Délmagyarország, 1998. március (88. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-21 / 68. szám

SZOMBAT, 1998. MÁRC. 21. STEFÁNIA-RIPORT 11 Peer Krisztián A szép öreg A könyvtárbeli szép öreg kapadohány öltönyében, ellenállhatatlanul finom, ideges kezeivel egy könyvet a szabadpolcról leemel. A lapok közt tobzódó port összetereli, felszippantja lassan. Vára, hogy hasson. Látod, így is lehet! Szókincsed frissíteni, mérgekben konzerválni magad minek? Cigarettázz állandó készültségben, oltalmában egy búvárharangnak! Jó kondiban várd, hogy kondítsanak! Bár igaz, ha egyszer meglested az ördögöt - mint a véneket Zsuzsanna -, kukucskálsz mindig, kormányzód az álmod, irigyled vimesdoboznyi péniszét. A könyvtárbeli szép öreg, akár bűntudat-absztinencia után az első löket, félelmeket termel, csiszol és csitít. Ilyenkor feketéről a fehérre kalandozik szeme: olvassa a meg nem irtat. Nyakába szusszantanak, dekoltázsukkal mulattatják a felvételire készülők - hiába. Mert haza kell menni este a híradó-csendbe, olyan limlomok közé, melyek őt valamire, az unokákat majd rá emlékeztetik. Háy János Az atya Ki vagyok én kérdeztem az apám, ott feküdt a sezJonon, erősen markolta a hasát, este hat és már, teleitta magát. Ki vagyok - kérdem, mégiscsak ő az apám hogyan lettem, hogyan születik egy isten. A sezJon mellett álltam, csak mi voltunk a konyhában ketten, a gázon lábas, a kenyér kibontva a szekrényen, így él az isten, ha már mindennel készen, földdel, bolygókkal, velem, s a mindenséggel Mibő lettem - újra kérdem, ső előre dőlt fölé a kőnek és alá az égnek. Valamit morgott: az anyád, aztán torokból spriccelve hányt, sárgára festette a lavór falát. Hegyek nőttek fönt, s alul habos tenger, a vtznyelvek között fuldokolt néhány ember. Mindegy mit csinálok morgott a sezJonon fekve köpök vagy hányok, rögtön teremtek egy világot. Köhögött és tovább mondta olyan szavakkal, melyek a kezdetben vannak, aztán mindig lesznek, hogy engem úgy kevert vízből és sárból, a szájamba meg lelket köpött, és én élni kezdtem. Szóval homok vagyok és nyál mondta, ha eső zúg, elmos az ár, s ha nem esik porrá szárít a nyár, mert én több vagyok mint ő, nekem jár a halál ezt gondolta nekem pluszba, mert unta már, hogy minden megmarad, amit kitalál. Zoltán Csaba Egy érzéssel több Fotó: Révész Róbert M

ég öt, aztán rendben leszek. Az újság címlapján egy símaszkos alak géppisztollyal. Bátor ember. Rálöttyintem az első kávém végét az arca helyére. Barna folt terül zaccpöttyeket sodorva, a mobilom meg csak ordít. Körte az, azt mondja, tíz perc múlva érkezik. A faliórára nézek. Fél kilencre beszéltük meg tegnap, most viszont még csak nyolc. Üzenetet hagytam a hangpostán, közli Körte. Még ha tudnád is, hogy kell visszahallgatni, igaz? A fürdőszobatükörben bozontos, göndör haj, borosta, zöldes pattanás az orr fölött, gyulladt bal szem. Az ideális tévériporter. Közben meg föltolul az álom. A lány a rádióstúdióból. Mosolyog, integet, aztán kimegy egy kétszárnyú, üveg csapóajtón. Soha nem álmodtam még vele, mert soha nem érdekelt. Most meg tolakszik. Baromi, sóhajt Körte, amikor meglát, ő bezzeg. Egészségesen dundi fején frissen mosott, ritkás haj, bőrén sehol egy gyűrődés, pedig vagy öt évvel idősebb nálam. Van vagy harminc. A hátsó ülésen ott a betakamera, az állvány, pár kazetta, pótakku. A munkakedvem nem látom sehol. A homlokom masszírozom. Kéne egy kávé. Körte a rádiót birizgálja. Akusztikus gitárokon valami ismerős dallam peng, a közönség sikolt. Körte átszellemülten hallgat. Láttam egyszer sími koncerten. Szólt a zene, ó meg énekelt és potyogtak a könnyei. Elfordulok inkább, ne lássa, hogy vigyorgok. Egy óriásplakátra ragad a tekintetem. Nó mobiltelefonnal. Már kitekeredik a nyakam, de még mindig nézem. Rájövök, miért. A nó haja olyan, mint a lányé a rádióstúdióban. Barna fürtök, a fény éles csíkot vet rájuk. A haj vége a mezítelen vállakat érintve finoman visszakunkorodik. A vidámpark. Körte megáll a kapunál. Öltönyös ember a túloldalon. A diri. Unott fej, kézfogás, aztán be, a hólepte játékok közé. Körte azt kérdi, most is működnek-e? Az igazgató bólint, tar fején kisimul a bőr, aztán újra harmonikás lesz a tarkóján, amikor a szögletes koponya visszabillen a helyébe. Mégy egy kört, és úgy is fölveszlek, mondja Körte. Oltári. És ha lehánylak, az milyen lesz? Színes, feleli, aztán beállítja az igazgatót. Háttérben a dodzsemház, előtérben az óriáskerék. Odalépek az igazgatóhoz, emelem a kezem, aztán rájövök, nincs benne a mikrofon. Körtére nézek, ő meg fáradtan vissza rám. Hihetetlen, mondja halkan és a kezembe nyomja a kocsikulcsát. Kocogok vissza a dérlepte drótkerítés mellett, miközben hallom Körte dohogását, amint valami másik világot emleget velem kapcsolatban. Nyitom a kocsit, üvölt a riasztó. Kikapcsolom végre, behajolok a mikrofonért, közben megint a lány jut eszembe a rádióstúdióból. Körte nem ültet föl a forgóra. Fölveszi a riportot, vele az én háromszor újrakezdett kérdéseimet, elköszön, aztán hanyagul lógatva a kamerát elindul vissza a kocsihoz. Most mi van, kérdem tőle. Indít, kifarol, aztán bevágódik a forgalomba egy busz mögé. Na, hagyjál engem a francba, förmed rám. így nem lehet dolgozni, de még élni se' nagyon. Mer'hogy kell, vágok vissza, szépen, fitten kipattanni az ágyból, bügyürgetni kicsit az asszonyt, precíz vágóképeket csinálni, hadd élvezzen a főszerkesztő? így kell? így? Nem, haver, mondja Körte, egyszerűen úgy, mintha élnél, úgy, hogy akivel beszélsz, az ne azt lássa, hogy szarsz az arcába! K

örte elhallgat. Úgy mozog az állkapcsa, mintha a fogait csikorgatná. Aztán folytatja. Érezni valamit, érted, az álmosságon meg a gyomorfájáson kívül és nem csak azt, ha viszketnek a mogyoróid! Megbántódott, látni rajta. Kinevetem. Egy seregnyi srác támolyog át előttünk az úton. Kezeik a magasban V betűt formáznak, vállaikon tiritarka leszerelőzászlók. Fejük még egyen, óbégatnak is valamit. Az egyik megáll, rókabőrt terít a záróvonalra. Körte kikerüli. Elkésünk, mondja. Rémlik, mintha valami szobrászhoz mennénk, aki nyert egy díjat. Tényleg fáj, a gyomrom, ebben Körte nem tévedett. A kávéra gondolok, amit vágás közben nyelek majd. A tévénél mindig jó kávét főznek. A fizetés önkéntes. Iksz a nevem után. Ebben vezetek. Körte mogorva még akkor is, amikor kiszállunk. Idegesít. Benyúlok a mikrofonért. A szobrász alacsony, girhes tag nagy bajusszal. Haja, mint a hetvenes években, a vállát veri, arcán borosta. A képernyőképtelenség mintapéldánya. Élőresiet a lakásban. Szaporán, egymás elé teszi a lábait, amitől bering a csípője. Kezeit könyékből behajlítva lóbálja. A műterem ajtajában karcsú állványon, kétarasznyi női akt. Megint a lány a rádióból. Ahogy elmegy, s a csapóajtó lustán lengedez mögötte. T

án először vegyük föl a díjnyertes alkotást, mondom Körtének. Megáll a keze a kamera babrálása közben. A szobrász zavartan köhécsel. Bocsánat, de én a drogellenes alapítvány díját kaptam, nyafogja. Nem tájékoztatták magukat? Dehogynem, mondanám, de inkább a mikrofont gyömném le a torkán, aztán fölforgatnám az egész vackát, amíg egy icipici füvet nem találnék valahol, hogy befogja végre a száját. Körte leülteti a szobrászt. Lököm a szabványkérdéseket, hogy szobrász létére drogellenes díj, meg hogy miként határozta el, bla-bla... A végén udvariasan kikísér minket, előzékenyen nyitogatja az ajtókat. Búcsúzóul könnyedén végigsimít a hátamon. Vagy megbocsátólag, vagy melegen. Ballagok Körte nyomában a lépcsőn. Keskeny, csapott vállai vannak, viszont nőiesen széles csípője. Bambisüveg forma, de inkább körte. Miközben kocogunk lefelé, rágyújtok. Ugye nem akarsz azzal beszállni, kérdi, miközben nyitja a kocsiajtót. Szokj rá, öreg, mondanám, de nem akarom tovább feszíteni. Elpöccintem a dekket, hogy örüljön. Holnap mi lesz, dobom föl, hogy ne legyen ez a kínos csönd. Sajttál, feleli. Politikai. Ki jön? Körte mondja. Ha már kampány, legalább valami értelmeset küldhetnének. Vagy nekünk mindegy? Sóhajtok. Politikai sajttál. Szabvány meló. Bejön a Politikus, köszön, vigyorog a tisztelt sajtóra, amely eközben szaporán gyömi a fejébe az ingyenropit, mint aki egy hete nem evett, meg lótyöli rá az ingyenbambit. Amikor arra kerül a sor, kérdeznek. .Azt szeretném megkérdezni, hogy..." „Meg szeretném kérdezni, hogy..." Én sikítani szeretnék. Meg kérdezni, nem szeretni. A tévé előtt villogó mentőautó. Körte behúz elé és leáll a járda mellé. A mobilom megint ordít. A nagylány az. Hogy menjek elé a buszhoz. Az ország másik végéből beszél, a háttérben gyerek ordít, meg néhány el-elcsukló hangú férfi. Ott is leszereltek. Mondom, hogy majd kimegyek, mintha biztos lennék benne, hogy tényleg ezt teszem majd. Kinyomom a telefont. Hordágy érkezik a fotocellás ajtón át. Két mentős a két végén, egy harmadik mellette. Égyik kezével infúziót emel a feje fölé, a másikban narancsszínű műanyag dobozt lógat. Az oldalán kifigyel a defibrillátor göndör zsinege. A hordágyon a főszerkesztő, viaszfehér arccal, lefittyedt állkapoccsal. A hordágy másik oldalán ott kocog a dolgos titkárnő, mint aki az utolsó utasításra vár. Összeesett és kész, mondja valaki. Háromnegyed óráig élesztgették, mire beindult a szíve. Nem tölt el nagy boldogsággal a tudat, hogy új főnököm lesz. Mert ez a régi már föl nem kel, fut át az agyamon. A

vágószoba a másodikon van, balra az utolsó. Körte lemaradt valahol az anyaggal. Beülök a vágószobába és nézem a buta, szürke képernyőket. Sehol egy porszem rajtuk, úgyhogy jól látszom bennük: görnyedt figura sziluettje a forgószéken. A lányra gondol a rádióstúdióban. Leakasztja az övéről a mobilt, vadászik egy ideig a memóriában, aztán telefonál. Morcos technikushang a túlvégen, a háttérben zene. Hogy kit? Ja, ő nincs itt, két perce sincs, hogy elment. Hová? Hová megy egy lány a barátjával? Kattanás, de a vonal nem szakad meg. A technikus mellétehette kagylót. A görnyedt figura a karosszékben hallgat. Hallja a zenét a rádióstúdióból. Egy szinte tökéletes keverés után előcsúszik az akusztikus gitárfutam, meg a közönség sikolya. Aznap egyszer már hallotta és akkor nevetett. Most végre rájön, ott, a vágószoba forgószékében, hogy egy érzelem, egy érzés volt, ami nem hagyta nyugodni egész nap. Egy olyan igazi érzés. A vonal hirtelen megszakad s vele elhallgat a zene, ő pedig belekönnyezik. Dér Endre Két könyv a szabadságról Varga Domokos, az ismeretterjesztő szépírás, a történelmi esszék mestere két különlegesen szerkesztett kötettel ünnepli a '48-49-es szabadságharcunk 150. évfordulóját. „Szabadság és halál '48-49. Szem- és fültanúk írásai" a címe az egyiknek. „Ezt a könyvet nem történészek írták, ... hanem azok, akik ott voltak, mikor az ég zengett" - írja a kötet szerkesztője az előszóban. A szabadság naplókból, memoárokból, levelekből kirajzolódó képe tehát nem szobrokká merevedett titánok, hanem esendő, hús-vér emberek vallomásai alapján jön létre. Lett-légyen az a Legnagyobb Magyar: Széchenyi naplója, vagy a legendás Perczel tábornok Miklós nevű öccse, vagy akár az 1822-ben született Kováts István szegedi kőmíves mester, az autodidakta író alkotása... Sok szubjektív, részrehajló, sőt, egymás iránt elfogult esetleg igaztalanul sértő - részlet is lelhető az írásokban. De mindez nem torzításhoz, hanem hitelességhez vezet. S olyan izgalmas olvasmánnyá nemesedik, akár egy fordulatgazdag regény. A Hét Krajcár Kiadó által március idusára megjelent gyűjtemény a Magyar Millennium Emlékbizottság támogatásával, vonzó köntösben kerül az olvasó kezébe. A másik kötet, a „Piros és fekete" című: költemények gyűjteménye. Válogatás a magyar költészetből, Petőfi születésének 175. és '48-'49-es szabadságharcunk 150. évfordulója alkalmából. - Ezt Benke László szerkesztette, s kontrollszerkesztőként jegyzi Varga Domokos. Ez a gyönyörű szavú antológia Berzsenyitől Nagy Lászlóig válogat a magyar költészet legszebb alkotásaiból, s hitünk szerint meg fogja hódítani a magyar középiskolák diákjait és tanárait. Hiszen azt dokumentálja: hogyan vált felnőtt nemzetté a magyarság; hogyan kereste honját e Tisza-Duna táji hazában. Ezt is a Hét Krajcár Kiadó gondozta, s a Magyar Millennium Emlékbizottság támogatta.