Délmagyarország, 1998. április (88. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-04 / 80. szám

10 IRODALOM Jónás Csaba Feljegyzések SZOMBAT, 1998. APR. 4. Schröder-Sonnenstern: A furcsán viselkedő házaspár kritikán túl • Sulyok Erzsébet Könyv, komoly zamattal A

mikor reggelenként, s ahogy Szentivánéj közeleg, egyre inkább hajnalonként, a gép elé ülök, hogy írni kezdjek, ma is gyakran elfog a kétely, hogy helyesen cselekszem-e. írás közben, mint kamasz koromban hajdanán, most is minden zajra összeriadok. Mintha valami gyalázatot kellene rejtegetnem a világ szeme elől. Es ha jobban belegondolunk, ez a rossz érzés egyáltalán nem alaptalan. Van valami mélyen a természet ellen való abban, hogy egyedül ülök egy szobában, beszélek, de a szám nem mozog, beszélek, de nem hallja senki. S mintha ez nem lenne elég, régóta gyötör, hogy hiába igyekszem a lehető legtisztábban fogalmazni, legőszintébb mondataimat is beszennyezi valami anyagtalan, valami valótlan, ami belőlem árad, de nincs hatalmam felette, valami, amit senki más nem mondhatna, s ezért végső soron, hazugságnak kell tekintenem. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt, amikor kamaszos hévvel merültem el a szellemi reprodukció kétes tisztaságú tevékenységében, egy az előbbinél jóval csekélyebb súlyú dilemma is mennyi fejtörést okozott. Az ismétlődő kudarcok nyomán annak megválaszolásáról, hogy miért írok, már lemondtam. De élénken foglalkoztatott, hogy amit frtam, miért teszem közzé. Választ erre sem találtam, ezért Szijj Feri barátomhoz, a tapasztalt költőhöz fordultam segítségért. (3 azt mondta, kár ezen törnöm a fejem: a dolgok rendje, hogy amit írunk, közzé is tegyük. Akkoriban különösen megnyugtatónak találtam, hogy ezt éppen ő mondta. Am annál nyugtalanítóbb volt, hogy az 1992-es Szép versek kötetben, a sorozat történetében először, a Feri nem járult hozzá a fényképe közléséhez, és ezzel olyan súlyt adott egy alapvető, e megnyilvánulásában azonban a legköznapibb arcát mutató problémának, amit én igen különösnek, sőt, érthetetlennek találtam egy „a dolgok rendjét" ismerő embertől. Elmondom, mire gondolok. Test és lélek, fizimiska és fantázia kényszerházassága engem is régóta foglalkoztatott, de úgy éreztem, hogy a fennálló kérdés: arcom hasonllt-e a versre, csak halvány visszfénye egy másik, ma már úgy látom, nagyon is kamaszos problémának, nevezetesen, hogy hasonlít-e a lélek a testre. Azt hiszem a válasz, nagyon is kézenfekvő. S hosszú az út, amíg eljut az ember odáig, hogy belássa: igennel válaszolni valóságos képtelenség, nemet mondani viszont gyerekes ostobaság. Az én válaszom, Háy Janó barátoméhoz hasonlóan, egy igazolványkép lett. Azt a képet küldtem el a szerkesztőnek, ami ma is az útlevelemben van. Ez a kép sem mentes minden póztól, dehát mégiscsak művészek vagyunk. N

ietzsche azt javasolja, hogy éljünk úgy, mint akinek minden pillanatát végtelenszer kell újraélnie. (Tatár György most bizonyára a fejét ingatná, de én hadd legyek ilyen egyszerű.) Nos, ez a súly alighanem bármely földi halandó életét összeroppantaná, mégis azt kell mondanom, hogy én jó ideje igyekszem, öntudatlanul (mert eleinte nem tudtam a nietzschei tanácsról), ennek szellemében élni. Ám ezt a tanácsot, ha szószerint veszem, nagyon is mesterkéltnek, azaz művészinek érzem, éppen ezért, egészen a legutóbbi időkig, a mondataimra alkalmaztam: azaz olyan mondatokat akartam (mi, amelyeket végtelenszer lehet és kell újraolvasni. Szerencsére nem értem célt. L

iszt Reminiscences de Don Juan-ját hallgatom a zongora Don Juan-jának pazar előadásában. Ez az a fajta nagyvonalúság, természetfeletti elegancia, amire sohasem leszek képes. Ugyanakkor örömmel nyugtázom, hogy nagyobb bennem a tetszés, mint a sajnálat e valójában el sem szenvedett fogyatkozás felett. „/ can always leave off talking, when l hear a master play". De nem mindig jutok túl ilyen könnyen a nagyság utáni, bevallanom sem könnyű, ostoba vágyakozáson. Alkatomnak még mindig akad számos olyan vonása, melyet nem szívesen fogadnék el adottságként. A

helyet, ahol laktam, most is ismerem. De túl sokat gondolkodtam, ráadásul a gondolkodás legszerencsétlenebb műfaját műveltem: arról gondolkodtam, hogy gondolkodom. A rendszerint sikerrel előidézett szellemi éberségnek nem adtam tárgyat. Ez az a fajta mulasztás, amit egy fró könnyen erénnyé kovácsolhat. A

mikor K.I. W-t azért marasztalja el, mert az nem képes Mahler zenéjét méltányolni, azt állítja, hogy e fogyatkozás oka W. zsidó-fóbiája. Anélkül, hogy átesnék a ló túlsó oldalára (noha semmi kétség, K.I. ezúttal is tendenciózusan félreérti W. szándékát), meg kell mondanom, hogy én Bartókot nem szeretem jobban azért, mert magyar volt. Akkor én már kozmopolita vagyok? N

agyon fontos lenne pl. megértenünk, hogy Vásáry Tamás, a magyar Bernstein, ez a kissé sápadt, ám karizmatikus felpezsdítő, aki a keleti kultúra bölcsességével felvértezve a zene lelkét kutatja, miért visel karkötőt. Vásáry Tamás, aki a hangjegyek mögött rejlő valóságot messzemenően előnyben részesíti a lélektelen precizitással, a szolgai másolással, az üres virtuozitással, vajon miért telepedett le újra itthon, megannyi külföldön élt év, zajos siker és neves hangfelvétel után? Szintén fontos lenne megértenünk, ám mennyivel könnyebb, hogy miért nem tér haza, hiába várja a magyar rög, Sir George Solti, századunk szemtanúja, ő ugyanis a Cantata Profana „szarvassá változott fiújaként", saját szavai, „nem fér be a szülei házába a nagy agancsával". Nos, megannyi izgalmas kérdés, gyajázatos inszinuáció, melyre választ kapnunk reménytelen, s sovány vigasz, hogy feltételezéseinket ők sem cáfolhatják meg. A

mindig szeretetreméltó Arraunál hallom, ahogy az egész testével zongorázik. Ütemesen ring a 86 éves, aprócska test. Beethoven Aszdúr szonátájának gyászinduló-tételét játssza és a testével ffazeál. Amit hallok nem tetszik. Talán Beethovenhez több test kell. V

alahányszor olyan mű kerül a kezembe, melyet szeretettel írtak, nekem is írni támad kedvem. Nem mintha így viszonozhatnék valamit, egyszerűen arról lehet szó, hogy e jó példa elől nem tudok, s miért is akarnék, kitérni. A Múzsák ritka ajándéka, ha valaki fenntartás nélkül tud dicsérni, ha képes egyszerre felidézni a hála és a rajongás egymástól igencsak távol eső érzetét. Es különösen nagyra tartom az olyan írásművet, ahol a tárgyszerű bemutatás és a józan értékelés hátterében valamilyen személyre szabott rutin, szerencsés esetben, egész szertartásrend, rajzolódik ki a maga finoman illeszkedő részleteivel. A figyelem szentelés rituáléjára gondolok, azokra a mozdulatokra, amelyek a világtól távol, az imádat kezdetét jelzik és idézik elő, bármiként nyilvánuljanak is meg. A mi esetünkben ez a napi olvasás, az ébredés és az olvasás szertartása, pontosan, az olvasás és az elalvás szertartása. A szóban forgó szerző távoli, ám személyes ismerősöm, ezért tudok róla egyet s mást, de ha nem így lenne, írásából akkor is kiderül, hogy számára a kitüntetett napszak az éjszaka olyan ember tehát, aki szellemét elalvás előtt dolgoztatja. Ő ugyan az esti, éjszakai olvasás szertartásáról ír, de semmi kétség, hogy amikor az olvasást feláldozta az írásért, a szellem gyakorlatoztatásának időpontján nem változtatott. És habár e bűn oltárán magam is rendszeresen áldozom, nem hallgathatom el, hogy tapasztalatom szerint a reggeli, hajnali szintén termékeny időszakról szerzőtársam nem jószántából mond le. E roppant férfias napszak a legtöbb könyvmoly számára terra incognita. A magyarázatot én abban vélem megtalálni, hogy ezek az emberek rendszerint, ha nem is törvényszerűen, silány testben laknak, s ez bizonyos kezdeti előnyök után felettébb megnehezíti az életüket, és bár ők ezt bizonyára hevesen tagadnák, a munka és nem utolsósorban a tapasztalatszerzés rovására megy. Különös viszonyban vannak a testükkel: parancsolnak ugyan neki, mégsem urai, s a test rossz szolgaként, ha csak szerét ejtheti, megrövidíti őket. A visszataszító porhüvely, melybe - sokuk így látja csakis valaminő gonosz tréfa folytán kerülhettek, szüntelen kerülőutakra kényszeríti őket. A szépség - átlagember számára szinte elképzelhetetlenül erős - vonzásában élő könyvmolyok a könyvtárszobából kilépve púpként cipelik rútságukat, s ez a testi fogyatkozás minden mozdulatukat esetlenné, egész látható lényüket szánandóvá teszi. Miközben szellemi balettjüket a szépség erőterében végzik, ők maguk afféle rútságzárványok. Visszatérve e nagyszerű szerzőre, akinek a lehető legtöbbet köszönhetem, ő maga nem feltűnően csúnya, ellenben aprócska és csenevész ember. Sárgás, viaszos bőrű, mint az erős dohányosok általában. A fogai hézagosak és sokhelyütt feketék, ha mosolyog vagy nevet, fel-felvillan az őrlőfogakba öntött amalgám. Orrát és a fülét kósza szőrszálak ékítik, amelyek egy-egy hevesebb légvonat nyomán, mint valami légzőgyökér lebegnek arca körül. Sokan erre csak legyintenének, és még akkor is az ilyenkor szokásos érveléssel sietnének a védelmére, ha elárulom, hogy ez a szerencsétlen flótás a női nem példátlan rajongója. Ez utóbbi vonás egyébként igen jellemző a könyvmolyokra, akik gyakran szinte farkuk rabszolgái, s gyanítom, hogy ezt nem a génjeikben hordják, bármennyire végzetszerűen sújtja is őket. Nos, ez a nagyszerű szerző, mintegy a visszataszító fizimiska és felépítés ellensúlyozására, a mások megnyerésére felettébb alkalmas egyéniséggel bír. Szándékosan nem mondtam, hogy megnyerő egyéniséggel. Ha bárki felkelti az érdeklődését, azonnal működésbe hozza megnyerő apparátusát, ami az ő esetében, kívülről nézve, gátját vesztett szófolyamként nyilvánul meg. S habár káprázatos műveltsége és sziporkázó intelligenciája is szóhoz jut, az összbenyomás mégis inkább a fecsegésé, az indokolatlan közléskényszeré, a védhetetlen tolakodásé. Ilyen közegben a káprázatos műveltségről és a sziporkázó intelligenciáról is előbb-utóbb kiderül, hogy csupán csali, alantas célok szolgálatába állított eszköz. A tetszésvágy és a korlátlan bírhatnék sajnos e sokra hivatott szerző egész köznapi lényét meghatározza. A legodaadóbb, szellemi kincseinek befogadására leginkább fogékony megfigyelők számára is kiábrándító az a sejtelem, hogy egy csókért meglékeltetné a fejét. Van valami mélyen lehangoló abban, hogy egy ragyogó elme egy egész élet során összehordott szellemi kincs legcsillogóbb darabjait gondolkodás nélkül, mi több példátlan elszántsággal, félig önkívületben önti a napról-napra változó, ám mindig is méltatlan, mert e ragyogást befogadni képtelen, fruskák elé. Szeretném azt hinni, hogy igazságtalan vagyok, hogy szenvedélye mértékét tévesen ítélem meg, de úgy tűnik, hogy ez a pergamenszínű, fáradt húsú ember mindent feláldozna - és az őt ismerők tudják: fel is áldozott - azért a futó élvezetért, melyet a ropogós húsú bakfisok bódító kigőzölgéseinek belélegzése szerezhet. Ezt a rossz példát mélyen észbe véstem. - Nézd, az anyja szentségit, ott a bika! De olyan közel volt, hogy a távcsőben csak szőr látszott, erdő egy szál se... - kezdte a történetet Jenei Józsi bácsi, más nevén: az Öreg. ő az, aki egyszer, amikor hírét vette, hogy Márok Laci barátja családostul „hazament" Sárvárra, vette a vadászszékét és négy óra hosszat várta őket a kemény hidegben a 8-as út mentén. Merthogy úgy kalkulált az Öreg, hogy amikor Márokék jönnek visszafelé, haza. Mezőfalvára, akkor föltétlen le kell térniük a bakonygyepesi kereszteződésnél és föl kell menniük a Somlóra. Mivel ott a pince és - Hamvas Béla szavával - „a legegyetemlegesebb bor" mellett muszáj megbeszélni, hogy a legutóbbi cserkeléskor mi történt és bizony a szalonka nagyon rosszul bírja a lövést... És hogy Laci barátjának a fia, az immár valódi vadásszá érett Tamás századszor is elkérdezhesse: Mi kell a pörköltbe, Józsi bácsi? Merthogy az Öreg pörköltjének páratlan komoly a zamata. Az Öreg meg századszor is válaszolhassa: „Ó, ezer meg egy dolog! Köll bele só, meg paprika is..." Vagy ha jó kedve van, rákezdhesse: „Kencel, fencel, optika, pomatika, lámpabél, egy kis szir, egy kis szar, egy kis szárított ollagumi..." Mi tagadás, elfogja az ember lányát a harctéri izgalom, amikor arról van szó, hogy írjon egy vadászkönyvről. Mert hogyan érzékfthetné meg kettőben kétszáz oldal hangulatát? Megint kiderül, az íráshoz is érzék köll, nemcsak a vadászathoz! Mármost egy író vadász vagy egy vadász író mindenképpen előnyben van a recenzenshez képest. Nagy probléma, hogy amikor az ember lánya érzékkel elolvassa a vadász könyvét (mert azt ne mondja senki, hogy az olvasáshoz nem köll érzék), az első vadászkönyvet az életében, rá kell döbbennie, hogy édeskeveset konyít a való élethez. Hiszen az ugyebár, hogy főzött egy teát a hajnalban cserkelni indulóknak, kopasztott iszonyú dús tollú fácánokat hóban-fagyban, oda-odakapta a szemét a zsigereléskor, mi több, megsütötte - egybe' - életében egyszer a nyulat és az el is fogyott az utolsó falatig, sőt, célzott már sörétes puskával, mindez ugyebár — semmi. Mert ennyiből biztos nem tudja meg például azt, hogy milyen a normális vadász. Márok Tamás erről írt könyvet. Előbb bemelegített persze, mint normális vadászok a decemberi disznóhajtás előtt. Egy kupica jóféle főzet - ilyesmi lehetett számára a vadászok lapjának díja, három évben is egymás után, kisebb terjedelmű írásokért. Most a Nimród Alapítvány adta ki vadászemlékeinek gyűjteményét, az Emlékaggatót. Először az összetéveszthetetlen hazai akcentus, a dunántúli tájnyelv ízes fordulatai hatottak rám - mindig jól esik a találkozás az Alföldre szakadt sorstársakkal. Nem mondom meg, hány éve nem hallottam olyan szavakat, mint hömbölödik, 'iszen, préshurka... Aztán az Emlékaggató főszereplőjének mentalitására ismertem rá. A szemérmes nyíltságra, a kevés szavú barátságosságra, aminek az őszinte, igaz mivoltát megismerni megint csak érzék kérdése, a csendes, ám jól célzott humorra, a könyöklés erőszakosságától mentes, de kitartó célratörésre, a „valamihez jól érteni"ambfcióra és a valamilyen tudás birtokában elérhető tartásosságra. Márok Laci bácsi, az író apja ilyen ember volt. Nemcsak a vadászat rejtelmeibe vezette be bölcs tempóban, kellő fokozatossággal a fiát. A könyv számomra arról is szól, miként lesz egy élet példája eleven hatóerő. Az Emlékaggató: szemérmesfájdalmas vallomás egy mélyen szeretetteljes apafiú kapcsolatról. Nincs abban semmi különös, hogy nem - mondjuk - regény, hanem megtörtént vadászatok emlékfüzére a választott műfaj. Márokék kompániájában ugyanis sok a normális vadász, azaz szeretik az állatokat. A természetet. Soma, a legifjabb Márok éppen csak megtanult beszélni, máris a vadásznylev szakszavaival meg a ritkán használt állatnevekkel kápráztatta csodáiéit! így megy ez, nemzedékről nemzedékre... Az ifjak nemcsak azt tanulják meg az öregektől, hogy melyik vadra hányas söréttel (sréttel), hogy mi a bokrászás, a hophoppozás, a konyházás, a szárnyazás, hogy a madár a fejénél fogva az aggatóra, a nyulat megpisiltetni, libára csak oldalról vagy hátulról... Hanem megtanulnak szépen vadászni. Kivárják mindennek a maga idejét, megadják a módját. Megismerik és tisztelik a vadat. Közben megismerik és tisztelik - egymást. Vagy nem. Mert azt is megtanulják, kinek hajlik maga felé a csöve. Tudnak különbséget tenni. Madarat tolláról, vadászruhájáról, puskájáról embert fölismerni. Az éjszakai lesen a neszekből látni, egymás csöndjéből fontos dolgokat meghallani. Megtanulják a tárgyak tiszteletét, kitanulják az eszköz, a szerszám lelkét. Megértik egy kalap beszédét. Megérzékelik mi a nyugalom és az izgalom, a dicsőség és a kudarc, a fáradság és az ő gyümölcse, a folyamatosság és a megszakítottság a természetben. Hogy mi az élet és mi a halál. Egy ilyen Emlékaggató után az ember lányát elfogja az irigység: vadászni lenne jó. De legalább erdőt kerülni. (Márok Tamás: Emlékaggató. Szeged, 1998. Nimród Alapítvány)