Délmagyarország, 1998. április (88. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-11 / 86. szám

SZOMBAT, 1998. ÁPR. 11 RIPORT 9. • Bruttó harmincezerért nem gályáznak... Szegény kis csempészek panaszai A kecske se tudná megmondani, miból élnek ma az egykori benzinhuszárok. (Fotó: Karnok Csaba) Iskolájuk nincs, gyorstalpaló tanfolyamot nem szervez számukra egyetlen oktatásra szakosodott vállalkozás sem. Mégis mesterei a szakmának, s mesterei a túlélésnek. Csempészek, akiket a jog a világ minden országában büntet, s akik talán azon a napon kezdték munkájukat, amikor a világon először döntött úgy a hatalom, hogy bevezeti a vámot. Ténykedésük gondolnák sokan - a titkok sötét fátyla alatt zajlik, ám Szeged körzetében, ahol három határ is ölelkezik egymással, mindenki pontosan tudja: ezrek élnek a svarcfuvarokból. Különösen a délszláv háború embargós éveiben lendült föl ez az iparág. Mai riportunkban annak jártunk utána, menynyire jól fizető szakma napjainkban a határokon zajlq feketefuvar, s miért szomorkodnak a csempészlegények Csongrád megye legkisebb határállomásánál, Tiszaszigeten - a jobblétre szenderült benzinkutak földjén. Nem látják, hogy magánterület? - kiabált ránk egy húszéves forma suhanc az alföldi puszta földszagú közepén, utat elzáró táblára mutatott, majd vakargatta tovább az orrát. Mi pedig forogtunk egy minden szegletében benzinkútnak látszó építmény hűvösében, s úgy tettünk, mint aki azt lesi, ugyan honnan is bukkan majd föl a kutas, kérdezvén, hányas is lesz az a benzin, meg szélvédőt törölgethet-e? Am a töltőállomás összes ajtaja zárva találtatott, s orrvakaró uraságon kfvül csupán kettő darab, mind a két szemére unatkozó fiatalember alkotta a tömeget Tiszasziget határában. - Ha meg azt hitték, hogy itt tankolni is lehet, hát tévedtek. Mert hogy ez a kút már régen bezárt, benzin nincs, szevasz, tavasz - világosított fel a háromfős csapat legbeszédesebb tagja, amikor végre rájött, nálunk tanácstalanabb vándorral eddig még nem találkozott. Tankban utazott a nafta Megnyugtattuk: egy pillanatig sem hittünk ilyet. Sokkal inkább arra lennénk kíváncsiak, miból is élnek az emberek a halott benzinkutak földjén. A jugoszláv határtól Tiszaszigetig tartó két kilométeres sávot ugyanis sokan e vadnyugati giccsfilmre illó címmel emlegetik. Hiszen az 1700 lakosú község határában három éve pusztul már öt töltőállomás is. Mindet a kilencvenes évek elején építették, nagy profit reményében, szemfüles vállalkozók. Áldva a Jugoszlávia ellen elrendelt ENSZ embargót, amely sok egyéb mellett kimondta: a délszláv csatározások idején kőolajat, s annak származékait sem szállíthat egyetlen ország sem a balkáni államba. Ám ha valakinek arra támadna kedve, hogy minden vészjelzés ellenére is Jugóba megy turistának, annyi benzint azért vihet magával, amennyi elfér az autó tankjában. S talán még rá se ütötték a pecsét e marcona jogszabályra az ENSZ csillogó és villogó palotájában, amikor Csongrád és Bács-Kiskun megyében összeálltak a első autókonvojok, hogy megindítsák rohamukat a határállomások ellen. Természetesen nem kis Polskikat állítottak csatarendbe, hanem olyan kivénhedt Audikat, Mercedeseket és BMW-ket, amelyekbe hetven-nyolcvan literes tankokat építtettek a konstruktőrök. S mivel a nagy benzinínség idején egy liter átszállított, majd a vajdasági dűlőutakon, netán a határmenti tanyák udvarán kifejt benzinen egy márkát is lehetett keresni literenként, napi három körrel akár 200 márkás hasznot is zsebre tehetett a naftafutár. Aki persze a nagy profitot féltve igyekezett minél közelebb tankolni a határhoz. Épültek hát a kutak, hiszen a néhány tízmilliós beruházás ilyen eszeveszett benzinvásárlási csúcs mellett pár hónap alatt megtérülő beruházásnak látszott. Alighanem erre a csempészparadicsomra gondolhattak vissza a nyugdíjba küldött töltőállomás útpadkáján kucorgó legények is, mert a miből is élnek? kérdésére csak a vállukat vonogatták, s arcuk is elfonnyadt a szomorúság nagy súlya alatt. - Hogy miből? Hát a benzinből - nyögte ki végül valamelyikük. - Momentán abból, hogy a szerbeknél olcsóbb a nafta, mint Magyarországon. Öt dinárért tankolhatunk egy litert, s ha sikerül jól váltani a pénzt, ez nincs több száztíz forintnál. Mi aztán eladjuk 130-ért, és mi is fogtunk egy húszast az árun, meg az is megtakarított ennyit, aki nem kútnál lökte teli benzinnel a kocsiját, hanem tőlünk vásárolt. - Persze mi csak saját használatra vesszük odaát a benzint... - intett az egyik legény, szégyenlős mentegetőzéssel, a bádogbarakk felé, ami Tiszaszigeten a Magyar Köztársaság határállomásaként funkcionál. Csak éppen későn szólt, hiszen a mind hevesebben tűző áprilisi napsütésben már senki nem ügyelt a szemérmességre. Fölényes csempésztempóban, a korábbi szerénységet eldobálva kínálták már társai az információkat a márka-dínár-forint határszéli árfolyampolitikájáról, a mind kisebb haszonról, s a határlovagok fáradtságos hétköznapjairól - Most például teljesen meg vagyunk lőve. Megtudtuk, hogy egy dinárral drágább lett a benzin, s ha beszámítjuk a költségeket, már meg sem éri átkocsikázni. Mert hadd ne mondjam: a szerbek még véletlenül se építettek kutat a határhoz, gurulhatunk vagy húsz kilométert, mire teletölthetjük a tankot. Közben persze jönnek a jugó rendőrök, és addig vizslatják az autókat, amíg ki nem derítik, miért is büntethetnek meg. Van akit azért vettek le, mert nem tudta fölmutatni a fekete nejlonzsákot, amivel baleset esetén le kellene takarni a hallottat, más meg azért fizethetett ki nekik ötven dinárt, mert nem volt a csomagtartójában hólánc. Augusztus közepén... Persze ha viszünk át a zsaruknak kólát, vagy bármi mást, amit eladhatnak vagy lenyelhetnek, a büntetés mértéke csökken, netán el is feledkeznek a bírságolásról. De nem úgy a fináncaik. Mert azok meg éppenséggel csak egyetlen fuvarra engednek át, nehogy már kiszippantsuk a szerb állam benzintartalékait sorolódtak a panaszok. Kóla, pelenka, vécépapír... Majd megtudtuk: ha egy tisztességes benzinhuszár az szeretné, hogy legalább napi két ezrest tudjon keresni a svarcban mért kishatárforgalmon, jól teszi, ha visz magával egy rekesz kólát, egy nagy zacskó pelenkát és hasonló csomagolású vécépapírt, ugyanis 1998 tavaszán ezek számítanak könnyen értékesíthető árucikknek a Vajdaságban. - Nagyon nehéz kenyér ez, uram, higgye el nekünk. De hát mit csináljunk? Csak nem fogok bruttó harmincezerért gályázni valamelyik szegedi üzemben? Hiszen annyit itt is lefejünk a határról, meg aztán kapjuk a munkanélküli segélyt is, és mind emellett teljesen kötetlen a munkaidőnk. • Egyáltalán, hányan maradtak az egykori benzincsempészek többezres csapatából? - Legfeljebb néhány tucatnyian. Sajnos nincs jövője ennek a szakmának, mert túlságosan nagy a béke odaát. Beszéltünk szerb ismerősökkel, hogy mi lesz már, fiúk, semmi kis háború Koszovóval? De azok csak legyintgettek: ugyan már... Meg aztán azt is hallottunk, hogy úgy teleszívta magát Jugoszlávia benzinnel, okulva a múltkori embargóból, mint a szivacs. így aztán akkor se tudnánk árulni már ezt a piszkos drága magyar naftát, ha évekig lőnék egymást az embargós Balkánon. • Csoda, hogy szerbek nem álltak a tisztes polgári létbe visszatérő magyar benzinfutárok helyére... - Jöttek volna azok - nevetgéltek a fiúk -, csak éppen nekik taxát kell fizetni. Egy autót 60 márkáért engednek át Magyarországra a jugó határőrök, egy-egy utasnak meg 20-20 makit kell legörgetni, ha meg akarják nézni, milyen is minálunk az élet. Ezt aztán eszesen kigondolták odaát, meg I is ölték a kishatárforgalmukat - mutogatnak a legények megint a határkonténer felé, ahol jó ha két-három kocsi bejelentkezik egy óra alatt. • És a halott kutak? Ezekre nem vigyáz senki? - Nincs innen már mit ellopni. Meg aztán van itt annyi határőr, ami ahhoz elég, hogy elriasszák a tolvajokat - kaptam a megnyugtató választ. Hasonlóan kedélyes nyugalommal fogadott Ábrahám István, Tiszasziget polgármestere is. Amikor pedig a benzincsempészet aranykorára emlékeztető, elhagyott töltőállomásokat hoztam szóba, kifejezetten vidáman mesélte, milyen jó üzleti partnerek voltak az egykori gazdák. - Jöttek hozzám, hogy ők beruháznának, én pedig segítsek abban, hogy az engedélyekre, hivatalos papírokra ne kelljen olyan sokat várni. Mifelénk nem kell protekció ehhez, hiszen örül a falu, ha egyáltalán valakinek eszébe jut, hogy Tiszaszigetre telepítse a vállalkozását. De azért csak fölvetettem: építkezni, azt lehet, szép komáim, de mit lát a mi falunk a ti hasznotokból? S el nem hiszi, milyen adakozókká váltak. Volt aki a község fiataljait segítő Sziget Alapítvány számlájára fizetett be szép összeget, más meg a Szent Antal templomért Alapítvány kasszáját gazdagította. De még a falu sportköre is látott a benzinkutas forintokból. Ha mindent összeszámolok, talán 700 ezer forint is összegyűlt e nemes adományokból. Nem mondom, az első két befektetőnek volt is miért hálálkodnia Szent Antalnak, hiszen jól meggazdagodhattak a benzinőrület idején. Az a kettő, amelyik itieg későn kapcsolt, elmondhatja magáról, benevezett a bukott vállalkozók versenyébe. De hát ilyen a világ, mindenki csak nem tollasodhat meg a svarcon sem, nem igaz..? • És a tiszaszigetieknek áldás-e a határ, vagy inkább szidják? Mert azt sem lehetett könnyű elviselni, amikor százával forgolódtak itt az autók. Áldják vagy szidják? - Százával? Volt olyan nap, amikor több ezer autót számláltunk össze. Annyi csotrogány, kivénhedt vén nyugati autó a Földön sincs, amennyi meglátogatta a mi szűk kis főutcánkat. De hát ennek vége. • És a csempészvilágnak? Mert azt ugye tudja, hogy Tiszaszigetről sokan azt tartják, hogy egy takaros kis csempészfalu, ahol a legtöbb család a svarcfuvarokból él. - Na, ez aztán végképp nem igaz. Egy-két olyan legény persze akad a faluban, aki átjárogat a határon, arról is hallani, hogy a cigaretta, a szesz most is jól fizető importcikk, de higgye el nekem, hogy a csempészés már korántsem olyan nagy üzlet, mint azt egyesek állítják. Láthatja, a kutak is bedöglöttek... Ezt bizony igaz - bólogattunk egymásnak a nagyokat helyeselve Tiszasziget takaros községházában. Ám a statisztikák számai azért gyorsan visszapofozzák az embert a valóságba. A Vám- és Pénzügyőrség Csongrád-Békés megyei parancsnokságán feldolgozott tavalyi tényszámok szerint 1997-ben 2 ezer 340 esetben csípték nyakon a csempészeket, s összesen 10 milliárd forintos elkövetési érték került a jegyzőkönyvekben. Az igaz ugyan - mondta el Rovó István ezredes, megyei vámparancsnok is hogy egyes iparágak, s így a benzinfuvarozás is, most szinte kihaltak a déli végeken, de megjelentek a nagy bűnszövetkezetek. S nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy új csapatok szerveződtek a cigarettabulira. A busás hasznot ez esetben a free shopoktól remélhetik a csempészek. Ugyanis például Röszkén, a senki földjén üzemelő boltokban a magyarországi áraknál jóval olcsóbban lehet megvenni a füstölnivalót. Honi előírásaink szerint másfél karton cigaretta vámmentesen be is hozható az országba. A szorgos cigiművész aztán addig járja, vagy éppenséggel bérfuvarosokkal járatja a cigitáncot, amíg tele nem lesz a határ magyar oldalán parkoló autójának csomagtartója. Aztán pedig irány a szegedi, vagy akár a pesti piac, s már dói is a forint. Miközben pedig a fináncok azon törik a fejüket, hogyan is lehetne megregulázni a bőszoknyás, nagyhangú dohányfuvaros asszonyokat, pár kilométerre nyugatabbra. Tompa, Mórahalom térségében, tucatnyi jól kitaposott földúton autócsempészek vágtatnak a Pesten, vagy éppen Hamburgban lopott kocsikkal a Balkán felé. S hogy ebben a csempészfesztiválban kinek marad ideje elsiratni a kutakat? Hát bizony erre kevés, tisztességben őszült benzinfutár szán időt. Inkább lesik a határt, jelesre vizsgáznak valutaárfolyamokból, s hallgatják a híreket. Mert az csak nem lehet, hogy ily ínség idején Koszovóban ne robbanjon ki egy picinyke, embargót hergelő háború... Bátyi Zoltán A kutakat leszerelték, nyugodtan nőhet a gaz...