol már nem akadhat a nyomára, ahonnan nem tudja őt visszacibálni magához. A zöldes fénymáz már bevonta a nő arcát is. Megvénítette, pedig harmincnál nem volt több. Szemei alá táskákat rajzolt s kiemelte a bal szem körüli durva, lila vérömlenyt és azt a régebbi keletű vágást is, amely a baloldali járomcsonttól egészen a száj bal sarkáig húzódott. A rövidre nyírt haj kócosan meredezett, a fehér pólón pedig elmosódó izzadtságfoltok terpeszkedtek. A rövidszárú farmernadrág is merő csutak lett a nagy száguldásban. A kocsi hátuljában ott lapult az utazótáska mindazon holmikkal, amiket sebtében bele tudott gyömöszölni, az alatt a pár perc alatt, amíg J újból mocorogni nem kezdett. Ott feküdt a konyha padlóján, feje körül a kompótos tál törmelékeivel és egy ijesztően növekvő vértócsával. Akkor jött el a menekülés ideje, amely igen rövidre szabatott, hisz' amikor a nő kilépett a lakás ajtaján, J már nyögdécselt és kezeit a melle alá húzva igyekezett magát eltolni a földtől. Érezhette, hogy ezúttal megjárta, mert elfelejtett ordítani is, bár meglehet, egyszerűen nem volt hozzá ereje. Pedig J mindig, minden helyzetben tudott ordítani, átkozódni és ütni. Mindegy, kit, de főleg a nőt. Bal szeme alá a lila vérömlenyt egy villámgyors mozdulattal helyezte, aztán elégedetten hátat fordított. A nő félvakon támasztotta a mosogatót, amikor kezébe akadt a kompótos tál. Amolyan közepes méretű, hullámos szélű, füstös üvegedény. Belekapaszkodott a szélébe, aztán lesújtott. Valami hatalmasat röccsent és a tál szilánkokra hullott szét. J szó nélkül csuklott össze, odébb taszítva a konyhaszékeket, meg a mosatlannal teli asztalt. - Hahó! Jól van? A nő fölnyögött ijedtében. A letekert ablak mellett egy kövérkés öregember állt fehér atlétatrikóban, ócska szövetnadrágban. Bütykös ujjai közt hosszú, barna cigaretta füstölgött. Orrán vastag keretes szemüveget hordott, protézisre viszont már nem tellett, ajkai mélyen belesüppedtek fogatlan szájába. - Csak hallottam, hogy megállt egy autó, de nem gyött be senki, gondoltam megnézem. Jól van? A

nő azt hazudta, hogy jól, aztán lassan kikászálódott az autóból. Minden tagja fájt és a hólyagja is tele volt jócskán. Egyetlen lehetséges menedéknek a lekoszlott motelt tartottat, meg ezt a bamba öregembert, aki különös tekintettel méregette. Épp' kérdezte volna, hogy van-e szabad szoba, amikor kinyílt a motel ajtaja és egy negyven körüli, nehézkes mozgású, tagbaszakadt férfi lépett ki rajta. - Mi van papa? - kérdezte. - Úgy látom, ennek az asszonykának segítségre lesz szüksége. - kiáltotta vissza az öregember. Süket is lehetett kissé. Újra a nőre nézett. - Ő a fiam. Övé lesz ez a kóceráj, ha én kifingok. Kissé lassú fölfogású, de azért remek fickó. A nő halványan elmosolyodott és végre megkérdezte, hogy van-e szabad szoba. A fiatalabb férfi, aki közben odacaplatott hozzájuk, harsányan fölkacagott, fojtós konyakszagot lehelve. A nő hátrált volna, de a kocsi ott állt a háta mögött. A bűzös lehelet J-re emlékeztette. A férfin nem látszott, hogy észrevette volna rémületét. Csak vigyorgott és humorizált. - Másunk sincs, csak Üres szobánk! Meg jó piánk, igaz papa? Hol a holmija? A nő megkönnyebbülten a csomagtartó felé intett. Furcsa bizalomérzéssel figyelte előbb a befelé totyogó öregembert, aztán a fiát, amint kiemeli az utazótáskát, majd meglepő óvatossággal csukja vissza a csomagtartó tetejét. Oázis volt ez tényleg, mindentől, mindenkitől távol, még tán a jelentől is messze. A bejárathoz legközelebb eső szobát adták neki. - Csak hogyha valamire szüksége van, ne kelljen nagyon kiabálnia. - mondta az öregember. A nő magára csukta a szoba ajtaját. Bent is épp' oly' koszlott volt minden, mint az előtérben, mégis kellemes volt látni a szétfeküdt franciaágyat, a soha nem tisztított szőnyeget, a lakkjavesztett kétajtós szekrényt, a tükröt a falon, melyet szétfröcskölt szappan meg fogkrém foltjai borítottak, a mosdókagylót, melybe mindenfélét beleejthettek már, a zománc repedéseit kosz töltötte ki. K

ésőbb elment a folyosó végi zuhanyzóba és jéghideg vizet engedett magára. A zuhanyzótálca horpadozott alatta, de félgömb alakú bütykei jólesően masszírozták a talpait. A zuhanyrózsát is hazavitte már valaki, így egyetlen, vaskos vízsugár paskolta bőrét. Hagyta, hadd legyen jó nagy habja a tusfürdőnek, meg a samponnak, hadd vigye le róla a koszt, az izzadtságot és J minden ujjlenyomatát a melleiről, a fenekéről, teste minden pontjáról. Az öregember, meg a fia vad kártyacsatát vívtak az előtérben. Mindketten fölnéztek, amikor vendégük vizes hajjal, törülközőbe csavarva megjelent. Az öregember kivillantotta fogatlan ínyét, fia meg jókorát szívott a fogán s a szája sarkában fityegő fogvájót áttolta a másik oldalra. - Aludjon jól! - mondta ,i íerfi, bár látszott rajta, hogy nem sűrűn szokott ilyesmit kívánni. Valahogy sután hatottak a szájából ezek a szavak. Az öreg csak biccentett, aztán figyelmét újra a kártya felé fordította. A nő nem zárta magára az ajtót. Esze ágában sem volt félni. Már-már vidáman szárította meg a haját, aztán befeküdt az ágyba. A friss ágyneműnek furcsamód kellemes öblítő illata volt és emellett még tisztának is látszott. A könnyű illattal az orrában aludt el és merült bele szinte azonnal az álmok világába. A

fürdőszobában állt, tiszta ruhák között. J is ott volt. Az ajtófélfát támasztotta, kissé előregörnyedt. Fejéről vér csöpögött a padlóra, haját a kompótos tál szilánkjai pettyezték. Lihegett hangosan s a szájából előtörő konyakbűz lassan elnyomta az öblítő friss illatát. — Lássuk, mit tud a kislány! - mondta J. Nem a saját hangján beszélt, valaki másén, de ez a hang is ismerős volt. - Ne nyúlj hozzá, míg ide nem ér! - mordult valaki J háta mögött, de J csak jött, egyre közelebb, feje körül a fojtó konyakfelhővel. Kinyújtotta a kezét, hogy a lemosott ujjnyomokat újra a nő testére süsse. Sikoltott és rúgkapált, de az álom nem tűnt el, pedig oly messze volt már J-től. Az Oázisban kellett volna lennie és amikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy ott is van. Az ágyon feküdt, de az öblítő illatát elnyomta a moteltulajdonos fiának konyakbűzös lehelete. A férfi a lábain térdelt, miközben a karjait is igyekezett lefogni. Két bilincse is volt, melyek egyelőre tétlenül, de fenyegetőn csillogtak az ágy szélén. Az öregember az ajtóban állt, egyik lábával a szobában, a másikkal a folyosón, mint aki nem tudja, hol a helye. - Hagyd békén, hallod!? mordult újra, de a fia nem hallgatott rá. Tán nem is hallotta már. Ritkás tincsei a szemébe lógtak, orrlikai pedig pulzálni látszottak. A nő hiába tekergette a karjait, nem volt szabadulás. Nem volt más, csak a bagószaggal keveredett konyakbűz, a langyosan alápermetező verejték, meg az olajos bőrből serkenő, sűrű borosta. Végre sikerült sikoltania, ami pillanatnyi megkönnyebbülést hozott, de elszállt a semmibe, hisz' nem hallhatta senki. - Ne ordíts, a fene esne beléd! - lihegte a férfi, mialatt a nő karjait az ágy támlájához feszítette. Szerette volna már megkaparintani és használni a bilincseket, de segítség nélkül nem érhette el őket, ahhoz túl messze voltak. Az öregember meg nem segített. Odébb lépett az ajtóból, mint akit elkeserít az egész helyzet, de valójában csak utat engedett valaki másnak. A nő látta ezt, és váratlan megkönnyebbülés árasztotta el. J állt az ajtó6an, fején óriási turbánkötéssel. Arca térképszerű volt a rettentő véraláfutásoktól, csapott vállai a szokottnál is jobban görnyedtek. Jött lassan, egyre közelebb az ágyhoz, míg végül a nő fejénél állt meg. Letekintett rá, rezzenéstelen arccal szemlélve kínjait, csak a szeme árulta el, mi lakozik a fejében. Még mielőtt megszólalt volna, a nő már tudta a sorsát. - Ez nem ő. - mondta J tompán. - Bár hasonlít. A tiétek öreg, és kösz, hogy szóltatok. Az enyém majd visszajön magától. Nem lesz más választása... I

imbolyogva kiballagott a szobából, a hajnal meg lassan szétoszlatta a neonreklám bizarr, halványzöld fényét. Évek óta - így kell kezdenem, bár kevesen tudják az Ágens névvel budapesti és vidéki alternatív zenei rendezvényeken találkozhatunk, önálló koncerteken (Mediawave, Petőfi Csarnok, Egyetemi Színpad stb.). Mert az Ágens korántsem valami titkos ügynök, legfeljebb egy titokzatos lány, különleges színpadi figura, aki hol erősen volt kifestve a végzet asszonyát alakítva, hol mintha közülünk jönne, mert hát közülünk való is, csak valamiben mégis különbözik, legfőképp abban, hogy mi hallgathatjuk, amit ő csinál (énekel), ő meg jobb, ha nem hallgatja azt, amit mi csinálunk (ha énekelünk). Mi persze nem merészkedünk föl a színpadra, csak a nézőtérre, amikor felcsendülnek a mágikus dallamok. Mert bár kortárs zenéről (esetleg alternatív zenéről, undergroundról stb. - frazeológiai zűrzavar e téren) kell beszélnünk, hasonlatként nem Cage-et, Stockhausent, Reichet vagy Varesét kell felhoznunk, hanem a primitív népek mágikus szertartásrítusait, könyörgő és siratóénekeket, a pogány világ drámai dalait. Torokból, garatból, gyomorból, az egész lényből törnek elő a hangok, mintha Ágens nem pusztán éneket akarna a levegőbe pergetni, hanem a hanggal megragadni minket, hallgatókat, és áthelyezni egy magasabb (vagy legalábbis másik) dimenzióba. Mágikus dalok, melyek a túlvilág lényeit idézik meg: ártó és jóságos szellemeket, holt lelkeket és eleven Isteneket. Mivel pedig ezek a szellemlények, s az általuk képviselt indulatok a világ kezdete óta változatlanok, az ének felhoz valamit emberlétünk őstörténetéből, abból az ősvilágból, ahol (Jing)-Jung mester archetípusai bujkálnak. Éppen itt van a kutya elhantolva: vagyis ez a zene a mélylélek sírboltjait feszegeti föl, de ne gondoljunk holmi hullagyalázásra, hiszen tudatunk fogalmi-racionális védőpajzsa mögött az eredendő szépség, harmónia, világrend nyomaira bukkanunk. A misztika, a mágia, amit Ágens dalaival kapcsolatban hajtogatunk, nem a sötét erők felszínre juttatását jelenti, inkább valamiféle (Hamvas és Guenon után szabadon) eltűnt aranykor megidézését, ami persze lehet, hogy sohase volt, mégis emlékezünk rá. Obskurus fejtegetéseinkből azonban szaladjunk vissza a zenéhez. A lány áll a színpadon. Teljesen lány, nem kell ráírni, mindenki tudja, aki férfi és odanéz (hu - mondják néhányan, hu-huhu-hú). Aztán elindulnak a hangok, finomak, vadak és durvák, operásak és csiszolatlanok, simogatók és pengeként fülbehasftók, s kireped a lány az erotikus vonzásból, bele a felfedettségbe, abba az állapotba, amikor a lélek gátak nélkül - legalábbis így hihetjük - megmutatkozik előttünk, ekkor már nem énekesnő, csak énekes, aki megtalálta önmagában saját elveszett párját. Yolt hang és voltszínpadi szereplő, de nem beszéltünk még a zenéről, mert nem pusztán egy hang jön'Je a színpadról, hanem az ének alatt hangszeres kíséret (demóban), vagy ha hangszer nincs, a saját hanggal vannak előkészítve a dalok, hogy egész kórusként hangozzanak vagy csak egyik (az élő) felesel a gépről jövővel: Ágens, mint önmaga kórusa és énekestársa. A ritmikus, a repetitív kortárs zene és a rock hagyományaiból építkező zenei alátétnél szükséges egy nevet említeni: Boudny Ferenc. Ágens eddigi zenei elő(re)lépéseit sokban befolyásolta és segítette Boudny Ferenc, aki mint zeneszerző és a hangmixelés zsonglőrje sokat tesz a produkcióhoz, olyan effekteket hoz ki a hangokból, amilyenekre még a vájt fülűek se számítanak. A fentebbiek segítségével az olvasó némi képet kaphatott az Ágens-féle zenei produkcióról: láthat egy fiatal lányt a színpadon, aki artikulált és artikulálatlan hangon arehaikus törzsi énekekhez, sámándalokhoz fogható hangzivatarral áztatja el a hallgatóságot, hol csak a hang magában, hol erős ritmikus aláfestőzenével. A dalok címe is utal az „ősi" megjelenítésére: Bűn, Átok, Lélek, Keresés (stb.). Ennyivel és egy-két elcsípett koncerttel kellett megelégednie az érdeklődő zenerajongónak egészen ez év májusáig. Mert sokféle beszéd járt énekesnőnkről, de technikailag igazán színvonalas, bárki számára hozzáférhető felvétel nem állt a nagyközönség rendelkezésére. Ágens népszerűsítésére egy kortárs művészeti folyóirat vállalkozott, a Balkon. Itt rögvest fölhívom a figyelmet az említett lapra. Aki még nem lapozta: érdemes. Teljesen kortárs, abszolút művészeti és minden ízében folyóirat. Éppen annyira színes, mint a kortárs művészet (színvakoknak fekete-fehér oldalakkal). Tehát ez a kitűnő lap májusi számában afféle mellékletként piacra dobta Ágens első CD-jét. A lap hoz egy beszélgetést is, amit az alternatív music world, rettenthetetlen szakértője Marton László Távolodó készített. Ebből egy-két dolgot megtudhatunk az Ágens-létről, világfelfogásról, művészetről, mindennapokról, plusz pályakép a fontosabb állomásokkal. (Kispénzűeknek felhívom a figyelmét, hogy újságárban vehetnek egy CD-t is) A lemezen hét szám van, többnyire abból a zenei anyagból, amit a művésznő a Vígszínház Szálemi boszorkányok előadásához készített. Sajna a hét számból csak egy a megzenésített, s ez az egy kissé monotonná teszi a válogatást, de minden kritika ellenére ez itt egy hallgatható anyag: tök jó minőségben egy rendes mustra Ágensből. Persze bízunk benne, hogy a húsz perces összeállítást hamarosan (jól informáltak szerint ez év őszén) követi az igazi nagycédé. Addig is hallgassuk meg ezt. (Balkon. Kortárs művészeti folyóirat. 1998/5) .