Délmagyarország, 1998. május (88. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-30 / 126. szám

SZOMBAT, 1998. MÁJ. 30. STEFÁNIA- RIPORT 13 Térey János Árnyéksoför - Árnyékkormány-repríz A vezetőfülkébe képzelem az ördögöt, Árnyéksofőr az árnyékkormány mögött. Hogyha most nem merülsz alá velem, Elbuktatlak az évvégi vizsgán. Hűtlenséged szegénységi bizonyítvány. Piaci légy, aki most szemtelen Velem; aki most bánt, az döglégy Tetszhalott testemen. Aki most elereszti a kezem, Könnyűnek találtatik A patikamérlegen. A rontást januárra visszavetjük, Miénk lesz a nyert ügy. Aki most nem szorítja a kezem, Házamban többé nem lehet honos. Kétes egzisztencia Pihenni szoktam a vallatólámpa fénykörében. Biztonságos vakációm, elkövetett és elkövetendő vétkek között a szélcsend. Kivontak a forgalomból, a nagy számok törvénye alapján lekapcsoltak - ezúttal engem. Vallatólámpák fénykörében, végre itthon! Akárhányszor landoltam idegenben, ugyanannyiszor - bizony mondom - talpraestem. Soha hátizsákos turizmus, egyedül a bizonytalan kimenetelű, fűszeres kaland. Örülnöm kellene a zsíros falatnak, de partraszállásom napja máris panasznap. Fél fogamra sem elég a szenzáció, hullámverés kell, égzengés, színeváltozás; másképp nem tudok egyhelyben maradni Orrom előtt elhúzzák a mézesmadzagot, kirándulásból lehet még sima terepgyakorlat, hidegvérrel mérem föl a napos oldalt, ahelyett, hogy ernyedt testtel fogadnám a káprázatot. Kilencvenhatban a Michigannél, erőnlétem nyarán. A jócsengésü név azon a parton kevesebb, mint semmi Ebéd utáni sétám, Sherman Ave. Eső szitál, édes pangás, semmi dolgom, se szívdobogás, se pénzgondok, se otthon. Walkürök lovagolnak az Ambiance-ben, mikor leghátul helyet foglalok. Három asztal van lámpással fölszerelve, az utolsó jut nekem. Három óra hosszat maradok a seggemen, nem mintha pesti tűkön ülnék, viszketegen. Visszasírandó csoda, ajándék a júniusi rend. A kávégép mögött mosolytalan kínai nő, száraz kóró. Állandó délutános, mint én. Fekete őzek szemeznek velem, hasztalan, jó az átmeneti egyedüllét. A festőlánnyal levelezek, akihez nincsen szívem visszamenni Szigorú házirend: a vendég üríti ki maga után a hamutálat. Ismerik a pofáját, goloázt szív, mint Evanstonban senki más, fizet, és hagy a Clark-saroknál egy hűlt helyet. Hadarok a vallatólámpa fénykörében. Virtusból védem szétbombázott sáncaimat. Beszélőkém ilyenkor a legjobb, a harcos tisztázás igénye hajt. Vétkeztem legtöbbet pediglen: mulasztással. Táptalaj, amelyben nem eresztettem gyökeret. Fűtőtestek, amelyeknél szárítkoztam, hűlt helyek. Ahonnét leléptem, érdeklődés hiányában el ­Függtek tőlem, mint kemény szerektől: nők, akik valaha sétáltak a jobbomon. Olvasva krónikámat, hitelrontásért beperelnek. Hadarok, hogy már egy porcikám se, meg hogy az akkori eszemmel. Ha szakítok, miért mindig vasárnap? Nem voltak fix pontok azok, hanem csak világvégi, vetetlen ágyak ­Nem volt az jólfizetett állás, csak kétes egzisztencia, elláthatatlan feladatkor. Üljön helyemre új fiú! Lennék bár a teljesítménybérből élő álommunkás egy ködös ötéves tervben. Hidegvérrel összpontosítanék a feladatra, izzadó sztahanov, cigarettaszünetben fogadnám a káprázatot, ami a szélcsend két munkadarab között. Folyadékszükségletemre fogom a zabolátlan fogyasztást, ha üresjárat, ha vakáció van, engedek a szesznek. Megbékélni végre a ténnyel, hogy szabott ára munkámnak sosem lesz. Kolozsi László A lányok nem normálisak Jel Színház - Woyzeck. (Fotó: Révész Róbert) N em szerettem különö­sebben gimnáziumi osztálytársnőimet. Kivéve persze egyet, a legszebbet, aki máig érthetetlen okok­ból, bujtogatva persze önbi­zalmam, vonzódott hozzám, bár vonzalma nem sarkallt arra, hogy nőkről vallott né­zeteim fölülbíráljam, neta­lántán azon változtassak, és ne ostobának, gőgösnek és megátalkodottan földhöz ra­gadtnak ítéljen meg szinte valamennyit, és még első he­venyészett, vágyból tákolt, szerelmeim se bírtak rá, hogy roppant lehangoló vé­leményem legalább ne han­goztassam, lépten-nyomon, s olykor már arra a kijelentés­re vetemedtem, hogy a leg­nagyobb félreértés azon gon­dolkodni, mely nő szép, mert oly módon idegen a nő az esztétikában, mint egy tigris Európában. És aki a szépségről szólván képes a nőről is beszélni, annak vaj­mi kevés köze van ahhoz, ami valóban a szépségről szól: a művészetekhez, mert ebből a nők egyenesen ki­zárták magukat, és el sem képzelhető megértő női ol­vasó, hiszen ezek (így mondtam) oly módon élik meg olvasmányaikat, hogy szánalmat, undort, kéjt, von­zalmat, olyasfajta emberi ér­zéseket éreznek, melyek nemcsak hogy gátjai az iro­dalom tiszta élvezetének, de ékes bizonyítékai is annak, hogy ők egyenesen az olva­sással igyekeznek pótolni ezeket a zsákruhába öltözött életükből, íme bizonyítottan hiányzó érzelmeket, rajongá­suk, rajongás az átélésért, és ha így van, közük nem lehet ahhoz, amit én beavatásnak neveztem, beavatásnak: hogy az egykor volt tereket boldogsággal bírjuk újra. Reggelente első óra előtt, osztálytársnőim csoportosu­lásait figyeltem, ahogy rop­pant gúnyosan méregetik egymást, ilyes megjegyzése­ket téve a másik szvetterére: nagyon szép, tavaly, ha em­lékszel, nekem is volt ilyen, a legborzasztóbb mégis rosszindulatú sutyorgásuk volt, melyből akarva akarat­lan kihallottam néhány rész­letet, ha nem a leckét beszél­ték meg, áradoztak új parfü­mökről, cuki kis kosztü­mökről; Sáráról az egyik csendes és sajnos csúf osz­tálytársnőmről azt hallottam: olyannyira híján van az íz­lésnek, hogy zsabós blúzhoz képes lenne sportcipőt fel­venni, holott éppen az a lány mondta ezt, aki egy reggel azzal lepett meg, hogy kö­römcipőjéhez fehér frottír­zoknit húzott és fekete macskanadrágot; becsmérel­ték persze a fiúkat is (külö­nösen azokat) egyetlen leke­zeletlen pattanást sem hagy­tak szó nélkül, tetszésnyilvá­nításuk viszont olyan alpári volt, mint a sznoboké, egyál­talán sznob módon szerették a férfiakat, vagyis minden elegancia és nemesség nél­kül, tátott szájjal, kivéve persze Nikolettet, aki tulaj­donképpen a balek volt kö­zöttük. Ő volt az - minden nagyobb közösségben akad azt hiszem ilyen - akit okkal ok nélkül bántottak, ahogy Nikolett elmesélte, tettlege­sen is: szép göndör haját ci­bálták, kiszakították a haris­nyáját, csúfolták. Nikolettel egyszer képes voltam, ma­tekóra után a szünetben, fil­mekről, regényekről, Cho­pinről beszélgetni: talán ek­kor gondoltam először egy nőre úgy, mint lehetséges társra, ami persze még nem jelentette azt, hogy sző mi szó gyalázatos véleményem megváltozott volna. (Azt hi­szem zavarodottságnak lehet inkább nevezni, amit társa­ságában éreztem. Belészeret­ni, lehet, ezért lettem vég­képp képtelen.) A z enyémhez hasonló nőgyűlölettel, hétéves pszichológiai praxisom alatt csak egyszer találkoztam. A kisfiút Marcinak hívták. Má­sodikos volt akkor. Szülei hozták el karikás, szinte már szarkalábas szemekkel. - Hatodik hete nem alud­tam egy szemhunyást sem ­mondta Marcika. Gondol­tam, valamely visszatérő ál­ma miatt, ezért lerajzoltat­tam vele néhány korábbi ál­mát. Először egy álarcot raj­zolt, koromfekete álarcot, vi­lágító szemekkel, majd egy vaddisznófejű embert, szigo­rú vékony szájjal és agya­rakkal, majd két emberala­kot. Mindkét alaknak látha­tóan meredt fallosza volt. A következő rajza egy szem volt, nyolc tzelt lábbal, vagyis egy szembogár, egy tipikus fürkésző női szem, ami fölé azt írta: a mindent­látó. - Milyenek az osztályban a lányok - kérdeztem, mire azt felelte. - Minden lány egyformán hülye. - De csak van kivétel? - Kivétel nincs, a lányok nem normálisak. Értette ezt a szót, rámmo­solygott: - Az engem nem érdekel - mondta; biztos voltam benne, hogy érdekli, engem is érdekelt, már csak lombo­zódó hiúságom miatt is: ret­tegtem attól, hogy egyszer kihallok egy rám vonatkozó csúfondáros megjegyzést, de én is tagadtam volna - az a legborzasztóbb bennük, hogy teljesen fölöslegesek. - Ezt hogy érted? - kér­deztem. - Nem látom be, hogy bármi hasznuk is volna, még az okosabbikja is csak azért tanul, mert ezt váiják el tőle szülei, de én a női doktorok­tól egyenesen félek. - Miért? - Mert látom, hogy nem azért akarnak meggyógyíta­ni, mert szeretnék, hogy egészségesebb legyek, ha­nem azért, mert úgy érzik, ha már doktornak mentek, csinálniuk is kell valamit, és hiába kedvesek, tudom, hogy mindnek remeg a keze injekciózás előtt. - És akkor mire jók a nők? - Nem tudom. - mondta. Felrajzolt két x-et és kicsit távolabb egy x-et és egy y-t a papírra. - Ezek a kromoszómák ­mondta. - Nagyapával szok­tunk a genetikáról beszélget­ni. Ez a férfi, - mutatott rá a két x-re. - ebből is látszik, hogy a férfi harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb lény, és nincs szüksége ilyen felemás társaságra, mint a nő. - Ezt is nagyapa mondta? - Nem, a nagyapa sajnos szereti a nőket, azt szokta mondani, hogy mennyei vi­gaszunk a nők szívének édes hancúrozása. - Szó szerint? - Igen, ezt a nagyapa elég sokszor szokta mondani, és nagyapának most is van egy barátnője. - És milyenek a nagyapa női? Marcika mellettem ült az íróasztalnál, e kérdés után fordul csak felém, és kemé­nyen azt mondta: - Kurvák. - És a mostani? - Ilyen - és rámutatott a szembogárra. Egészen addig azt gondoltam, hogy Marci­ka esténként maszturbálni próbál, és az anyja a min­dentlátó, aki elalvás előtt módszeresen zavarja, rányit, esetleg meg is bünteti, de kezdtem enyhén szólva ké­telkedni a feltevésemben és inkább kíváncsiságból, mint Marcika miatt, elhatároztam, megismerkedem a nagyapá­val. Megkértem Marcika szüleit, hozzák magukkal legközelebb a nagyapát is, és egyáltalán nem meglepeté­semre a szülők megköny­nyebbülten bólogattak, mint­ha őket máris megszabadí­tottam volna az álmatlanság­ból. A nagyapa már másnap eljött a menyasszonyával. Is­mertem látásból. Az úszó­házban találkoztam vele, le volt barnulva és ha emlékez­tem, hát azért emlékeztem rá, mert kora ellenére izmos, kidolgozott teste volt, magá­nyosan járt evezni, killboat­ját a vállán vitte a vízig. Olyan kényelmesen és precí­zen készülődött, hogy akko­riban őt gondoltam a legha­tározottabb és legmarkán­sabb férfinak. A lánnyal, biztos voltam benne, soha nem találkoztam még. Mindössze két nő volt, akinek elsőrangú és kikerül­hetetlen szépsége már akkor mellbe vágott, mikor először megpillantottam, mert ez a szépség múlhatatlannak tűnt, és mindamellett megalázó­nak is, mert gyerekesnek gondoltam megpillantása után, minden nők iránt vala­ha érzett vágyam, és maga­mat oly magányosnak, ami­lyen magányos csak egy tig­ris lehet Európában. Elég so­kat beszélgettünk, és én úgy éreztem, álmatlanul fog jó néhány éjszakám eltelni: mert nem szeretném, hogy ez a nő álmaimba visszatér­jen, s inkább a tetőn kapará­szó galambokat fogom hall­gatni, sem hogy hangja bele­lebegjen éjjeleimbe, mert le­hetetlen lenne akkor, hogy vágyva vágyjak bárki után is, vágyva vágyjak a vissza­tért terekben megtapasztal­ható boldogság után, hiába lenne meg minden ugya­núgy, estikeillat, hintanyi­korgás, távoli kutyaugatás. És csak egyetlen dolog segí­tett, de ez egy olyannyira, hogy mosolyogva tértem ha­za, mosolyogva azon balga időkön, mikor még tudtam szívből gyűlölni a nőket: már rendelőmből kifelé tar­tott a nagyapa, amikor a lány visszafordult, és bizalmasan közelebb hajolva, hogy csak éreztem huncut mosolyát, azt kérdezte tőlem: - És szereted még Cho­pint? M eghökkenve néztem, ahogy távolodik, és csak amikor már visszaültem az íróasztal mögé, és köze­lebb húzódtam az asztalhoz, csaptam vigyorogva a hom­lokomra, bár örömöm kissé korai volt, mert mint említet­tem, nem egy, hanem két nő volt, akinek szépsége már az első találkozás alkalmával mellbevágott, és azon máso­dik kísértésen, már nem es­tem túl álmatlanság nélkül. Farkas Csaba La luna Ha Ferencváros, akkor fo­ci, vélné az ember, ám mi derül ki a Fényudvar c. könyvből, az, hogy a Fe­rencvárosban nemcsak foci van. Teljesen igazi, valósá­gos .városlakók járnak-kel­nek (majdnem azt írtam, „élő emberek élnek") e vá­rosrészben, s a footballra egyetlen mondatrész utal a kötet egésze során, amit most nem találok meg a műben, hiába lapozom, így csak részben idézem: valami zöldre volt festve, „mint le­hetőleg minden a Ferencvá­rosban". Már maga e tény is biztató, és sejteti: a szerző nem a bejáratott gondolat­menetek rabja. Egyáltalában, semminek sem rabja, így az­után akadály nélkül érvénye­sülhet a legtöbb mit egy könyv adhat olvasójának: a szabadság. A szabadságér­zés. Mintha kimenőt kapott volna a lélek arra az időre, amíg elolvassa ezt a kerek számban százötven, tényle­gesen százötvenegy oldalt. Semmiképpen sem sok, saj­nos, holott szívesen elidőz­nénk a kötetbe zárt világban. Mint egy enyhe adag káb­szer, amivel a gond csupán egy: hatásának hamar vége. Az ember ekkor elvonási tü­neteket produkál, kifejezett honvágya van a nem, nem a valóságos, hanem azon Fe­rencváros iránt, amit a kötet megidéz. Két kisregényt tartalmaz, egyik a címadó, a Fényud­var, másik a Holdpark. Két kamaszlány története, akik voltaképpen egy kamasz­lány, ám Herold Ágnesnek oly élménydús lehetett a ti­zenéves korszaka, hogy egy hősnő által nem is bírta ábrá­zolni, csakis kettővel. Úgy képzelem, elébb megírta a Fényudvart, majd kiderült, ez is kimaradt belőle, az is, amaz is, így megszületett a Holdpark. A gyerekkorból indít mindkettő - egyiknek a hőse Berta, másiké Szilvia s a felnőtté válásig tart, ro­konszenves őszinteséggel. Egyes nézetek szerint elíté­lendő, amennyiben szerző­nek mindenről „az" jut eszé­be („Nahááát, ez a Herold Ágnes miket ki nem ír!"), a helyzet viszont a következő: mindenkinek mindenről „az" jut eszébe, és leírásuknak olyannyira magától ér­tetődőnek kéne lennie, hogy még csak témának sem té­ma. Téma viszont - többek között - a leírások fényképé­lessége, ami korántsem vé­letlen: a Fényudvar hősnője fekete-fehér fotókat nézeget­ve idézi föl a ferencvárosi bérházban s környékén ját­szódó, rendszerváltás előt­ti-alatti gyerek- és tiniko­rát. A Fényudvar alapvető fénye vakítófehér napsugár (...„sütnek a járdák, tüzelnek a falak"), a Holdparké a sö­tét parkban bujkáló holdvi­lág („La luna", ismétlődik a lunapark-béli hangszóróból az ismert szám). Nappal s éj­jel. Fekete, fehér. (És közbül más, urbánus fények is, az esti, „reklámfény csíkozású Duna ", a hajnali, világosod­ni nem akaró, „tévéképernyő színű táj"). Berta szőke-kék, Szilvi éj sötét. Egyebek. így válik kerekké az ábrázolt vi­lág. (Herold Ágnes: Fényud­var. AB OVO, 1996. A hátla­pi ajánlást írta: Kardos G. György).

Next

/
Thumbnails
Contents