Délmagyarország, 1998. június (88. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-19 / 142. szám

8 SZOLGÁLTATÁS PÉNTEK, 1998. JÚN. 19. Zelei Miklós Nem hajtottak ki a házbul.. (Részlet egy készülő dokumentumkönyvből) Leégett fatemplom, Kárpátalja. (Fotó: Gyenes Kálmán) Nagyszelmec és Kisszelmec: magyarlakta ikerfalu a szlovák-ukrán határon. A település Trianon után került Csehszlovákiába, 1938 és 1944 között újra Magyarországhoz tartozott. A szovjet csapatok 1944 novemberében értek oda, s a politikai tisztek azonnal dolgozni kezdtek azon, hogy az elöljáróság kérje a falu felvételét a Szovjetunióba. A kisszelmenci bíró alávetette magát a sztálini önkéntességnek. A nagyszelmenci bíró megtagadta a kérelmezést, emiatt őt elmozdították a helyéről, de mire ez megtörtént, addigra kialakult a határvonal, s Nagyszelmencet már nem lehetett a Szovjetbe besorozni. Szülőket és gyerekeket, rokonokat, testvéreket vágott el egymástól az új határ. A falu két felében élő családtagok évtizedekig nem találkoztak, nem beszéltek egymással. A brezsnyevi időkben öt méter magas palánkot húztak a határra, hogy ne is láthassák egymást. Az alábbi részlet elbeszélője pontosan a határon lakott, a vasfüggöny az udvarára épült. N

egyvennégy novemberében jött oda hozzánk a határ, attól fogva nagyon sok bajon, nyomorúságon mentünk keresztül. Nehéz volt meglenni mán annyiból is, hogy két úrnak egyszerre nem lehet szolgálni. Nem akartunk bekerülni a beszpekára*. de jöttek oda nálunk olyan idegen emberek, akik nem bánták, hogy mivelünk mi lesz, csak ők beszéljenek át a határon. Ugye anyám azt nem engedte meg, hogy az udvarunkról átbeszéljenek, mert hogyha minket megfogtak volna, kihajtanak a házból. Kezdetben a falu népe járt átal a templomba is, Nagyszelmencbe jártak átal, meg onnan jöttek ide. Negyvennégy-negyvenöt telén még hagyták. Jöttek Szürtéből is, hogy mennek Nagyszelmencbe, a görög katolikus vagy református templomba, onnan meg engedték át az embereket a római katolikus templomba ide, Kisszelmencbe. Iskolába jártak oda innét. Még voltunk átal aratni is. Akik elvetették a búzát, kaptak három napot aratni. Aztán amikor lezárták a határt, jött a szigorúság. Nem szabad volt se beszélni, se semmi. De egyiknek ott volt az apja, a másiknak ott volt a lánya, férjhez ment oda, vagy testvérje, az mind akarta látni, vagy tudni, hogy hogy van, meg mint van. Az nem nyugodott bele egy se, hogy itt van a határ. A katona nem engedte, hogy átbeszéljenek. Elfogták őket, vitték Palágyba, a kaszárnyába, a pincébe. Lakodalom volt egyszer, és a vőlegénynek az unokatestvérit elvitték a pincébe, mert átbeszélt a rokonoknak. Elküldtek engemet, hogy menjek el érte. Adtak két félliter pályinkát. Odaadom a pályinkát egy őrmesternek. Odajött a többi, a nacsálnyik is, voltak hároman is. Mikor megittuk az egyik féllitert, én is ittam belőle, a tiszt azt mondja, tegnap kellett volna gyünni. Mondom, minek? Megkérdezni, hogy mit kell csinálni a fiúval, azt mondja. Reggelig itt fogjuk tartani, hogy eztán senki ne merjen menni a határhoz átbeszélni. És nem engedték haza a fiút csak másnap reggel. Mondta a tiszt nekem, azért csinálja ezt, hogy féljenek, ne merjenek odajönni. Ha ezt is hazaengedi, azt is hazaengedi, csak azért, csak azért, akkor oszt mindenki azt csinál, amit akar. V

olt egy ember, akit megfogtak, valami cipőbokszot vett átal, a katona, aki már hét éve volt katona, kapott hét év csurmát (börtönt). A másik katona kapott négy évet, az ember is kettőt. Ha valamit áthajltottak a határon, azt nem volt szabad fölvenni a katonának se. Azt csak a nacsálnyik zasztáva (a határőrs parancsnoka) vehette fel. Tanú mellett. Én is fel voltam jelentve, hogy járok átal a határon, hogy én vettem át valami kását. És avval a kásával háromszor voltam az ungvári várban a beszpekán. Két-két napot húztam ott le. Pedig cukrot vettem át, meg csináltak nekem Nagykaposon csizmát is, birgerit. Ötezerkilencszáz koronáért, de nekem nem került semmibe. Adtam átal cigarettát, és azért megcsinálták. Ezer darab cigarettáért cséplőgépet lehetett venni, olyan ára volt. Aki háromezer darab cigarettával elment a szudéta területre, mintha Amerikából jött volna haza. Ott mán nem volt veszélyes, csak innét át kellett vinni. Zsákokkal ment átal a cigaretta. Pályinkáért, cigarettáért engedte át őket a katona. Meg szöktek is. Voltak bátor emberek, akik átszöktek a határon, és elmentek Amerikába. Zsidók is mentek átal, Palágyból. Megjöttek a lágerből, aztán átszöktek. Nagyszelmencből a cigarettáért zsákszám hozták haza a szöget. Meg fehér cérnát, ilyen cérnát, olyan cérnát. És volt amelyik itt a határon hajigálta el, hogy a katona meg ne fogja. A nagykaposi suszter másnak is csinált csizmát. Nekem sárga birgeri készült. Varrott talpú. Igen szép volt, örültem neki, de nem mertem hordani. A muszkátul féltem, megkérdezi, honnan van, mit felelek rá? Jaj, jelentve is voltam, mennyit voltam jelentve. De átvettem nagykabátot is, két órát adtam át érte Szlovákiába, karórát. Még az ötvenes években. Karácsonyra volt a nagykabát átvéve. A katona őrségben állt, de már nekem igen kellett a kabát karácsonyra, megmondtam a katonának. Hallgass ide, aszongya, már várom, minden nap, minden percen, telefonon is, a leszerelésem. Ha lejön a leszerelési parancs, nekem rögtön telefonának. Már ment volna haza. Aszongya, de rosszul ne emlegessél engemet majd, ha elmentem innen. Köd van, én lenn állok a kerten. Meg van fagyva, ha vigyázol, nem marad nyom. Vedd átal. De ha egy tiszt idejön, és téged megfognak, én úgy fogok veled bánni, hogy nem tudok semmit. Vettem is átal mást is, másnak is, segítettem, ugye, magamon is. De félni kellett, igen félni. J

öttek nálunk tengerit hántani. Magángazdák vojtunk, bejöttek az oroszok, de még három évig magángazdák voltunk. Eljöttek négyen vagy öten, két asszony, három asszony, meg a szomszéd ember tengerit hántani. Amíg mind meg nem érkezett, a katona addig nem engedte be őket. Ott kellett ülniük a kapuban, amíg össze nem jött a mind, és csak egyszerre engedte föl őket. És ahogy bejöttek, a katona beleszámolt engemet is. Amikor mentek haza, azt mondja, egy hol van? Elmentünk a kaszárnyába, ott meg kellett várni, amíg a katona is bejött, és tisztáztuk, hogy elszámolta, mert engemet is belevett. Éjszaka gyalog elmentünk Palágyba, két kilométer, mondtam a tisztnek, hogy a katonával így is így áll a helyzet. Várjuk meg. Es fél háromkor mentünk haza éjszaka, mert a katona azt mondta, eggyel többen voltunk. U

krajnából, Kirgisztánból sorozták őket, kabardin nemzet is volt, meg az öreg isten tudja, miféle. Megszületett nálunk az első gyerek, márciusban. Mártának hívták. Eljött egy rokon, Ilonka, megnézni, az anyám azt mondta neki, vigyázz, be ne ess a sáncba. Ilonka visszaszólott, nem esek én bele, látok. És erre má azt mondták, hogy beszéltek átal a határon. Elmentem a katonáknál, mert a katona el akarta vinni Ilonkát, ő meg félt, és elmondtam mi történt. Akkor is a katonát meg kellett várni, hazamentem éjfélkor. De hány eset volt ilyen. Háromszor voltam a pincébe. anyám is volt a pincében. Az apámat elvitték, meghalt a lágerben. Szamborgban. A legidősebb ember volt, 1897-ben született. Eljöttek, hogy menni kell három napra dolgozni. Az orosz bejött, ellenség volt, statárium volt, csak féltek, ha a parancsot nem teljesítik, golyó. Apám is félt, ha nem megy, a családot kilövik. Elment, nem jött haza soha. Hány meg hány nem jött haza. Kezdetben nem építettek a határra drótkerítést, szántást se csináltak, hanem egy drótot húztak ki. Kisszelmencben nem volt kovács, itt a kertünkben átmentem a határon a nagyszelmenci kovácsnál, az ekevasért. A bátyám, apámnak a testvére, nagyszelmenci lakos, veszekedett, ne járjak át a határon, mert én vagyok a családban a legidősebb, mi lesz, ha engem elvisznek. Jöttem haza, éjszaka volt már, és feldobtam egy gyufát, hogy nyugodtan aludjon, mert már átjöttem. Ekkor csak elfogtak engemet. A katona gyütt, mért villogtatom a gyufát, mi van nálam? Egy ekevas. Ekevas, honnan? Mit mondjak? Szlovákiábul. Ugye, ott nem lehetett hazudni. Ha azt mondom, a szomszédbul, elmegyünk a szomszédba, ott azt mondják, sose látták az ekevasat. L

etérgyepeltetett a katona a hídra. Térgyepeltem én a hídon nem is egyszer. Velünk szemben volt egy ház, annak a hídján. A másik oldalon, velünk szembe, nincs már meg, lebontották. Ott állt pontosan a határon. ók átszöktek, elmentek Nagykaposra, Szlovákiába. Ha valakit elfogtak a határon, ott kellett neki térgyepelni addig, amíg nem jött a másik katona, megnézték mi van nála. Féltek azok a katonák. De ha mán le van térgyepelve, nem támad. Ahogy elfogtak, felvittek a bírónál, Ignácz Janinál, jött a tiszt is, a parancsnok, megkérdezte, mi volt, hogy volt. Hát utána kidobolták, hogy senkinek nem szabad mennie a kovácsnál. Menjenek Palágyba, vagy Gálocsba, Ungvárra, ki hova akar, de Szlovákiába nem szabad. A tiszt fia persze átment a határon. A tiszt főzte nálunk a lekvárt, a fia is ott volt, átment a határon, megverte a szlovák katonát, aztán visszajött. A

kkor is bevittek, amikor hazajöttek az emberek a lágerből. A nagyszelmenciek útközben tudták meg, hogy idejött a falunkba a határ. Vagy három nap itt lapultak Kisszelmencben, aztán átszöktek a határon, haza. Az oroszok azt gondolták, hogy én rendeztem őket át, és elvittek. Éles Béla meg Gilányi Zsiga volt, aki átszaladt. Egyik még él, Éles Béla, a másik már meghalt. Éngemet meg elvittek Palágyba, Palágyból elvittek Szürtébe, Szürtéből a többit hazaengedték, énrólam elfelejtették, hogy ott vagyok, aztán eszükbe jutottam, és engemet is hazaengettek. Jöttem haza, de megint el akartak vinni. Eszaladtam, egy ólban bújtam el. Kerestek, aztán hagytak. Jaj, de régen vót. De a csűröket a határ mellett szét kellett szedni. A szlovákiaiaknak is, hogy a katonák mindent lássanak. Mert az emberek úgy szökdöstek át a határon, hogy beszaladtak az egyik csűrbe, aztán a másikba. Nekünk is jó tizennégy méter széles csűrünk volt, szét kellett szedjük. Ott a házunk a határon ma is, szép ház. Hároman vagyunk fiúk, mégse kell egyikünknek se. Eladni se lehet. Ami Őrben megért száz rubelt, az ott a határon már csak huszonötöt ért. Azóta sincs ebben változás. Azután menni kellett volna katonának, hát járni kellett iskolába, itt Kisszelmencben, hogy tanuljunk oroszul. Adtak nekem egy szprávkát, hogy mehetek este, meg a többit is hazakísérem, mert tanulunk oroszul. Minden héten egyszer vagy kétszer jártunk esti iskolába, hogy mehessünk katonának, még negyvenhatban. Úgy volt, hogy bevisznek, de aztán hét évig nem vittek magyar fiúkat szovjet katonának. Vittek innen dolgozni Donbászba, de én Donbászon se voltam, itthon maradtam mint családfenntartó. De a tanító se tudott oroszul, aki tanított minket. Később már mint traktorista a határon szántottam. A nyomot, a határszántást. Ingyen szántottam mind azt a sok földet a muszkáknak, a katonáknak. Traktorbrigádban voltam harminchét évig, a Tiszától az Ungig szántottam traktorral a határt. Tizennyolcszor is egy éven, semmiért. Később már fizettek valamit érte a kolhozban, de a katonák nem fizettek a kolhoznak. Csak beszóltak, hogy szántani kell, rá voltak szorulva, nem akartak a civilek nekik szántani. Én elmentem, nekem is kellett a kenyeret keresni, és tizennyolc nap is szántottam, tárcsáztam a határt. Nem gyerekjáték volt az. Amikor a katonák traktora nem volt jó, megjavítottam nekik, meg adtam alkatrészt. Volt ősmerteségem a Gorkij kolhozban, adott mindent, ami kellett. A katonák meg adtak nekem kaszálót a határon, a drótkerítésen túl. Nekem muszáj volt kenyeret keresni. Hogy átmenjek, nem is gondoltam arra sose. Hagyjam itt a családot? Muszáj volt betartani a szabályokat. Nem is volt velem soha semmi baj. Nem is lett volna jó. ha van. A tiszt odajött, és megmondta, ha megtudja, hogy az udvarunkból valaki átbeszél, még a házunkat is elviszik Szibériába. De nem bántottak, igen derék fiúk voltak ezek a muszkák. Sokba is került az nekünk. Húsvét volt, mindig meg voltak kínálva. Disznót megöltük, mindegyiknek adtunk belőle. Május huszonnyócadikán volt nekik a pogranyicsnyiki gyeny, a határőrök napja, akkor is mindig adtunk nekik. Júniusban vagy júliusban meg minden évben egy napos határellenőrzést tartottak, és nálunk ettek-ittak. Tizennyolc embernek főzni. Mi tyúkot levágott anyám! Láda pályinkát vittem, jött a határszéli parancsnok, Munkácsról voltak ketten, innen a zámpolit, aki a politikát rendezte. Kapitán vót a zámpolit, mindig a politikát izélte, hogy a muszka milyen jó, más meg milyen rossz, mindig arról beszélt, hogyan kell dicsérni az országot. Ez vót a zámpolit. Akkor volt két vagy három szlovák, a másikoldali csendőrparancsnok, a kolhozelnök, a pártszekretár, és mind hívott magával még valakit, meg én és az öcsém. A túloldaliak Szlovákiából rumot hoztak, de ők a pályinkát itták, az oroszok meg a rumot. Egyszer egy őrmester is volt velük, úgy berúgott, hogy nem talált vissza a szobába, amikor kiment, aszongya, bazmeg te, az a maszkószki! Mer maszkószki volt a pályinka. Maszkószki vodka. Átvittük az őrmestert a szántáson, ott voltak a tisztek, ott volt az autó, beletettük. A szlovák is vitte, én is vittem. Visszajöttem, nem mondta nekem senki, minek mentem. A tiszt küldött átal. T

izennyolcan voltunk az nap. Anyám levest főzött, húst főzött, nem a közösbül ment. Mondtam a kolhozelnöknek, ide figyeljen, adjon nekem ennyi meg ennyi pénzt, majd ledolgozom. Aztán le is dolgoztam. Semmit nem adott nekem a tiszt azért, hogy egy láda maszkószki pályinkát megvettem neki. Mi volt az? Egy korty a muszkának. Megitták, utána még danoltak, és hagytak minket, nem hajtottak ki a házbul. Hova megyünk, ha kihajtanak? * Beszpeka: a különféle szovjet belügyi szervek, NKVD, KGB ukrán népi neve, amelyet a magyarok is átvettek, s ma is használnak. Farkas Csaba A polgármester is ember Túlzás lenne azt mondani, ufónak nézem a polgármestereket - amúgy általában -, ám kétségkívül igaz: a körön kívülről szemlélem őket. Ezzel nem vagyok egyedül, ugyanígy nézi e területet az emberek 99 százaléka. Szemükben a városháza idegenforgalmi látványosság; valamint a toronyóráról plusz-mínusz egy óra késéssel-sietéssel leolvasható az idő, ha az egyén otthonhagyta az óráját. Nemcsak nem vonzó számomra a városháza, de nem értem a késztetést sem, miért igyekszik erőnek erejével oda bejutni, funkciót betölteni valaki. Reménytelenül kispolgári nézőpont az enyém, nem az ilyeneknek találták ki a demokráciát - és én még a jobbik eset vagyok, nekem nem kell elmagyarázni, a várospolitika nem az ördög műve. Ahhoz azonban egy Konrád Györgynek kellett regényt írnia, hogy el tudjak képzelni valamit a polgármesterség lényegéből, igaz, számos áttétellel, amiképp a tévéképernyőn keresztül érzékelhetjük a bemutatott holdfelszínt. Konrád György a városigazgatás eszenciáját azáltal tette fölfoghatóvá számomra - polgármester-hőse eredeti foglalkozásának a rendezést adta, s egy rendező, ugye, mégiscsak más. Ha a polgármesterségről lefejtjük a hatalom rétegeit, kiderül, a városvezető éppen olyan alkotó, jó esetben, mint a rendező. Tombor Antal, a Hagyaték c. Konrád-regény - most jelent meg, a könyvhétre polgármestere átfogó vízióval rendelkezik Kadron városáról, arról, miképp lehetne e várost minél élhetőbbé tenni. (Mindezt nagyon emberien teszi a könyvbéli bürgermeister, érzékeltetve, a városvezetés nem ún. királyi út: „Gyűröm a polgármesterséget mindennel együtt, ami vele jár, csinálom a családért, a városért, a polgári létalapért, hogy meglegyen, ami kell. Gyűr a polgármesterség is engem".) Konrád György tudatosan von párhuzamot a közigazgatás és a művészet között: (egyszer eljön az idő), „amelyen az addigra elkészülő művet zavart figyelmükben részesítik a fogyatkozó érdeklődők", mondja Tombor. Másutt: „A művészkollégák s a közírók kocsija gyors és fordulékony, ők saját nevükben beszélnek, buszvezető vagyok, lassú, nehézkesen forduló testem van, és hiába is akarnám, nem szökhetnék a nyomukba azzal az én súlyos testületemmel". Kandor polgármestere, nem sokkal azután, hogy részt vett a városvezetők csúcstalálkozóján, tolókocsiba kényszerül, s némi hagyaték hátrahagyásával tűnik el a világból. Éppúgy, mint a művész, aki, kilépve művéből, szerencsétlen kis nyomorult lesz. Mint az átlagember, kinek nincs miből kilépni, kinn volt és kinn marad. A polgármester is ember; ember a polgármester is. A könyv egyébként jó, ezt fölösleges is mondani. (Konrád György: Hagyaték. Palatínus, 1998)