Délmagyarország, 1998. március (88. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-21 / 68. szám
10 IRODALOM SZOMBAT, 1998. MÁRC. 21. |gjfl kritikán tál Kolozsi László Farkas Csaba Kiköt*! hírek „A világ alapvető tragédiája, hogy nincs háttérzene" - írja Pulitzerdtjat kapott regényében E. Annié Proulx. A Kikötői hírek az utóbbi évek egyik legsikeresebb amerikai alkotása. Nem csoda, az idézetten túlmenően olyan észleleteket is tartalmaz, mint pl. a következő: „Az ember azt gondolná, a hajó elsősorban vtz kérdése. Nagy tévedés. A hajó legelsósorban pénzkérdés. Vtz nem is igazán kell hozzá. Ezért látni annyi csónakot kertek mélyén". - Egy nő leírása: (Petal) „amíg beszélt, váratlan s kacér metamorfózison ment keresztül: egyszeriben csurom érzékiség lett, mint a medencéből kiemelkedő búvár, aki a másodperc tört részéig krómosan csillog töretlen vlzpáncéljában". - Továbbá, egy fuldokló - akit a lábára csomózódott kötél nem enged felszínre jutni - vizionálása: „És ahogy öntudata kihunyt, egyre elevenebb lett benne az elképzelés, hogy egy hatalmas uborkásüvegben van, s csak arra vár, valaki kihúzza". Vlzközelben játszódik a Kikötői hírek - ilyen clm után meglepő is lenne helyszínként, teszem, egy tüzéptelep. Quoyle (a név jelentése: karikába rakott kötél; a hajózásban használatos), az ügyefogyott főhős, élete kettős tragédiája (szerelmi csalódás+gyász) után az USA-beli, elszlömösödött peremvárosból visszahajózik ősei eredeti lakóhelyére, a vihartépte, kanadai Új-Fundlandra, hol nem könnyű a fönnmaradás - partjainál egykor még a Titanic is elsüllyedt -, ám ahol új életet, családot teremt. Számtalan létmóddal ismerteti meg az olvasót ennek szemléltetése során a szerző. Számomra legérdekesebb az Egyesült Államok-beli, és a kanadai htrlaptróélet bemutatása. Egy amerikai riporterről, ugye, rögtön nyolckilós újságok, milliós példányszám s kapcsolt részei jutnak az ember eszébe, viszont kiderül: az ottani hlrlaptrásnak is vannak mélyrétegei; a Gammy Bird egy partvidéki lap, amelynél főhős-Quoyle, Kikötői hfrek címmel, rovatot vezet - szerkesztője hatalmas álhirdetésekkel tölti ki a lapfelületet, hogy az újság tekintélyes orgánumnak lássék. És a stílus. Nominális; állóképek sorozata a vaskos regény. Nem mindig „olvastatja magát", néha úgy kell külön-külön megküzdeni a mondatokkal, mint amiképp Quoyle küzd napjaival. Az élet az Újvilágban sem okvetlen édes élet. Főleg nem sósvízközelben, ám kitartó munkával viselhetővé alakítható. (E. Annié Proulx: Kikötői Hírek. Fordította: Vághy László. Európa Könyvkiadó. 1996. ) Hűtlenség A kép Miskolczi Róbert fotójának felhasználásával készült Z suzsi, amikor megismertem, már Zsolti barátnője volt. Egy hónapja szakíthatott Bakival, aki akkor, amikor én már Zsuzsival jártam, elvette feleségül egykori szerelmemet, a gyönyörű Évát, akit a battonyai diszkóban mutatott be nekem Csejtei Balázs. Éva átutazóban volt Battonyán, ugyanis a céllövöldében dolgozott, ő állította be a légpuskákat, illesztette fel a pálcikákra a plüssmacikat, és a meztelen nős tükröket, dzsiájdzsókat, meg az egyéb csecsebecséket: a lakókocsiban lakott. Apjával járták a búcsúkat, tél kivételével egész évben. Lavórban mosakodtak, de egyébként egész kellemesen berendezték a lehajtható oldalú céllövöldés kocsit. Évával egy órát táncoltam, igaz nem is tánc volt az, inkább amolyan erotikus lötyögés, amely felrázta bennünk a vágyat némi nyöszörgésre és sóhajtásra, vagyishogy a bujaság csigája nyálas nyomot hagyjon, minél előbb, arcunkon és érzékeny szerveinken, és felcsillanjon arcunkon az éjszaka, ahogy érzékeny szerveinken. Körülbelül félórányi várakozás után, ami vébéká iszogatásával, és részemről némi csökött izgalommal telt - mert nem biztatott, fürge mosollyal (hogy kacsintson, vagy ilyesféle végképp szemérmetlen dolgot tegyen, szóba sem jöhetett) - amikor végre azt javallotta, hogy „menjünk el a lakókocsihoz lövöldözni". Röpke lövöldözést követően átöleltem, a puskát még a kezemben tartva. Éva stájerszürke, hosszú férfikabátja finom anyagból volt, már csak azért is szerettem vállát átölelni és olyan könnyednek éreztem a kapcsolatunkat, hogy úgy emlékszem rá, mintha meg sem történt volna, mintha sohasem sétáltunk volna a vasútállomásig, mintha nem is ránk virradt volna ott, mintha a délutáni napszúrás szövődménye lett volna mindez. Tehát azon az éjjelen a következőket tettük (ha tettük): bolyongtunk kicsit a búcsú körüli felfordulásban, kutyaszarba léptem, nevettünk, majd komolyan beszélgetve elsétáltunk a gyerekfaluig, ahol már beállt a szilencium, egyesek, igaz, még hallhatóan ébren voltak, mert a játékból verekedők kiáltásait lehetett elkapni: „áááá, hagyjál, takaródj már innen", meg ehhez hasonló mondatokat, már amennyiben ilyen hangokat, vagy hangokat egyáltalán el lehetett kapni, és nem az esik meg, hogy az ember direkt eléjük megy, mert a város szélén Madredeust hallgattak, és én azt mondtam: „úgy kellene élni, ahogy az ember ennek a zenének a hallgatása közben képzeli az életet", reggeli egy tengerparti ház,ban, ahol „sebaj", mondják, ha neadjisten kiömlik a méz, ilyesmiket gondoltam e mondat mögé; Eva nem ismerte a Madredeust, azt hitte, blöffölök, „egy együttesnek nem lehet ilyen neve", mondta, mintha tudott volna latinul. Miután elhagytuk a zenét, a vonatsínek mentén elballagtunk a régi malomhoz, olykor a sfneken egyensúlyozva. „Melyik filmben volt ez?" - kérdeztem Évától, „mindegyikben", felelte. „Hát persze", gondoltam, és mit sem változtatott érzelmeimen, hogy attól fogva butának, vagy legalábbis magamnál butábbnak gondoltam: a tisztelet szándéka megmaradt. Az állomáson - meleg volt - leültünk az utasváró keramitpadlójára. Éva kinyújtotta a lábát, nyújtózkodott, „tudod, hogy egy nyújtózkodás felér egy fél orgazmussal", mondtam és rövidesen már csak a szexről beszélgettünk, pozitúrákról, mint cukrászsüteményekről, melyek közt van vajas, és kevésbé tömény és émelyítő, és sarokházszerű és van rigójancsiszerű, és nevetve gondoltuk el, hogyan ejtenénk egy tapadós rigójancsisnak szerét, somlói galuskásról már nem is beszélve, „az az orális", mondta Éva, és beszélgettünk a szexről, mint horgászatról, hogy az ember ugye bevághatja, mint egy pontynak, de mégis a többórás fárasztás az igazi, mikor látszatra egyenrangú küzdelem és szerelem, hiszen a többórás várakozással erre készül minden pecás, erre a szertartásra, erre az összpontosításra, a feszülő damilt szidja, káromkodik, begázol gumicsizmában a vízbe, és beszélgettünk a szexről, mint zenéről, hogy persze: kamarazene ez, sőt szonáta, hegedű-zongora szonáta, és nem is mindig a Kreutzer, olykor csak finom, lassú, és barokk, tele dfszltéssel és frázisokkal, nyavalygó olykor, és mégiscsak, ha jó, fúga ez is, hol egymást erősíti és űzi férfi és nő, még be nem következik az, amit a flamencotáncosok duendének hívnak, az a fekete pillant, mely után a legmakacsabb magány jön el, és elemészti azt, aki szenvedéllyel „olllllllét!!!!!!" mer kiáltani. Szóval így beszélgettük el a szeretkezésre szánt időt, míg ránk nem virradt, és már későn kezdtem el a lábát masszírozni, csókolni a száját, kezét, fogait; kibontani blúzából, ólmos fáradtságot éreztem, akárcsak ő, nehezen cihelődtünk, orromat fújtam, kivettem két kávét az automatából, beszéltem még a kamaszkoromról, hogy tizenhét éves koromig, mtg el nem határoztam, hogy többé nem törődöm osztálytársaim véleményével, és hajlandó vagyok akár nekik nem tetsző nővel is összeszűrni a levet, milyen rosszul éreztem magam, és hogy „de szívesen hallgatom mégis az akkor divatos zenéket". Kézen fogva sétáltunk haza. Ez volt talán a legszebb: puha, szükséges érintése. A lakókocsi előtt megcsókoltam és azt mondtam: „rálövök a felkelő napra", mire ő, blúzát kigombolta, és feledhetetlenül széttárta előttem, ajándékképpen, majd szégyenlősen, de szinte boldogan, elszaladt. Utána mentem. Ágya keskeny volt, ezért mellette aludtam, egy kempingágyon. 11 körül ébredtünk, tehát főzött és U2-t hallgattunk. - Mellre erősítek - mondta, és megmutatta azt az ormótlan fatuskót, amit emelgetni szokott. Mesélt táborozásaikról, „melyek olyanok, mint a gyógyszertárakban az ajtócsengó hangja". A felfordulásokról, mikor sátort vernek a lánchintások. Meg a csencselók, törökmézes árusok és ivadékaik. Nagy sebbel-lobbal, rikácsolással, mert mindig történik valami kiszámíthatatlan, ami vitára készteti őket, és óbégatásra. D élután kimentünk a strandra, szótlanok voltunk, lángost ettünk, Éva néha felkönyökölt és birizgálta a hajamat. Bakival a lángossütőnél találkoztam. Baki akkor még azzal a nővel. Tündével járt, aki később Balázs élettársa lett, s akit Balázs, miután Tünde elhagyta, és Balázson elhatalmasodott a magány - a magányt, szó mi szó, nehéz volt ép ésszel elviselni - Balázs a diszkó előtt megszúrt. - Tünde? - kérdeztem Bakitól a lángossütő előtt. - Nem érdekes most mondta, és megfogta a könyökömet. - Szereted azt a nőt? - és Éva felé biccentett. Magam sem tudom miért, de azt mondtam, hogy nem, mire Baki felsóhajtott és azt súgta a fülembe: - Könyörgöm. E va, akit, bevallom, elkeseredésemben, igen hosszú ideig kis kurvának tituláltam, (főleg azok után, hogy ellopta a zsebórámat, bár nem lehetek egészen biztos benne, hogy 6 volt), már aznap este azt mondta nekem, hogy nagy jót tettem avval, hogy bemutattam neki Bakit. Az apja állítólag kiborult, amikor Éva kijelentette, hogy márpedig ebben a városban marad, mert úgy érzi, szerelmes: akkor is, ha nem érdemes itt letelepedni, mert még egy rendes mozi sincs, itt kell maradnia, legalább addig, míg az első hidegebb esős nap be nem köszönt, mert amikor unalmasabbakká lesznek az esték, talán el tud majd gondolkodni azon, hogy vágyva-vágyik-e még arra a cigány életre, amit el addig élt. Hiszen a nyár kétségtelenül a Baki nevű fiúnak kedvez. Miközben Baki és Éva beszélgettek, odaguggoltam Tünde mellé, aki Zsuzsi nevű barátnőjével feküdt a medence partján. Zsuzsa akkor már Zsolti barátja volt. Alig egy hónapja, tudtam, még Bakival járt. Már régóta szerettem volna vele megismerkedni, de ha tudtam is, hogy nem lennének vele olvan éjjeleim, mint a vadóc Évával, kívántam, bárcsak vele élhetnék. Zsuzsi komoly volt: akkor, ott a strandon őszintén szólva még nem az járt a fejembe, hogy meghódíthatom, hanem az, hogy tudnám-e Évát marasztalni, képes lenne-e Éva miattam összeveszni az apjával, tervezgettem, és eszembe se jutott, hogy eltartani sem tudom. - Úszunk? - kérdeztem és beugrottam a vízbe. Amikor Zsuzsa mellettem tempózott, szép, szökés haja utána lebegett a vízen, azt gondoltam, ő a feleségem. És hiába, hogy csak játék volt, amit erősen éreztem, az nem volt más, mint a hűtlen féljek lelkiismeretfurdalása. balog józsef Miért Paál? Mert onnan, ahonnan ő jött csak a tiszta ész, a hűvös józanság, a kemény szív, a magosba vágyó lélek, a mindenre tartott szabadság, a nyílt tekintet és a mindig mindenkinek ugyanazt szóló mondatok voltak hozhatók. Olykor a színházhoz túl sok, végül túlélni egy kicsivel kevesebb. De akár meg is fordíthatom: ahhoz a színházhoz, mely Magyarországon a hatvanas évek közepétől egészen a kilencvenes évek elejéig épült és állott, regnált és működött, játszott és hallgatott, menekült és fölmagasztosult, eltűnt és kivirágzott, nos ahhoz/ehhez a színházhoz kicsivel kevesebb lett volna az elég. Kevesebb akarat, kevesebb cél, kevesebb erő, kevesebb makacsság, kevesebb szín, kevesebb türelmetlenség, kevesebb nyíltság, kevesebb becsület. Hogy mind rosszabbak volnának amazok? Nem. Csak nem jobbak, így azután mindig és mindig a nem jobbak között kell vetni a sulykot. Élni meg több kell abból, ami az alkalmazkodás. Mert a színház alkalmazottjai között, 6, alkalmazta a színházat. Magára vette. Belsővé tette. Beosztott helyett kiosztott lett. De a kiosztott kártyákkal sohasem játszott. Nála volt a pakli. A színházi játszmákban a professzionális cinkelést csak az 6 szemszögéből lehet mérni. Amit nem vesz észre talán még a szakma sem, s, amivel a közönséget a legkönnyebb becsapni, azt ő - s a vele egyidőre/örökre tartók - azonnal leleplezték. A konzekvencia pedig? Akkor legyen másként! Mert féltek tőle. Kicselezték, letagadták, elfelejtették. Igen, igen - mondogatták, járt közöttünk egy ember, akinek nem mertünk a szemébe nézni, mert ott a mi jobbik arcunkra láttunk, ott, abban a fény-takarásban, ott állt a mi testünk, ahogy színre lépni kellettünk volna, onnan, ahogy kiléptünk volna az életünk igazi színpadára. Ezért a félelem. Hogy ránk rivall. Micsinálsz! Hogy állsz! Holakezed! Mitmondasz! Hovanézz! Mert leszedálták. Le, a realitásba. Egyeztess, kijárj, takarodj! Bírái nem tudtak lenni, hát meghagyták neki az önbíráskodás magánpulpitusát. Hátha jelmezét mártfrköntösre cseréli. Hátha eldob csizmát, kalapot, kendőt, hátha arcot cserél, köpenyét kiforgatja, megszaggatja, hamut szór és átkot. Hátha gazsulál, könyörög, könyököl. Eltéveszti a lépést, s akkor elbukik, és akkor jöhetnek a segítő kezek. Az Úr keze és az Úr hangjai. Mert egy egyetemi előadóban ütni kezdték a padlót a Dicsőséges Nagyurak előtt. Mert Kőműves Kelemen embervára épült és leomlott és leomlott és épült, s nem hagyta, hogy kihűljenek a testek. Mert az Oriáscsecsemő Thermidort suttogott Elektra fülébe, s a gitár Nemzeti Dalt sírt. Mert Lucifer két kezével tépte az embert, föl-föl-föl, a földről föl az Úr színe előtt, hogy az Úrban bennrekedt az utolsó mondat: Mondottam ember... Mert ott Tangózott pisztollyal a kezében, hogy végül egyedül maradva nézze ezt. Haláltáncot, amihez már nincs köze. Hogy pohos, izzadt, izzó Hamletjének hatalmas homlokára írja: Lenni... aztán közös sírba lövesse az utolsó tanút is. Horatiot... Vagy nem lenni. Mert az első arca olyan, akár az utolsó. Vékony pengeélen egyensúlyoz a koponya, őszbevált halántékon a szemből kivágódó ráncok árkai, összehúzott, csücsörített ajkak, a dac szája, ahogy a két egymásba kulcsolt kézfejére hull vagy éppen lehullanak a kezek és fölmosolyog, fölnevet egészen az égi rivaldáig. Ahonnan nem várt mást csak fényt, amiben a többiek állnak majd, és sötétet, ami reáhull és eltemet. Ha eltemet. Mert a hangja kicsap a torok rejtekéből, aztán visszahúzódik, várja a hatást, hogy döfjön újra vagy szelíd, okos szavakra váltson és megnyerje magának azt a másikat. Mert valahol őrzik most is azt az arcot, utolsó tekercsén őrzi a másik azt a hangot is, s most gondolják, kikeverik újra. Újra játsszák. Mert 1942-ben kell kezdeni, pirosruhás vitéz, karddal a feje fölött, és kezdeni kell 1956-ban, amikor lelőnek mellette valakit, és kezdeni, amikor megcsinálja Szegedet, és kezdeni, amikor végez vele, és kezdeni, ahogy partizán, és kezdeni, ahogy sógun nélküli szamuráj, és kezdeni, ahogy hallgat színház nélkül. Szeged nélkül, Szolnok nélkül, Veszprém nélkül, és kezdeni, ahogy utoljára Győrben kezdett egy bemutatót, 1998 február 14én este, s kezdeni, ahogy február 16-án reggel a röpülést befejezte. Mert nem onnan emlékszik a röpülés boldogságára! Nem onnan, a tizedik emeletről. Azért. Mert: „A magaslatok felé törő küzdelem önmagában elég ahhoz, hogy betöltse az ember szívét. Boldognak kell képzelnünk Sziszüfoszt." (Camus), s mert: „Kiszakadni, kivonulni, mindent itt hagyni elmenni akár egy lakatlan szigetre. Elvinném a József Attila összest és Kassák könyvét: Vagyonom és fegyvertáram. Ennyi elég is lenne. Képzelj boldognak engem azon a szigeten." (Paál István) (Bérezés László: A végnek végéig Cégér Kiadó 1995.)
