Délmagyarország, 1998. április (88. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-18 / 91. szám

10 IRODALOM Zeke Gyula Scherzo Ficsku Pál Halásztörténet P. P. Leonov: Oroszok megmentik Afrika lakóit V annak olyan dolgok, amik tapasztalása nélkül nem érthetik meg a fiúk az apákat. Olvashatnak róluk, hallhatnak különféle történeteket, nézhet­nek fényképeket, mindez nem ér semmit, azt, hogy mit je­lentett valamikor az apjuknak, soha nem fogják igazán meg­érteni. így vagyok én a Halásszal. Bár még nincs fiam. de ha lenne, akkor sem tudnám megéreztetni vele. Mert a Halász eltűnt. A nyolcvanas évek máso­dik felében még reményked­tünk, hogy valami változni fog, vagyishogy halász-ügy­ben nem fog változni semmi. De azóta mélységesen csalód­tam, kétségbeesésem néhány hete valóságos fizikai fájdal­makkal is járt. Választások előtt vagyunk. Bár az irodalom szerencsére már nem kapcsolódik annyira a politikához, azért nem árt fi­gyelmeztetni a politikusokat, hogy az utóbbi években na­gyon nagy kárt okoztak az irodalomnak. Ugyanis nem született meg a kocsmavédelmi-törvény. Mondanom se kell, mily hatással van ez, nemcsak az alkotóra, az alkotás menetére, de a majdani befogadásra és recepcióra is. Egész életeket tehet tönkre, emberek karrier­jét befolyásolhatja. Hogy csak egy példát mondjak. Nem nagyon szeretem a rendőröket. Régebben kifejezetten a fennálló hatalom elleni érzés vezérelt, túl sok kapcsolatom nem volt velük. Mindössze egyszer volt nálunk házkuta­tás, egyszer akartak beszer­vezni (ez nem egyéni érdem, tudtommal minden történelem szakossal megpróbálták), volt néhány csendháborítás, házi­buli, közszeméremsértés, ma­gyarul kutyát játszottam, ha nekik lehet az utcán, nekem mért ne, főleg hajnali három­kor. Kicsit lázongtunk, szid­tuk a rendszert, aztán mikor tehettünk volna valamit, hagytuk az egészet, már csak az irodalom érdekelt, annak is a letisztult, kicsit konzervatív változata. Semmi dolgom a rendőrökkel. Nem is volt ed­dig, csak egyszer, amikor fel­nyomták a lakásomat. Akkor kellettek volna, vártam is rá­juk vagy négy órát, aztán ma­gyarázom, hogy mit vittek el, még a tűzhelyen hagyott kor­helylevesből is kiették a kol­bászt. - Honnan tudja, hogy ket­ten voltak - kérdezi. - Onnan, hogy két kanál van a mosogatóban - vála­szoltam. - Lehet, hogy kétpofára evett - nevetett -, aztán pró­bált vigasztalni, hogy ne ag­gódjak, az ő autójukból a múltkor, amíg helyszíneltek, kilopták a céhét. Azóta nem volt semmi dol­gom velük, mígnem két hete, egy futballmeccs után, közénk nem dobtak néhány könny­gázgránátot, oktalanul, folyt a pofámból a könny, meg a nyál, egy kicsit hányikáltam is. - Még az unokád is belő­lem fog megbukni - mondom a kommandósnak, aki éppen emelte rám a gumibotot. De mért ne történhetne ez meg. A kommandós elhiszi, és megijed. Mostantól a kortárs ma­gyar irodalmat olvassa. Elő­ször mindent, aztán rájön, hogy annyit amennyit írunk nem lehet elolvasni. Akkor el kezd gondolkodni, a kom­mandósnak is van agya, hal­mazelméletet tanul, rájön, hogy olyan írót kell keresnie, aki Diósgyőr drukker. Egy két év alatt talán kiderítheti, hogy én voltam az a gázos, de ad­digra már ott vannak a köny­vespolcán Garaczi, Hazai, Té­rey, Peer, és a többiek köny­vei is. Ekkor jön az újabb problé­ma: a fiáról nem tettem emlí­tést. Csak az unokájáról. E gy kommandós is lehet rá­kos vagy cukorbeteg. So­kat van szabadban, belecsap­hat a villám. Fél a haláltól. Nem biztos, hogy megéri még unokája érettségijét. így a fia is a kortárs magyar irodalom rabja lesz, kétezerhúszat írunk, akkorra már mi leszünk a középgeneráció. A kommandós otthagyja a rendőrséget, biztonsági őri ál­lást vállal a Magyar Irodalom Házában. így értünk el kétezernegy­venig, ahogy élek, akkorra már én nem leszek. Az unoka kívülről tudja életrajzomat, meg az egész Ficsku-recepciót. Eljut a Ha­lásztörténet című novelláig, kicsit büszke is rá, hogy az el­ső felében benne van ő, az ap­ja, meg a nagyapja is. Sejti, hogy van benne valami elmé­leti maszlag is. Csak azt nem tudja, hol játszódik az a törté­net. már régen nincs meg az a Halász, vagy mi. Megbukik. Nem veszik fel magyar szak­ra, mit tehetne, a sok könyv­pakolástól erős izomzatú, kommandós lesz belőle. Ak­kor is lesz még könnygázgrá­nát. Az írás beteljesedett. Mindez csak azért, mert nagyapja idejében nem szüle­tett meg a kocsmavédelmi tör­vény. Kis ország kis parlamentjé­nek nagy hibája. A Halászt hivatalosan Kis­halász Csárdának hívták, de mindenki csak Halásznak be­cézte. Az egyetem első éveiben az volt a törzshelyünk. Az ország egyik legrégibb kocsmája volt, valamikor a múlt század közepén épült. Alacsony mennyezetű, szűk ablakú, kívülről sárgára festett vályogépület. Az olyan kocs­mák közé tartozó, amiknek saját szaguk van, elég néhány percet eltölteni bent, és máris az ember ruhájába szívódik. Az igazsághoz tartozik, hogy a Halászba csak nappal jár­tunk, esténként a Fácánbank mulattunk. Csajaink mindig megállapították, honnan jö­vünk. Halász vagy fácánsza­gunk van-e. Mi meg arra hi­vatkoztunk, hogy halász-va­dász népek voltak az őseink. Tudományos érvünk ellen nem volt apelláta. A Halászban a kerthelyiség volt a lényeg. Homokos ud­var, horpadt zöld bádogaszta­lokkal, rácsos székekkel, két nagy gesztenyefa vetett ár­nyékot. Sárga, vakolt kerítés vette körbe, zöld farácsos bokszokkal. Szóval nappal ide jártunk iszogatni, kajálni, meg olvas­ni, néha úgy nézett ki a kert, mint egy olvasóterem. Bor és napszítta alakok ülnek könyv­vel és fröccsel telipakolt asz­taloknál. Kisfröccsöt ittunk, Durbints sógorból, négyhat­van volt egy, két forint a vécé. Tíz kisfröccs és két vizelés ki­jött egy ötvenesből. Ha sok pénzünk volt kajáltunk is, slambucot és túrós csuszát le­hetett enni. De mindig csak az egyiket. Attól függően, mi­lyen kedve volt Erzsi néninek, a szakácsnőnek. Vagy csúszás nap volt, vagy slambucos. Kértünk mondjuk három adag slambucot, de csúszás nap volt, és még volt két adag csu­sza, akkor addig nem lehetett slambucot enni, amíg el nem fogyott a csusza. Slambucos napon meg fordítva. Soha nem lehetett tudni, melyik van. A Halászban csak egy dol­got nem lehetett csinálni: csa­jozni. Egyedül Kvasz Lacinak si­került ez. Egyszer. Maga a történet azóta is kering, több­féle változatban. N égyen mentünk a Halász­ba, Kvasz Laci, Atka és Gózner, könyvekkel hónunk alatt. A szakszervezeti vagyon felosztásában segédkeztünk előtte éppen. Már érezhetőek voltak a változások szelei, egy-két szakszervezeti üdülő burkolt magánosítása is meg­kezdődött, és a könyvtárak is soron voltak. Könyvet soha nem loptam, se boltból, se könyvtárból. Biztos helyről azonban megtudtuk, hogy fel­számolják a szakszervezeti könyvtárat, már megvan, hogy ki fogja megvenni ru­hásboltnak az épületet. Ilyen esetben a könyvlopás viszont értékmentésnek minősül. A Halászba menet mindig beug­rottunk egy-két könyvért. Most is így tettünk, boldo­gan pakoltuk le a könyveket a bádogasztalra. Kvasz Lacinak sikerült a legtöbbet lopnia, így ö hozta a fröccsöket. - Hozzál nekem egy slam­bucot is - mondta Atka, és a kezébe nyomott egy húszast. - Csúszás nap van - mond­ta Kvasz Laci, amikor vissza­jött a kisfröccsökkel teli tálcá­val. - Még három adag van. Nem tehettünk mást, vár­tunk, hogy elfogyjon a csusza. Ittunk és olvastunk. Hoztam én is egy kört. Még mindig volt két adag csusza. Atkának halhatóan korgott a gyomra, de sehogy se bírtuk rávenni, hogy csu­szát egyen. M ájus volt, lassan kezdő dött a vizsgaidőszak, de engem nem nagyon érintett. Akkor már régóta nem jártam órára, építkezéseken dolgoz­tam, így nekem volt a legtöbb pénzem. Pontosabban hazu­dok, hogy nem jártam órára, legalábbis megpróbáltam, volt egy benyitásom. Kisebb kül­döttség kísért az egyetemig, aztán fel a harmadik emeletre. Nagy levegőt vettem és be­nyitottam. De mint kiderült, rossz helyre. Hát ezt már a sors is így akarja, gondoltam. Többet nem próbálkoztam. - Ezt már a sors így akarja - mondtam -, megeszem azt a csuszát. Egyből lett jókedv, újabb fröccsök. Atkának és Gróz­nemek slambuc. Koradélután volt már, ami­kor Kvasz Laci felállt, és elin­dult a vécére. Az udvar köze­péig jutott el, amikor megje­lent özv. Tasi Béláné. Özv. Tasi Béláné volt a vé­césnéni, városszerte híres sze­mélyiség. Lehetett kábé negyven ki­ló, néhány centivel a törpeha­tár felett. Megállapíthatatlan kor, aszott bőr, combközépig érő kék köpeny. Mi eddig nem sokat be­szélgettünk vele, Kvasz Laci is csak biccentett felé, amikor elhaladt mellette. - Akarsz? - kérdezte özv. Tasi Béláné - most olyanom van. Olcsó vagyok. Kvasz Laci zavarba jött, és önkéntelenül válaszolt. - Nincs pénzem. - Akkor miből akartál pis­lantani? - kontrázott özv. Ta­si Béláné. Elmosolyodott, foghíjai között látszott niko­tinos sárga nyelve. Kvasz Laci benyúlt a zse­bébe, mint aki igazát akarja bizonyítani. Aprópénzt vett elő, megszámolta, és meg­könnyebbültem mondta: - Öt húsz. Ebből még egy nagyfröccs se jön ki. - Nekem ennyi is elég ­mondta özv. Tasi Béláné, és megmarkolta Kvasz Lacit a lába között, miközben csere­pes ajka Kvasz Laci borostás arcát nyaldosta. - Mit finnyáskodsz, Kö­zép-Európa legolcsóbb kur­váját kaphattad volna meg ­röhögött Grózner, amikor Kvasz Laci visszajött, kirakta a maradék három forint húsz fillért, és a hányásnyomokat törülgette magáról. Nevettünk, a gesztenyefa lombján átszűrődő májusi naptól csillogó almabor még jobb kedvet csinált. Nemzeti hőssé avattuk özv. Tasi Bélá­nét. Még évekig jártunk a Ha­lászba, özv. Tasi Béláné töb­bet nem próbálkozott. Egy idő múlva új szakács jött, bármikor lehetett slam­bucot és csuszát kérni. Nemrég újra abban a vá­rosban jártam, hivatalos ügy­ben. Persze, hogy felkeres­tem a Halászt. A kerthelyiséget elbontot­ták, autóparkoló van a he­lyén, belváros, jó hely, órán­ként háromszáz forint. Az nekünk nyolcvan kisfröccs volt. A csárda ablakai be­deszkázva, az ajtó rácsa mö­gött papírfecnin felirat ZAR­VA ELADÓ! Hic transit alcohol et cur­vae mundi - gondoltam szo­morúan. Nehéz úgy írni, hogy az ember nem tisztázza a múlt­ját. Mostanában egy önélet­rajzi sorozaton is dolgozom. Sok kis történet és anekdot. Benne lesznek a futball­meccsek, a rendőrök és a könnygáz is. No meg a Halász. Kár, hogy a fiam nem fog­ja érezni. Volt fél órám. Bő fél. Annyira bő, harminchét perc, melyből ügyes talpvezetés­sel, a piros lámpák gondos semmibevételével tényleg ki­jön, kijöhet a félóra tisztán. Nettó netten. Presszóba tér­tem eltölteni ezt a nettó féló­rámat, mely előtt mindennapi teendőket végeztem, s mely után hasonló mindennapi te­endők vártak rám. Beültem tehát, elhessegettem gondo­lataim zavaros mezejéről a Miatyánkot, mindennap el­hessegetem, és a Gonosz se rám se szarik. Régi presszó a Moszkva tér közelében, pa­raván, élőzene, sötét virágok. Tánctér, tévétér, fémvázas, barna pamlagok. Sötétség mindenütt, mint egy pokoli szepáréban. Szóval múlt és jelen együtt, közeljövő. Múlt, melyet nem kívánok, jelen, melyet nem kívánok, közeljövő, mely mindenkép­pen eljön, ha lepergett ez a nettó félórám. Rágyújtottam. Pincér­hölgy érkezett, mintha sok gyaloglás után a Káma vidé­kéről, mosolygott, téboly, jö­vő, villant át az agyamon, s megkérdezte, mit parancso­lok. Kávét, mondtam, és pa­radicsomlevet, jó a végbélrák ellen, tettem hozzá még ha­miskásan, hiába, amint egy kicsit nem figyelek, mindjárt építem a jövőt. Elmosolyo­dott, becses vendég, ez volt a mosolyában, Igen?, nem is tudtam, mondta, s már indult vissza a nagy útjára. Rágyúj­tottam tehát. Egyedül voltam szinte, csak egy középkorú pár beszélgetett a sarokban, hajói láttam, valami kísérlet folyt, túl már a szeretői vi­szonyon, vajon több, vagy ugyanolyan lesz-e az élet eb­ben az új formációban, ket­tesben. Egy nő érkezett. Vékony volt és meglehetősen magas, mint a fenyő. Sietősen ült le, mint aki mihamarabb el akarja tüntetni a magasságát, behozni a testét a világba, hogy észrevegyék, illetve hogy ne vegyék észre, szóval egyszerre akarta mind a ket­tőt, s a tekintetén láttam, rendre egyik sem sikerül ne­ki. Gyorsan levettem róla tiszta, de kissé kopott, igény­telen kabátját, le a szoknyá­ját, hosszú, matt alsóneműit, és felöltöztettem lenge, amszterdami ruhákba, a szél ellen párizsi leplet terítettem rá. Igen, ennek a lánynak Amszterdamban, vagy Pá­rizsban vadul csillogna a sze­me, és a hóna alatt sötétbőrű, szelídített hímek rohanná­nak. Magam sem vagyok túl magas, elvagyok a magassá­gommal mindenesetre, ma­gasabb vagyok, mint a díjbe­szedők, és alacsonyabb, mint a miniszterek, persze láttam benga postást, és keljfeljan­csi minisztereket is. Rágyújtott ő is, és nem nézett rám, láttam azonban, ez csak amolyan megelőzés, rutinszerű önvédelem, me­lyet megszokott a szeme, puha hárítás. A sötétben fé­nyesen parázslottak a ciga­rettáink, szentjánosbogara­kakertben, nyugtalan villa­nással hessegettem a Borzast tudatom hátsó udvarába, a Miatyánk mellé. A Káma fe­lől megérkezett végre a ká­vém és a paradicsomlé. Óva­tosan nézegettem a lányt, vékony, magas nő, s én hiá­ba vagyok magasabb a díj­beszedőnél, nemsokára lejár a nettó félórám, és indulnom kell a közeljövőm felé. Gyorsan végeztem a gyenge, zaccízű kávéval, hörböltem a paradicsomlét, már meg­megérintett a tekintete, kék, óvatos szemében egyszerre csillogott a remény, s valami sáncszerű szürkeség, védel­mi fény, melyet láthatólag az untig ismert kudarc elvi­selésére gyűjtögetett. Már a második cigaret­tánk égett, mezítelen Gaulo­ise emitt, Sophianae az ő hosszú ujjai között. A nézé­se körülbástyázott, mint ro­konok az udvarlót, s én egy­re nagyobb erővel igyekez­tem tekintetemben elkülöní­teni a biztatást, a részvétet, s a személyességet, kivonni valahogy a testemet a tekin­tetem mögül, jelezni értése­met, hogy szurkolok érte, szaladgáljanak sötétbőrű, szelídített hímek a hóna alatt, egy legalábbis, ha úgy akarja, legyenek gyerekei, akik bukdácsolnak keresztbe vetett lábain, mint a csupasz, még tanulatlan állatok az al­talaj elfeküdt, buja törzsein, töltse be zsivaj a szobáját, szeretőt tartson, ha kedve tartja igyon, egyen, legyen. Tudatni igyekeztem vele, is­merem régtől, nem része már a rajtam kívül élők mér­hetetlen tömegének, hisz le­ült, beült ebbe a sötét presszóba, ahol én is töltöm a nettó félórámat, bizonyos okokból nem lesz a felesé­gem, a szeretőm, az ismerő­söm se lesz, és szót sem vál­tunk soha, de a tekintetünk, a füstünk buján összekevere­dett, a parazsaink egymás mellett égtek, és láttam egy osztrák ismeretterjesztő fil­met, mely megmutatta, ha távolodunk a Földtől, hama­rosan egy fényes pont lát­szik csak, és ha távolodunk tovább, a sok galaxisból sem marad egyéb e pontnál, és ha mai tudásunk helytálló, és az anyag véges, a „világ" meg végtelen, akkor egy idő után ez a pont sem látszik már. A lány rágyújtott a har­madik cigarettára, csontjai közt szürkén gubbasztott az asztal. Időm lejárt, pakolódtam. Peyronnet: Fekvő nő, 1927

Next

/
Thumbnails
Contents