Délmagyarország, 1998. június (88. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-19 / 142. szám

PÉNTEK, 1998. JÚN. 19. IRODALOM 9 Tandori Dezső Önvesztö Fok Belehalok. Nem akarom: nem akarok belehalni! Csak elzsibbadt az alkarom, egy hajnal, egy alkalmi nem akarok akarni; Önvesztö Dél-Brit Fok, „Beachy Head" egy délután, szombat esttől nem messzi, menthetett megint McGrath-taL Újra 5 az l-hez. Pásztor Bokra a piac neve; láncrakötött asztalok szerte, csokorba szemét. Hideg szél. Holnap egy hazaút. Zsebemben újság, benne Beachy Headről a szebbnél szebb képek. Maga a valóság: zuhan az öreg hölgy. A telefonfülkétől - öngyilkosjelöltek végszavazáslehetősége - szorgalom mentés ment egy őrültet. Józanság, adta kölyked! Még Totyid nevét - The Toiseach - játszd, meg, és ELÉG!! Csak Londontól ...Londontól Barátok Elégszer nem ismételheted, búcsúzol. Csak az a különbség, hogy a valódi eseményeket rákényszerítsd, kitöltsék a rovatokat. Lerótt múltú, portugál rozét vettél, miután a gijotintól, safott-tól titkosan megmenekedtél. Amid volt, elfelezted a Pásztor Bokra tér sarkán, s gyerünk. A mezőny rossz lova Barátok Nélkül volt. Akarván az akaratlant, megtetted. Még mindig csak a menekülés kezdete, ha nyered. Nem is hitted. Portugál üveg-ürülés. Nem közvetítették a futamot. Láttál pár árny-alakot. Ha ez itt nyer... feléd...! A legközelebbi...! Nyert. „Tédének újra Nincs Köze." „Ó, csak „igen...!" „ „ " ' 6 „Persze-nem... Menekülsz, de... , , , A nagy ellentet, mégis Barátok-nélkül-persze-nem: csak a ló, Barátok Nélkül...! A képernyőn: más a főhelyen, de fenti sarkában kékül, feketéllik a sprint, a kívüli ló - fogalmad sincs, melyik! JÖN! Honnét tudod, hogy az egyedüli mentséged, ha beérkezik? Az egyetlen csoki angol zsoké, Royston Ffrench - így - viszi, s mit se láttál, kábultan, hogy épp egy Ffrasson-Hayden neki a trénere. Vártál, láthasd meg a kivetített eredményt, betűvel, számmal. Fejedet, , fejet", két kézbe temettél, temetted - s éltetted! - öntudatlan kinn, csöndes padon, nem is a reményt. Barátod - van. S nyert Ffrench. Mégsincs IRGALOM. balog józsef Miért Háy? Mert tizenegy szive van. Lehetne másként egy szerelmes - szerelmi? - szerelem? - versekkel teli kötetben? Igen. Mások talán egyetlen szívvel írnák végig. De nem kell mindjárt valami bűnös transzplantációra gondolni, hogy a költő akkor most minden oldalon szívet vált, mórikál, alakoskodik. Fenét. Csak tudja - mekkora éghez, milyen súlyú szív dukál, s aztán, hogy, mi is légyen azzal a nagy, erős, piros szívvel, amikor az ember a földre költözik. Mert teszi a különbséget ég és föld között. Jó, nem akartam mindjárt a legegyszerűbbet az angyalokat mondani, akik végighurcolkodják a könyvet, tesznekvesznek, simogatnak, vigasztalnak - eddig rendben is volna -, ám igen-igen csábító jelmezt is öltenek - a csábitóét, úgy értem, s akkor jelentős a gond, mert lehet a jót is nem akarni. Mert másként jó a teremtményeihez Háy, mint az önajnározók és domesztikátorok. Azok a szelídítés mesterségével kérkednek, emez látja a vadakat, látja azt is, hogy harcra készek, és akkor maga lesz szelíd, elhajlik, megnő, összezsugorodik - mindegy - hirtelen, mintha ott se volna. Aztán egy üzenet. Még maradok. Stop. Esznek belőlem éppen. Stop. El fogok fogyni. Stop. Azt hiszem. Mert volt egy kötet nyolcvanas évekbeli költészeti kiadvány, könyv, elsőkötet?; nem is tudom Géczi János szerzette, s volt neki a címe, hogy: Léghajó és nehezéke. Most én azt nem állítom, hogy a költő fejébe ott függeszkednek a különböző elődök, mint afféle denevérek, és szíjják az adott költő vérét, s egyre dagad a fejük a múlttól nem szabadulván, s lógnak ott fejjel lefelé, fel sem tételezem, hogy a Valami nehezék cím az már volna a szabadon eső, léghajójától is szabadult^ s még úton lévő nehezékféle, nem jelentem ki, hogy a költő fejében ennek a múltnak nehezéke száll, elég, hogy magam rögvest láttam, hogy hajózik valami felém, s kérdeztem: micsoda? Mert nem közli - micsoda. Nem tájékoztat. Pedig nagyon szépen ír a földről, hová esnie adatott. S akkor az a hazaszeretet. Nagyon szépen ír egy lányról, aki nem érti, miért kellene éppen ott lennie, ahol ő - az, ezt író is - van. S akkor az a szerelem. Egy ebéd, ami bosszúból fő, az is nagyon szépen íródik, pedig micsoda? Csak egy leves. Akkor az a tagadás. A megvonás tőle. A távolság. A mérhetetlen messze. Hogy nem kell már. Nem kellesz! ltja, hogy valami újra / és ráesett, s a kéreg / apróhn felszakad, hogy a sérült rész alatt... valami megtapad. S, hogy elbírja ezt a szaggatást, mert bár ismeri az egészet, mégse azzal kezdi. Nekimegy a részleteknek, de csak mint aki hagyni szeretné, ahogy vannak. Jaj! Ravasz azért, ne tessék mindjárt a gyávák kegyelemkenyerét osztani neki! Mert kidobni azt a nehezéket vagy csak figyelni a zuhanást, s közben szinte spotszerűen váltogatni a perspektívát, mikor a lelkünk egyáltalán nem sportszerű, dehogy, a lelkünk az egy állat, az, mondom,Jiúst^ zabál, ráadásul nyersenT~sj aki nem szégyenkezik, az úgy jár, az úgy találja magát, azzal úgy esik; Mintha tudták volna: / nem úszhatják meg élve. Mert alig találtam valakit, aki ennyi fel-le és le-fel és időben is ezt persze, aki ennyire tudná a függőleges irányokat, s mégsem esik a helyek csapdájába, mert akkor inkább Budaőrs vagy Róma, hegy, völgy, domboldal, utcavég - ilyenek, inkább akkor a konkrétumok, melyeket tárgyaihoz választ, semmint, hogy nyűglődjék a megváltás vagy a kárhozat poklaival. Megintcsak e-vil. Civil esztétika és metrum. Neki nem rím, ha nem. A jobb hangzás kedvéért. Nem strófa a strófa, ha vége lebeg vagy talányos, afféle felhős, felhőfaló - ezek nem, dehogy. Mert ismertem egyszer valakit, aki nem Háy János volt. Háy Jánost ugyanis nem ismerem. Nem értekezek vele a leánybokákról, s nem isszuk együtt az unikumot sörrel, nem kapok a régebbi leértékelt vagy raktáron maradt vagy gondosan őrzött vagy hiánycikk köteteiből - hatot számlálhatnék akkor -, nem őrizzük együtt a lángot, közös matinén minket senki sem látott, de mindegy is, én magam Háy Jánost nem ismerem. Ismerek egy szőke fickót, akibe a mosoly; gyerek maradt, széles - amit betudhatnánk a szájberendezésnek is —, ha nem ismernénk a szemekből kandikáló gyerekembert, a mosolyra gondosan - nehogy félrecsússzék - szalmabajuszt ragasztottak, s a seprűs haj néha beleesik az arcba, úgy kell sepregetni utána, mint ősszel a még gyönge avart. Mert én a Horváth Jánost ismerem. Mert neki a szomorúmanóit is ismerem, akik a Háy-t is csinálták, és az angyalokat is ismerem, akik meg elviselik a Háy-t, jól tartják - gondolom. Mert ott látom az angylaokat a könyv tetején is, kékben röpülnek, két Holdjuk is van, hiszen így dukál az angyalok között, egyikök fönn, a másik lenn egymásnak fordulva, mintha hasmánt zuhanna egyikük, míg a másik hanyatt, közöttük fekete szenek peregnek, könyebb, ha a kép címét mondom - Igazi angyalt lesiró igazi angyal. Mert a sírás nehezékével is lehet könnyen ezt. Mert a trolibuszpótló pótló trolibuszt is a Horváth találta ki. Azért! Háy János: Valami nehezék, (versek, 1994-1996) Élő Irodalom sorozat, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998) Peer Krisztián A fény kettős természete Valami átvonul az arcomon. Látom az üveget. Sokszor azt gondolom, hogy becsapnak. Valamit előre megbeszéltek. Közvetlen környezetemben összeesküvés működik, a legrosszabb céllal. Egyáltalán: céljuk van velem. Rejtett szándékaik, pontos menetrendjük. Az a rend, amit készen kaptam, a dolgok rendje - nekik dolgozik. Rájöttem, hogy dróton rángatnak. De ez titok. Kezdjük az alapoknál, úgy egyszerűbb. Gyerekkorom felismerése: becsapnak, mint a többi gyereket. A felnőttek, természetesen. Kinevetnek a hátam mögött. Érthetetlen szavakkal beszélnek olyasmiről, amit egyébként értenék. (Boldog idők! Még elválik a fény a sötétségtől, valóságmagvától a szó.) És a képlet megfordítva is igaz. Például: eleven-is-ten. Gonoszul mulatnak azon, hogy nem értem őket, vagy ami még rosszabb: azon, hogy nem értem magamat. Direkt félreértenek, pontosabban: kiszúrják a szavak jelentését egy másik, ismeretlen síkon. Mindennek jelentése van, gondoltam gyerekkoromban - amit nem ismerek, amit kihasználnak. De ha összefognánk, mi, gyerekek - gondoltam tovább, mertem továbbgondolni, mert akkor még játéknak vettem - ha sejtéseinket összeadnánk bizonyítékainkkal! Ha elegen lennénk, meglenne mindegyik részlet, összeállna a kép. Tisztán akarok látni, kicselezni azt, ami amúgy is látható. „Mindent tudni akarok!" „Egy a valóság és ezer a ruhája" Mindet látni akarom! Levetkőztetni. Hogy csak akkor derüljön ki, melyik a legalsó réteg, mikor már tiszta meztelen. Visszatérő álom: elfelejtek felöltözni. Vagy egy másik történet (megtörtént): kidőlök azon a bizonyos bulin - már csak Winslow Homer: Ostorjáték kevesen vagyunk: akik távol laknak, ilyen állapotban távol - de nem alszom el rögtön. Nem tudom kiszűrni a kinti fényt, foszlányokat csípek el egy beszélgetésből, egyetlen beszélgetésnek hallom az összeset, rendet teremtek a kavalkádban. És hallom, hogy rólam beszélnek, és józanabb vagyok annál (csak álmos), hogy azt képzeljem, az egészet csak képzelem. A mondatoknak én vagyok a tárgya, igazi, tárgy, élettelen, szinte kedvem lenne mindent megmagyarázni, mit miért csináltam anno, és ez mit jelent. Mért vagyok mára más. Aztán ébredést mímeltem, rendben elköszöntem. Hogy beszélhetnek így velem, ha úgy beszéltek rólam? Gondolkodni a tömegközlekedésen, ez a dolog mióta tart, az új puzzle-ban megtalálható, elfér a régi összes eleme. Én is ilyen kettős életet élek, mondom magamnak, de nem, de nem. Csak velem ilyenek? Ugyanolyan vagyok, ellenkező irányba is működik? Aztán a szabad levegőn sírni, hergelni magamat, kiadni mindent, hogy holnap újra találkozhassunk. Bebizonyítani. Mit is? Mért hiszem azt, hogy aki megismer, megszeret? Honnan tudom, hogy ezen az elven működöm? Mért nem semmisül meg egy felismert törvényszerűség? Fennsíkra értem. A síkok összecsúsznak. Mért kell, hogy szeressenek? És ha megszerettek, mért lesz érdektelen az ügy? Amit most elmondok, igaz történet. Fontos ez? kérdezhetnéd, de neked nem osztottak lapot. A kérdés attól még jó: igen, fontos. Talán csak azért, mert fontos egyedül én vagyok. (Ha a „fontos" szót kihúzom, még értelmes marad a mondat.) Azt, amit magamról gondolok, azt, ami vagyok, nem igazolhatja más, mint hogy megtörtént, valóság, nem bízhatom a tiszta gondolatban. A valóság rólam árulkodik, kitalált történeteim a valóságról. (Te is magadra gondolsz, mikor ezt olvasod.) Esetleg azt még hozzá fűzhetem, hogy ez az én valóban én vagyok: Peer Krisztián, születtem ekkor és ekkor, súlyom stb. Lehet, hogy emögött valami újabb trükköt gyanítasz, túl sok mesebeszéd, olvasmányélmény volt már az életedben, úgyhogy könnyű nekem, azért merem bevallani, mert nem hiszed el, nem azért, mert nem igaz. Gyónásom szimpla hencegés. Kitalálok egy ént, ballonkabátot a mutogatós bácsira. De - esküszöm - nincs több csavar, mikor azt mondom, én, valóban magamra gondolok, az eltérés maximum annyi, amennyi mindig lesz a gondolkodás és az írás sebessége között. Én - erről eszembe jut Isten. Isten szeme mindent lát, elválasztja a fényt a sötétségtől, otthon van sötétben is. Isten szeme látja-e a tükröt? Vagy csak az üveget, a foncsort, a múltat és a jövőt? Vagy nincs mese, egyedül én vagyok?