Délmagyarország, 1998. április (88. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-18 / 91. szám

SZOMBAT, 1998. ÁPR. 18. IRODALOM 11 Grecsó Krisztián Kalap és serleg Valaha énekelt valaki ebben a szobában, de lehetetlen megérteni fertőző teste nyugalmát. Egy decis pohár savanyú bor után gomolyának ült, pedig bársonykalapja volt és aranyos serlege. Repedt szemhéjú angyalok mostak rá, pedig talán fehérnép is akadt volna számára. A falon nagyapa bécsi hadi képe, és az egyházközség néhány elsárgult fotója. Addig énekelt, míg ez a ház felépült, akkor nehéz sóhajjal a rekamiéra dőlt, mert ez a szoba az enyém lett. Elö a királycselt Tetvészkedel, szöszölsz, egy lében főiünk, egy vonatban utazunk, be ne mutasd sokat emlegetett barátod, ha akarod így is kisakkozod a választ, javaslom inkább ezt, ha előmeneteled szempont valahonnan előrántod a királycselt, gyatra bodicsek, mire partnerünk felrakja az állást: a vezér áldozat, a futó áldozat, meg oda a délelőtt. Pápity Richárd (test: sötéten) éjjel éjre épül a város ezzel a színnel ami nappal csak látványos talányos menedék gerinc éjében felszálló sötét illat csíkja partra hordott finomszemű finom és sötét beszéd (mintha minden mintha lenne sok sötét csillagot szitál rád az éjjel amit álmodban is mondani akartál bőrödön fénylő homok: gyászos hasonlatok) (elvonulás) az útszélre fektetsz vonuló fényben süllyed a hegy tűnik a kék szálanként hajolnak össze magas füvek benne gázol megáll aludna ahogy sötétül elnyúlik bennem a halál: holnap délben már nem talál semmi sokat hordott szó csak elapadt erekben futnak bogarak alagutak fúrnak merülő dombot nyíljon sima táj a nappal zöld ahogy a fény a lombot járja át levélerekben sejtekbe áramlón visz végtelen mederben messze áradással bársonymély délutánban: a bogarak vonulnak hátukon a nappal ágakon az út felett esti vörösével hajnaltalan egekbe altatsz távolba maradnak fáradt kipihent törzsek egymás után éjbe vonuló sorban: fák bogarak az út és a nap Bakos András Három repülő A

mikor apám hazahozta a dobozt, azonnal kibontottam, átolvastam a füzetet, és először a Gólyát állítottam össze. Hosszú szárnya volt, sokkal hosszabb, mint a törzse, mely olyan vékony volt, hogy már az összeragasztáskor éreztem: jobban hajlik, mint kellene. Arra gondoltam, erősebb anyagból kellene törzset faragni, az utasítás szerint azonban a dobozban lévő, méretre szabott hungarocellelemeknek megfelelő a súlyozásuk, ezért egyik elemet sem célszerű más anyagból készült darabbal helyettesíteni. A Gólyát kétszer dobtam el a ház előtt. A szél a második repülés végén felkapta, majd a földhöz csapta. Megroppant a nagy szárny, és kettétört a törzs; nem hittem volna, hogy ez megtörténhet, a lezuhanás előtt épp' azon gondolkodtam, milyen színűre kellene lefesteni. Bementem, és a darabokat feltettem a szekrény tetejére. Másnap a Kakukkot állítottam össze. Ez hasonlított a leginkább az égen látható, fehér, hangtalan repülőkre, kisebb volt, és így nem hajlott a törzs a szárnyak súlyától. Ezért sem értettem, hogyan történhetett, amit a saját szememmel láttam: a törzs repülés közben reccsenés nélkül kettévált; az első darab pörögve, a hátsó szabályos dugóhúzóforgással ért földet. A darabok a szekrény tetejére kerültek, a doboz mögé, odadobtam a Gólya darabjait is, hogy ne tűnjönek fel senkinek. Fél órán belül összeállítottam a harmadikat, a Fecskét, le is festettem, bőven használva a piros, a kék és a sárga festéket. Még aznap ki is próbáltam. Szebben repült, mint a Gólya és a Kakukk, egyenletesebben. Farkas Csaba Utazás fehér lavórban „- Mester, igaz, hogy a Masa apja utánozni tudja a bálnák hangját? - Lehet, hogy utánozni tudja, minden lehetséges, de most le van csukva. - A bálnák miatt? - Nem, lovat lopott. " A párbeszéd Bertha Bulcsu Utazás fehér lavórban c. kötetében olvasható, s nagyon híven tükrözi a könyv egésze hangulatát. Aminek érzékeltetését új színekkel teszik teljesebbé e mondatok: „Elgondolkozva nézett maga elé, és lassan, vontatottan megszólalt: - A bálnák hangja... Azon a napon már nem dolgozott többet. Letette a szerszámot, s elment. Csak késő este került elő, részegen ". Továbbá: „Apró szemekben jégdara hullott a felhőkből. A jégkristályok zizegve, pengve, halk neszeket keltve hullottak a csörgére száradt vízinövények közé. Olyan volt az egész, mintha egy nagyon könnyű, átlátszó állat mocorogna a náderdőben." A három példa-szövegrész után pedig ráadásként itt egy, ugyancsak jellemző hangulatú fejezetcím: „A Madelaine Royal kajütjében". A kötet novelláinak színhelye egyébként - a Balaton. A legszubtilisebb költészet és a legkeményebb élet montírozódik egymásra ez írásokban. Komor romantika és sötét irónia járja keresztül-kasul a gyér információtartalmú szövegeket, melyeket időről időre áthat valami, ismeretlen fényforrásból érkező világosság. Mint tavaszi napsütésben, amikor köd üli meg a Balatont, s a tó közepén egyszeriben megnyílik a párafal, és óezüsten fölfénylik a víz. Az ezüstvíz aranyat rejt, a laza novellafüzérből, elég lassan, nehezen, s vissza-visszahomályosodóan, mint amiképp a pára fölszakad - nos, kibontakozik a történet, minek lényege: aranycsempészés. Az aranyat egy hajó tőkesúlyába rejtve menekítik vagy menekítenék ki a tóról, amely hajó - egyes föltételezések szerint - a boglári kikötőben horgonyoz, mások úgy tudják, már rég átcsúszott a Sió-zsilipen. Aztán nem derül ki semmi, visszaereszkedik a történetre a köd, ettől lesz sejtelmes az egész. E kötet különben nem először tárgya elemzéseknek, néhány éve - akkoron még élt a szerző - többen is lerántották, úgy tűnt, jórészt esztétikumon túli okokból. A Vízparti történetek címmel füzérbe kapcsolt novellákat nem is említette a kritika, csak az ugyané kötetbéli publicisztikák (Sorsok és jelenségek) textusát s Bertha néhány régi írását szúrta tollhegyre, mint gébics vadrózsatüskére a gyíkot. Holott a publicok eléggé jelentéktelenek, említést sem nagyon érdemeltek volna. A novellák viszont csúcsszuperek. (Bertha Bulcsu: Utazás fehér lavórban. Magvető Könyvkiadó, 1994) Révész Róbert fotója Másnap délután ugyanígy szállt el a kezemből, ám amint földet ért, hangos reccsenéssel darabokra tört. Elkeseredetten sírtam, amikor láttam, hogy a fűben, a gép darabjai alatt egy kő lapult, melyet észrevehettem volna, ha nem csak a repülőt figyelem. Összeragasztani sem lehet, állapítottam meg, miután megnyugodtam. A másik kettőt azonban, döbbentem rá, talán igen. Beszaladtam, a Fecske törött darabjait betettem a szemetesbe, és azonnal hozzáláttam, hogy összeragasszam a Gólyát. Csak két törés, nyugodtam meg látva a helyzetet, a nagy szárnyat és a törzset kellett összeragasztani, a kis szárny és a vezérsík teljesen ép volt. Miután a kályha fölött megszárítottam az összeragasztott repedéseket, lefestettem: pirosra a szárnyakat, kékre a törzset meg a vezérsíkot. Mire befejeztem, kiürült a piros és a kék tubus. Rajzlapokat terítettem a szekrény tetejére, rátettem a Gólyát száradni, kidobtam az üres tubusokat és megmostam a kezem. M

ásnap délután leemeltem a papírlapokról, könnyű volt, megfordultam vele, és az ágyon állva, óvatosan elengedtem a szőnyeg felé. Amikor eleresztettem, éreztem, hogy nagyon gyorsan indult. Orral ért földet, egy reccsenést hallottam, átfordult az orrán, aztán még egyet reccsent, amint a ragasztás mentén elváltak a darabok. Ahogy egy pillanat alatt megállapítottam, a vezérsík is kettétört. Leugrottam az ágyról, egyenesen a roncsra, darabokra tapostam. Közben egy villanásra láttam, hogy a festék befogja a szőnyeget. Piros és kék csíkok a vajszínen. A látványtól gyorsan lehiggadtam. Napokig nem néztem föl a szekrényre, nem akartam látni a dobozt, aztán egy héttel azután, hogy apám hazahozta a készletet, fölálltam az ágyra, leemeltem a dobozt, kivettem mögüle a Kakukk két darabját, majd fölmentem a padlásra, és keresgélni kezdtem a papírdobozokban azt a hungarocell-idomot, melyet néhány hete láttam, amikor a dobozok alatt kerestem valamit. Már azt hittem, hogy ezt sem találom meg, éppúgy, mint azt, amit a dobozok alatt kerestem, amikor odébblökve az egyik dobozt, hallottam, amint halkan koppan benne az idom. A szárnyak aránylag könnyen leváltak a törött törzs darabjairól. A dobozban talált hungarocell-idomból, mely apróbb golyókból állt és így erősebb volt, mint a szárnyak anyaga, odakinn letörtem egy nagyobb darabot, aztán körülbelül olyan alakúra faragtam pengével, amilyen a Kakukk eredeti törzse volt. Az új repülő eleje az első dobásnál könnyűnek bizonyult; belenyomtam három rajzszöget, ennyi épp' elég volt ahhoz, hogy megfelelően szálljon. Estig próbálgattam, és úgy gondoltam, jobb, ha még nem festem be. Másnap délután mégis kikerestem a dobozból a sárga tubust. Az egész gépet sárgára festettem. Miután megszáradt, kivettem. Késő estig dobtam és lépkedtem, dobtam és mentem utána. Három vagy négy napig minden délutánon a repülését néztem. A negyedik vagy az ötödik napon, kora délután, amint az első dobás után fölvettem a fűből, éreztem, hogy könnyebb. Nagyon megijedtem, attól tartottam, hogy levált róla valami, aminek hiányát a következő pillanatban fogom észrevenni. Hamar kiderült, hogy csak az egyik rajzszög esett ki. Ám ahelyett, hogy bementem volna egy másik rajzszögért, továbbdobáltam, és megnyugodtam, mert láttam, hogy így még szebben száll, lassabban és földet érés előtt kicsit megemelkedik az eleje. Újra és újra megnéztem ezt a leszállást, kapkodva dobtam el többször is. Néhányszor csúnyán ért földet, én azonban biztos voltam abban, hogy az erős törzs nem törik el. Es ha a törzs ép, semmi baj nem történhet. A

z egyik dobás után a gép oldalt fordult, és leszállás előtt sem billent vissza. A törzs helyett a nagy szárny bal oldala érte el hamarabb a földet. A repülő megpördült, és úgy pörgött tovább, mint az ördögszekér, forgás közben elhagyta a nagy szárny egyik felét. Óvatosan felvettem, és láttam, hogy nem lehet összeragasztani, nagyon széles a törés. Felfedeztem azt is, hogy a kis szárny egyik végéből is letört egy darab, körülnéztem, de sehol sem láttam. Mindent bevittem a szekrény tetejére, a festékes papírlapokra, aztán lepakoltam, és a darabokat a papírlapokkal együtt belegyűrtem a szemetesbe. Tudtam, hogy ha kivenném a szemetesből a Kakukk ép törzsét, leszedném a szárny maradványait, új szárnyakat faraghatnék rá az idomból; ám ez az ötlet már idegen volt. A ragasztó tubusa majdnem tele volt, az ujjnyi sárga tubusban pedig lett volna még egy kisebb szárnyra való festék, mégis úgy éreztem, hogy nincs több lehetőségem.