Délmagyarország, 1998. május (88. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-30 / 126. szám

12 ÚJ GENERÁCIÓ SZOMBAT, 1998. MÁJ. 30. Bakos András Vastag, téli könyv HÁY JÁNOS Gróf Arzénovics Milutinné Dragan Gazi: Téli táj, 1973 P

akolta a fákat a hó, kövérek voltak az ágak, mint a sebesültek kaijai, mikor az ügyes szanitécek végigszaladták az elcsendesült harcteret, s bekötözték azt, aki még érdemes volt a kötszerre. Csak úgy fehérítettek a megbajosodott testek szerte, mindenfelé. A tér kövezete sem látszott vastagon takarta a hó, nem mutatkozhattak ki csak a lámpatestek, s a megkövérült fák. A színház falához szorultam, nem hogy a vakszél ne érjen, hanem a csetnik golyók elől, amelyek sűrűn szabdosták a teret, mikor egy magyarsapkát észrevettek. Kevesen bízhattak benne, hogy túljutnak ezen a télen, sokan nem is a továbbievésért fohászkodtak, inkább a gyors és hamaros halálért, ami majd úgy röppenti át a lelküket a főtér legén, mint valami ártatlan galambot a hirtelen szél. Alltam a falhoz szorulva, féltemben is egyenesen, ahogyan katonának állnia kell. Közeledett az előadás, a megvizesedett plakátokról olvashatta bárki: ma hatkor, mikor már rég búcsút intett a napvilág, s a légveszélyt rettegő gázlámpák sem gyulladtak ki, megkondul a színházi harang, s a messzeföldön híres artisták órányi varázsos műsorral kedveskednek a városka lakóinak. Nehézbundás nemesurak érkeztek, s kevesen polgárviseletben, hajlongtak egymás felé, kezet nyújtottak: Dobro vecse, dobro vecse, s haladtak befelé az ajtón, mint valami zsákba a gabonaszemek, sűrűn potyogtak bele a színház termeibe. Mért venne észre bárki is, miért szabadítana fel a félelem alól, mért tessékelne maga előtt befelé a meleg színházba... Az ellenség harcosa voltam, házaik fellobbantója, minden javaik elrablója, mégis vártam, hátha megritkulván a bemenő sereglet egy kis résen én is beférek, s ha nem is ülve, de a sarokban megbújva, úgy hogy ne lásson senki, végignézhetem az előadást. De amint megszűnt az érkezés, a színház hatalmas ajtóit lezárták. Csattant a vasretesz: készülnöm kell - gondoltam vissza a hótól elsúlyosult fák között, át a téren, lopakodva, kerülgetve a test megmutatkozását, amikor lovasszán suhant az épület felé, gyöngyön csilingeltek a lovak nyakába függesztett harangocskák. Ho-hó - kiáltott a férfi, aki a kantárokat markolta, s az állatok rendre megálltak a színház bejárata előtt. - Poslí szmo Grafice! - Hvalá - válaszolt a hátul ülő asszony, és kibontotta magát a melegítő irhákból. Lestem félve a megsoványodó asszonyalakot, ahogy szépséges ruhája kibomlik előttem, a gyöngyöktől hímes szoknya és a rövid kabát. Apró, tipegő léptekkel indult sietve az ajtó felé, ám az nem nyílott azonnal, hisz erősen be volt zárva. Míg a kulcsnak fordulására várt, elnézdelt arrébb a fal csíkjában, s tekintete elakadt egy sötétlő kupacban: - Maga mit keres itt? kérdezte tőlem magyarul. - Nagyságos asszonyom - válaszoltam - halálra elszánt az, aki keresztbe meri vágni a főteret. A szerb puskások mind csak arra várnak, mikor kaphatnak puskavégre közülünk valakit. A

z asszony egy pillanatra hallgatott, majd felém lépett, megmarkolta a karomat, s magával rántott az éppen nyíló ajtón befelé a színházba, ahol már elcsendesült a publikum, csak a cirkusz zenekara zajolt. - Vojnik je sza mnoj! súgta a jegyszedőnek. - Természetesen grófnő! - hangzott a válasz, s mi máris surrantunk fel a csillogó márványlépcsőn, ami bizony oly tiszta volt, amilyen minálunk az asztalterítő sincs. Lépteink meleg árnyat vetettek a hideg kőre, sorban, ahogyan haladtunk előre, föl, majd a lépcsőnél jobbra, be a páholyajtón, amin kis réztáblára vésve Gróf Arzénovics Milutinné neve volt. Alighogy leültünk, máris kiperdült a porondra egy fényesen öltözött férfi, s hangosan, sokfajta tréfákkal tarkítva felsorolta az est különféle produkcióit. Én keveset értettem az idegen szavakból, nem is nevettem, csak vártam, hogy felcsendüljönek újra a zenekar hangjai, s előlobbanjanak a függönyök rejtekéből a szereplők. A levegő tornászai, erőművészek, bohócok, kötéltáncosok, jöttek sorra mind, az ámulatba víve képzeletemet, ruhájuk aranytól, ezüsttől csillogott, arcuk kifestve mint a gyermekbabák, könnyed lépteikkel betáncolták a pódiumot, íveket véstek a levegőbe, mozgásuk olymód volt légies, mintha nem is evilágunk lakói volnának, hanem az Úr fényes seregének küldöncei; aztán megürült a színtér és utolsóként megint előkerült a férfi, hogy sűrű hajlongások közepette megköszönje a tapsokat, az érdeklődést; a zenekar hangos robajára mégegyszer kiszaladt mindenki a színpadra, búcsút intettek, csókokat hintettek a vidáman éljenző publikum felé. - Vége - szólt hozzám a grófnő. - Nos, hogy tetszett a produkció? Én akkor hirtelen félreértettem, a zaj miatt vagy mert figyelmemet még mindig a képzelet paripái röptették a varázsok világában, azt hittem a protekcióra gondol, hogy bemehettem az előadásra, s ezért nagy serényen mondani kezdtem, hogy nagyon tetszett, nagyon-nagyon tetszett. - Ha gondolja - szólt kisvártatva újra -, vendégül láthatom egy meleg vacsorára, s valami jóízű borra! - Nagyságos asszony, nekem ez már így is feledhetetlen élmény volt, ámha elférnék a cselédek között, egy kis hazai kosztot nem utasítanék vissza - válaszoltam, és máris indultam alázatoskodva az asszony után. A szán a színház ajtaja előtt várt, ahogyan nagyúri dámákat várni illik. A gyönyörű asszony könnyed mozdulattal felszökkent az ülésre, fedni kezdte magát a meleg szőrökkel, s mikor én is mellé kerültem, rám is perdített egy sarkocskát, egy kis darabot valami erdei állat súlyos borítékjából. Végigcsilingeltük a várost, átsurrantunk a téren, majd el a kereskedőházak mellett, aztán a külrészek omladékos helyei maradtak mögöttünk, végül az utolsó viskóktól is elszakadtunk, s a fákkal keretezett úton siklottunk a fagyhidegben vagy félórát. L

ámpavilág nem szökött ki az ablakon, csak a sötétségbe férceit vaksötét jelezte, hogy egy épület áll előttünk: Apró világ pislantott, valamely cseléd szaladt asszonya felé. Természetesként vette, hogy ketten érkeztünk, halk szóváltás, majd mi sietve haladtunk fel a lépcsőn. Aranyozott gyertyalámpák a fordulókban és fent az emeleten is, a lépcsővel szemben halkan kinyílt egy kétember magas ajtó, s a grófnő lakosztályában találtam magam. Szólni sem kellett, étel került az asztalra sebesen, és bor. Enni kezdtem, gyorsan, izgatottan, hónapok óta a háború semminő kosztján éltem, s csak mikor már némiképp megtellett a hasam ötlött eszembe: - Nagyságos asszonyom, hát a grófúr? - A gróf, a gróf az csak háborúzik, neki csak a háború, az a világ. Pedig olyan a bőre, mint a sejemkárpit, de a sima felület alatt, kócdudorok rejlenek, és rozsdás rugók - mondta aztán hosszan miféle élet az egy gróffal együtt lenni, micsoda boldogtalanság, s minagyon irigyli azokat az asszonyokat, akik hozzám hasonlókat kaphattak társukul. S míg beszélt, fosztotta le rólam a ruhát a kandalló melegsége miatt, hát bizony akkor csudadolgok történhettek velem, kár hogy nemis emlékezhetek rá. - Ezt igya meg! - nyújtott felém egy aprócska pohárkát. Az ital, ami ekkor gördült le a torkomon, mindent kitörült az emlékezetből, ha visszagondolok, a hímestakaróval fedett ágy képe ugrik a szemem elé, s aztán a puha fekhely, mint a levegő tornászai kipördült saját nyughelyéről, lendült egyet előre szobafaltól szobafalig, aztán még nagyobbat lendült és átlökte a kemény kastély oldalát, kilukadt a hideg télre, majd onnan is tovább egészen a csillagokig perdült, fel a magasba, a hold és a nap között csillázott, s talán ott volt a gyöngyszép grófasszony is velem, de erre nem emlékezhetek. Lengett az aranyos pöttyek között, mintha mindétiglen ott volna a helye, s amikor aztán visszaútra indult, hogy ebből a fényvilág messzeségből megérkezzen, már nem találhattam mellettem a gyöngyösruhás asszonyt, sem a fenséges palota nem ölelgetett. A városka volt megint, a hajnal s a hó látni engedte a főtér fáit, azokat a dagadozó ágakat, azokat a zokogó sebesülteket, akiknek szanitécek szorították testükbe a fájást, hogy míg élni bírnak, örökké csak jajongjanak, és gonosz szavakat veijenek a Teremtő orcájába, pedig mennyire nem tehetett ő arról a romlásról, aminek áldozatai lettek. És eltelt a negyvenhármas kemény tél, és újabb telek seperték mögénk az éveket, de én nem láthattam többé a gyöngyszép asszonyt, hogyan is láthattam volna, hisz szempor vagyunk csupán, nincs mihez jussunk lenne. S

okszor elmesélte a történetet, hol a cirkusz fenséges artistáinál időzve, hol az asszony szépségét dicsérve, s csak nagyon néha beszélt a sebesült katonák fájásáról, a havat átütő színfoltokról, ahol a fájdalom akarta áttörni a feszes kötéseket. Mintha ez mégiscsak jussa volna az embernek, mintha a Teremtőúr, mikor már orcája telis-tele lett mindenféle durva köpetekkel, ekként szólt volna vissza: Ez néked jogszerint jár. Fogtam a kezét, a felejtés itala gördült le újra a torkán, látszott a bőrön, amint a kis gömbölyű korty lejjebb és lejjebb jut, aztán az ágy kiperdült helyéről, s könnyen, mint egy madár, akit elkapott a szél, sodródott át az égsötéten, egészen a csillaggyöngyök udvaráig. Amikor Füst Milán naplóját olvasni kezdtem, az az érzésem támadt, mintha az író egyfolytában azt gondolta volna írás közben: az ember csak abban különbözik az állatoktól, hogy megosztja utódaival a tapasztalatait. Füst Milán szívesen megosztja velem a legfontosabb tapasztalatait, és ez jólesik nekem. A második kötet elején meg is fogalmazza ezt a szándékot, igaz, úgy, hogy közben valaki mást jellemez: „Reszket.... telitömné gyerekét bölcsességgel, mindazzal, amit látott és tapasztalt... Reszket, hogy mi vár reá, a szegényre... miféle lehetőség, ártalom... S minden hájával e földnek megkenné, hogy ellenálló legyen és rugalmas... Engedékeny és kemény... fából vaskarika. Mert sokat látott és tapasztalt s valami sok bizalma nincs az élethez." S hogy mi az, amivel Füst Milán „telitömi", „megkeni" az olvasót? A csaknem ezer oldalas, negyven éven át írt feljegyzés-gyűjteményben néhány mondatos filozófiai jegyzeteket és furcsa történeteket egyaránt találok. Csupán egy-két történet utal a korra; az írások nagy része azokról a dolgokról szól, melyekről az emberek ma is beszélgetnek; meg azokról is, melyekről nem szívesen beszélünk. Történeteiben pontosan a nevén nevez mindent; aztán egyszer csak abbahagyja a mesélést, mert közben fölvitt a hegytetőre, és látja, hogy tériszonyom van. Történet egy férfiről, aki beleszeretett egy nőbe, aztán, hogy kiderült, hiába, elhagyta az országot az első világháború után. Egy olaszországi kisváros mellett telepedett le, egy gazdánál dolgozott, majd maga is gazdálkodni kezdett. Minden héten bejár a városba, be kell vinnie a tejet, kocsin. Egy nap azonban a kisváros hídján találkozik a nővel, aki láthatóan nászúton van; a nő észreveszi, elcsodálkozik, aztán elfordítja a fejét. A férfi pedig tovább él a kisváros mellett. Hír egy férfiről, hogy összeesett a páholyban az előadás végén, társai ezt csak később tudták meg, sokáig ott toporogtak a páholy ajtaja előtt, csodálkoztak, miért nem jön már; egy nő megtalálja, ápolgatja, aztán úgy hírlik, az a nő később az ápolt férfi felesége lett. A Napló szerzője a Monté Cristo-történet megfilmesítését elemezve bebizonyítja, mennyire kilátástalan a bosszú. „...És már egyikük sem az az émber, akit én keresek... Én egy barna, mohó, éhes, tréfára hajló, tisztátlair életet és piszkos ügyeket szerető, gonoszan lobbanékony legényt keresek... És egy ősz, kielégült, fáradt, komolykedélyű, tisztes családapát találok - akit bizony nagy megpróbáltatások elé állított sok gyerekével való ügye-baja..." A legérdekesebben saját magát ábrázolja; egy fényképezőgép szlnszűrőjét tartja a szemem elé, és én ezen keresztül látok egy arcot, egy íróemberét, akinek az a mániája, hogy éjszakánként jegyezget, mert nem akarja, hogy elvesszenek a gondolatai, az ötletei, melyekből később dolgozni fog. Aztán van, amit meg is ír, és van, amit nem. A dicséretnek örül, a kritikába pedig szinte belebetegszik. A leginkább mégis a hűvös távolságtartás bántja: „Fontos dolgokról akarok veled beszélni, mondom Kosztolányinak - ő figyel, s közben szórakozottan legyorsíija, amit mondok." E feljegyzések szerzője tisztában van azzal is, hogy művészete inkább mondható görögösnek, mint a Babitsé, mert a mitológiai nevek és a klasszikus formák használata helyett a való élet katarzisait örökíti meg. „Kórház: micsoda közlékenység! Mihelyt lefeküsznek, megkezdődik. Öntik egymás előtt életük intimitásait." „Az alkohol nagyszerű fensőséget ad! Valami düh munkál a részegben, amelylyel tiszteletet és csodálatot parancsol a maga számára. Ajkáról ömlik a szónoklat, dől belőle a nagyszerű semmi. De persze ő erről, hogy az semmi volna, amit mond: mitsem tud, sőt, szegény fejében az ürességnek valami tartalmas, elragadó édessége van..." Kétszer már találkoztam Füst Milán művészetével. Tizenhét éves koromban, egy osztálykiránduláson az egri borospincék meglátogatásának napján megvettem a Füst Milán összes verseit tartalmazó kötetet.'ősz volt, a busz hazafelé tartott, én pedig hol tudtam, hol nem tudtam követni, amit olvastam. Amit akkor fölfogtam, mégis elkápráztatott. („Sírt az istenség!" - ezt olvastam.) Később kihoztam a könyvtárból a Feleségem története című regényt, és nagyon megkedveltem a hajóskapitányt, aki a felesége titkos útjait kutatja a városban, és az utcán összetalálkozik - a feleségével. Mindketten tudják, hogy a másik mi járatban van; aztán a nő megkéri a féijét, vigye el valahová. A félj pedig korcsolyázni viszi az aszszonyt; a nő boldogan sikoltozik és egyszer a férfi orrába kapaszkodik, hogy el ne essen a jégen. Néhány héttel ezelőtt pedig a makói könyvtár előszobájában, a vasasztalon, több régi könyv mellett megtaláltam Füst Milán kétkötetes Naplóját; száz forintot fizettem, és megkaptam. Leadtam az összes könyvtári könyvet, és egy hétvégén nekiültem, pedig a sógornőm szerint „a vastag könyveket télen kell elolvasni". Nincs igaza. Reggelenként és esténként olvastam a Naplót, Szeged és Makó között, a buszon. E kétszer háromnegyed óra között valahogy órák teltek el. Egyszer a kaszinóban ültem - a hatalmas ablakokon dőlt be a narancsvörös délutáni fény és megláttam az országos hírű fiatal politikust, akiről a nők lehalkltott hangon, mosolyogva beszélnek; odajött hozzám, bemutattak neki, bekapcsoltam a magnót, ő pedig leült mellém, hogy elmondja, amit a makói közönségnek szánt, közben pedig fájdalmas arccal a derekához kapott: „a lumbágóm!" Egy másik délutánon a képviselőjelölteket néztem; mosolyogtak egymásra, tisztelettel beszéltek egymáshoz néhány órán át, holott az előző éjjel leragasztatták egymás plakátjait. Néztem, néztem őket; aztán ismét véget ért egy nap: felültem a buszra, kinyitottam a Naplót. És időnként arra gondoltam, hogy ez a furcsa jelen is „gyönyörű múlttá, a fiatalság felejthetetlen emlékévé lesz valaha." (Füst Milán: Napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976)